Már abban sem vagyok biztos, mit csinálok. Csak azt tudom, hogy azt akarom, továbbra is mosolyogjon. Azzal a ragyogó, túlzó, fogvillantós, örömtől kicsattanó mosolyával.

Elhaladunk egy bódé mellett, ahol csörögefánkot árulnak, ő pedig olyan hangosan szívja be a levegőt, mintha valaki épp megkérte volna a kezét.

– Te jó ég – mondja, és tágra nyílt szemekkel felém fordul. – Szereted a csörögefánkot?