Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a padlót bámultam.

Azt az üres, pettyes linóleumot. Egy kopott foltot a szegélyléc közelében. A saját térdem árnyékát, ahogy egy helyben dobolt. Folyamatosan figyeltem, hátha a ritmus hipnotizál, és nem érzek majd semmit.

Most egy kéz van a vállamon. Gyengéd. Óvatos. Mintha, akié, jobban tudná, semmint hogy megijesszen.

A szemem mégis felpattan.

Gyorsan felül