Az első lélegzetvétel a stúdión kívül mindig a szabadság egy apró formájának tűnik. A levegő melegebb, mint hónapok óta bármikor, a tél élessége végre valami olyasmibe olvad át, aminek föld- és korai fűszaga van. Séta közben megforgatom a vállamat, és felszisszenek, amikor a jobb oldali beakad. Túl sok órát töltöttem Madame Loretto szúrós tekintete alatt.

Mila mellém szegődik, és szorosabbra húzza a derekán a pulóverét. – Nem tudom, te hogy vagy vele – mondja –, de én úgy érzem magam, mintha elütött volna egy balettcipőkből épült teherautó.

Felnevetek. – Ezzel mindketten így vagyunk.

– A combizmaim aktívan tervezik a szökésüket.

– Az én lelkem már az adagiók második körében elhagyta a testemet.

Mila felnyög. – Örülök, hogy nem indulok a Tavaszi Gálán. Akkor tényleg érdekelnie kellene a dolognak.

Rápillantok. – Ezt még mindig nem értem. Meg kéne próbálnod.

Rám néz – szárazon, közömbösen. – Láttál ma? Majdnem eltaknyoltam a rúdnál. Pedig még csak nem is mozogtam.

– Nem voltál olyan rossz.

– De, az voltam. Nem baj. Megbékéltem a középszerűséggel.

Kicsit lassítok a tempómon, megigazítom a táskám pántját. – Nem vagy középszerű. Megbízható vagy. Csak nem hajtod túl magad.

– Tudom – mondja sértődés nélkül. – Ezért működik. Nincs nyomás, nincs idegösszeomlás.

Újra megmasszírozom a vállamat, hagyom, hogy a csend egy pillanatra közénk telepedjen.

Mila rám pillant. – Te viszont. Még amikor korábban elrontottad? Akkor is jobb voltál, mint mi többiek.

Megrázom a fejem. – Ez nagylelkű túlzás.

– Nem az. Te egyszerűen... máshogy mozogsz. Úgy teszed a dolgod, mintha a padló a tiéd lenne.

Erre nem tudok mit mondani. A bókok mindig furcsán érnek földet. Túl puhák. Mintha nem tudnám, mit kezdjek velük, miután a kezembe kerültek.

Vállat vonok. – Madame nem így gondolta.

– A végére már igen.

– Csak miután érzelmileg darabokra szedett az egész terem előtt.

Mila elgondolkodva dönti félre a fejét. – Kemény nő. De csak azokkal csinálja ezt, akikről azt gondolja, hogy tényleg van esélyük.

Felnézek az égre. A kéknek az a sápadt, késő délutáni árnyalata, a széleken még hűvös. A járdák foltosak az olvadt hótól és az egyenetlen napfénytől, de olyan illata van, mintha a tavasz épp most küzdené be magát. Minden még mindig csúnya – de lágyabb. Könnyedebb.

Megállunk a járdaszegélynél. A lámpa pirosan villog.

– Ma nem voltam formában – mondom halkan. – Éreztem.

– Tyler miatt?

Megtorpanok. – Igen.

– Akarsz beszélni róla?

– Elfelejtett értem jönni. Megint. Óra után.

Hosszan és lassan fújja ki a levegőt. – Bocsánatot kért?

– Azt mondta, segített valakinek tanulni.

Mila felhúzza a szemöldökét, de nem szól semmit.

– Nem mintha elvárnám tőle, hogy átszervezze az életét – teszem hozzá, bár nem tartozom neki magyarázattal.

– Nem – mondja. – De talán az, hogy emlékezzen a tiédre, kedves gesztus lenne.

Átkelünk az úton. Nem nézek rá.

– Jót akar ő – mondom egy pillanat múlva. – Csak... szétszórt.

– Nincs ott veled a teremben, amikor véresre táncolod a lábad a cipődben, Pen. Nem tudja, mibe kerül ez.

– Nem kell értenie a baletthez.

– Tudom. De talán szükséged lenne rá, hogy téged értsen.

Nem válaszolok. A csend ismét elnyúlik, ahogy elhaladunk a kávézó és a virágos mellett, akinek a kirakata még mindig tele van műhóval. Lassan és egyenletesen fújom ki a levegőt, próbálom lerázni a bordáim mögé nehezedő súlyt.

– De megcsináltam – mondom végül.

Mila odanéz. – Meg.

– Az az utolsó próba... helyesnek tűnt. Hosszú idő óta először.

– Láttam rajtad. Úgy néztél ki, mint aki újra önmaga.

A sarki pékség épp előttünk van, és Mila felé mutat. – Gyerünk. Megérdemlünk valami puhát és szénhidrátdúsat.

Az illat már azelőtt megcsap minket, hogy az ajtó kinyílna – vanília, cukor, vaj. Melegség.

Gondolkodás nélkül rendelünk. Ő a szokásos fahéjas tekercsét kéri. Én a csokis muffint választom a vastag habörvénnyel a tetején. Nevetségesen néz ki. Mégis kell.

Leülünk az ablakhoz, megint csendben. Emberek haladnak el odakint – sietősek, zaklatottak, hangosak. Itt bent mindez olyan távolinak tűnik.

– Nem tudom, mi bajom van – mondom végül, olyan halkan, hogy csak Mila hallja.

Meg sem rezzen. – Nem vagy hibás.

– Csak úgy érzem... mintha próbálnék a tetején maradni valaminek, ami folyton elmozdul a lábam alatt.

– Kimerült vagy.

– Mindenki kimerült.

– Igen – mondja. – De nem mindenki próbálja egyszerre cipelni a tökéletesség súlyát.

Letörök egy darabot a muffinból, és az ujjaim között görgetem. – Úgy érzem, ha csak egy másodpercre is elengedem, lemaradok.

– Nem fogsz.

– Honnan tudod?

Úgy néz rám, mintha ez nyilvánvaló lenne. – Mert már előrébb jársz.

Ez egy percre elhallgattat.

Lassan fejezzük be a sütiket. Nincs sietség. Csak izomláz és cukor, és az a furcsa megkönnyebbülés, hogy túléltünk egy újabb órát, egy újabb napot.

Amikor végül visszaindulunk, a nap már lejjebb bukott, az arany hűvösebbre váltott, de még mindig melegebbnek érződik, mint hetek óta bármikor. Úgy lélegzem be, mint valamit, amiért megdolgoztam.

A testem minden porcikája sajog. A vállam lüktet. A combjaim már a holnapi fájdalommal fenyegetnek. De biztosan lépegetek.

Ma sikerült.

És talán ez elég.

Mila leválik a saját utcája felé egy álmos intéssel, valamit motyogva a ramenről és egy fürdőről, meg arról, hogy ha nem ír később, tekintsem úgy, hogy a matraca egészben elnyelte. Elmosolyodom, ahogy továbbmegyek.

Óra előtt óta először veszem elő a telefont, és azonnal elárasztanak az értesítések.

Tizenkét üzenet Tylertől.

**Ty (16:52):** Annyira sajnálom

**Ty (16:54):** Komolyan egy barom vagyok

**Ty (16:55):** Teljesen kiment a fejemből – Zoe segítséget kért valami kémiás dologban és csak úgy

**Ty (16:55):** Megtörtént

**Ty (17:00):** Hülye vagyok

**Ty (17:03):** Kérlek, hadd tegyem jóvá

**Ty (17:04):** Most biztos órán vagy

**Ty (17:08):** Esküszöm, soha többé nem felejtem el

**Ty (17:09):** Kérlek, ne utálj

**Ty (17:15):** Szeretlek

**Ty (17:15):** Nagyon

Megállok. A szívem egy hülye, lágy bukfencet vet a mellkasomban, és ujjaimat finoman a képernyőre nyomom. Elfelejtette. Igen. De érdekli. Mindig érdekli. Még akkor is, ha elszúrja.

Tyler sosem volt tökéletes, de sosem éreztette velem, hogy kevésbé lennék szeretve.

És őszintén? Nem érdekel, hogy ma futnom kellett. Még mindig inkább ezt választanám, mint bárki mást.

Amikor befordulok a sarkon az utcánkba, ledermedek.

Ott ül a verandán.

Az én verandámon.

A kapucnija mélyen a szemébe húzva, az ölében egy papírzacskó. A telefonját görgeti, valószínűleg századszorra ellenőrzi, hogy visszaírtam-e már.

Elmosolyodom, mielőtt megállíthatnám magam.

– Szia – mondom.

A feje gyorsan felkapódik, és gyakorlatilag talpra ugrik. – Pen.

Felém siet, egyik kezében a zacskót szorongatva, arca összetörve a bűntudattól. – Annyira sajnálom. Nem akartam... elakadtam, miközben Zoénak segítettem, és teljesen elvesztettem az időérzékemet, aztán amikor az órára néztem, én... Istenem, rosszul lettem.

– Ty...

– Ott kellett volna lennem. Beírtam a naptáramba. Még emlékeztetőt is állítottam, aztán figyelmen kívül hagytam, mint egy komplett idióta...

Felnevetek, és a dereka köré fonom a karom, szorosan megölelve. – Ty. Rendben van.

Csak annyira húzódik el, hogy rám nézhessen. – Biztos vagy benne?

– Igen. Rendben van. Itt vagy most.

Felém nyújtja a zacskót. – Hoztam neked azt a szendvicset, amit szeretsz. Azt a fura egészségeset? Az avokádóval és... csírával vagy mivel?

Bekukkantok. Határozottan nem az, amit én választottam volna, de emlékezett rá, hogy egyszer ízlett, réges-régen. Ez aranyos. Ez ő.

– Ez tökéletes – mondom.

Úgy fújja ki a levegőt, mintha épp egy második esélyt nyújtottam volna át neki, aztán megcsókol – gyorsan, puhán, ismerősen.

– Írsz, ha felébredsz? – kérdezi.

– Persze.

Még egyszer megszorítja a kezem, mielőtt elindul lefelé a lépcsőn. Nézem, ahogy végigmegy az utcán a házukig – mindössze három ajtóval lejjebb az enyémtől.

A szendvicset a mellkasomhoz szorítom, és vigyorgok.

Mert szeretem.

És nincs szükségem semmi másra.