Ashlynn

Az íróasztalnál ültem, és egy számlát néztem át néhány felszerelésről, amit nemrég vásároltunk. Próbáltam elfoglalni magam, különben én is elájultam volna. Hirtelen kopogást hallottam a klinika ajtaján. Felnéztem, és Dawsont láttam kint állni. Megpillantott a kis ablakon keresztül, és felemelt egy bögrét.

Sóhajtva felálltam, és az ajtóhoz mentem. Egyébként is rám fért már egy kávé. És valószínűleg némi étel is, de azzal még várnom kell. Van egy müzliszeletem, ha nagyon kiéheznék. Résnyire kinyitottam az ajtót.

– Szia – mondtam. – Mi a helyzet?

Dawson felém nyújtotta a csésze kávét.

– Láttam, hogy bent éjszakázol, és gondoltam, jól jönne egy kis kávé. – Mögém nézett, majd le az arcomra, lágy mosollyal. – Mit csinálsz? Kell segítség, vagy esetleg egy kis társaság?

Nem akartam úgy tűnni, mintha valami gyanús dolgot művelnék, ezért szélesebbre tártam az ajtót, és hagytam, hogy belépjen. A fal melletti székekre mutattam.

– Foglalj helyet! Segítségre nincs szükségem, de a kávét köszönöm. – Odamentem, és leültem mellé a másik székre.

– Hmm – nézett rám kíváncsi arckifejezéssel. – Elárulnád, miért dolgozol még mindig itt bent, ugyanabban a ruhában, ami egész nap rajtad volt? Nincs reggel megbeszélésed Codyval?

Belekortyolt a kávéjába, és a bögre pereme felett engem figyelt.

Kissé fészkelődtem a székemben.

– Ó, öhm, el kellett intéznem valamit.

– Nem várhatott holnapig? – Átnyúlt, és a fülem mögé tűrt néhány rakoncátlan hajtincset, amelyek már rég kiszabadultak a fonatomból. Kedves gesztus volt. Nem húzódtam el.

– Nem egészen. Időérzékeny dolog volt. – Még csak a szemébe sem tudtam nézni.

– Érdekes – mondta. Aztán megigazította magát a széken. – Éhes vagy? Csinálhatok neked egy szendvicset vagy valamit.

– Nem – az áruló gyomrom azonban lebuktatott, és úgy döntött, elég hangosan kordul meg ahhoz, hogy ő is hallja.

Dawson felnevetett.

– Úgy tűnik, a gyomrod nem ért egyet. Pár perc múlva visszajövök, nehogy elmenj! – Letette a bögréjét az oldalsó asztalra, és kisétált az ajtón.

Kihasználtam az alkalmat, hogy ellenőrizzem Anyát; még mindig mélyen aludt. Néha kiadott egy kis nyüszítést, de ennyi volt. Ellenőriztem a légzését, még mindig egyenletes és mély volt. Visszamentem az előtérbe, hogy megvárjam a szendvicsemet.

Néhány perccel később Dawson besétált. A kezében egy tányér volt, rajta egy hatalmas marhasültes-cheddaros szendviccsel.

– Remélem, szereted a marhasültet, csak ez volt.

– Van rajta Worcestershire szósz? – kérdeztem.

– Igen, nem szereted? – kérdezte, most már aggódva.

– Dehogynem, imádom. Egyetlen önérzetes ember sem eszi a marhasültet anélkül. – Széles mosollyal az arcomon nyújtottam a kezem a tányérért. – Köszi, reggeli óta nem ettem.

Dawson hátradőlt a széken, kinyújtva hosszú lábait; a farmerje minden izmot körbeölelt azokon a hatalmas combjain. Semmi sem épít ilyen izmokat, csak a lovaglás. Rájöttem, hogy bámulom, és gyorsan a szendvicsem felé kaptam a fejem, remélve, hogy nem vette észre. Eltelt néhány perc, és csendben ültünk. Csak az hallatszott, ahogy farkaséhesen felfalom a szendvicsemet. Az utolsó falat után elégedetten csettintettem, és a legszebb mosolyomat villantottam rá.

– Ez volt talán a legjobb szendvics, amit egész nap ettem. – Ez jókora nevetést váltott ki belőle, tekintve, hogy mindketten tudtuk, ez volt az egyetlen szendvics, amit egész nap ettem.

Dawson előredőlt, könyökét a combján támasztva meg.

– De most komolyan, Ashlynn, miért vagy fent ilyen későn? Ismerem az Alfát, ő senkit sem dolgoztatna ilyen későig, hacsak nem vészhelyzetről van szó.

– Ó, öhm, csak el kellett intéznem valamit. Úgy volt, hogy itt alszom a hátsó priccsen. Mondtam Garrettnek, hogy ma éjjel én vállalom az ügyeletet. – Senkinek sem kellett a klinikán aludnia, de reméltem, hogy Dawson elfelejti ezt a részletet.

– Persze – mondta olyan hangnemben, ami elárulta, tudja, hogy hazudok. Hirtelen felállt, túl gyorsan ahhoz, hogy megállíthassam. Egyenesen a hátsó ajtó felé lépdelt. Olyan közel voltam hozzá, hogy amikor hirtelen megállt, a mellkasom a hátának ütközött. Megbotlottam egy kicsit hátrafelé, ő pedig hátranyúlt, és megragadott, hogy megtartson.

– Ki ez? Ash, egy alvó vérfarkas van itt… mi a fene folyik itt? – Fordult felém, most már komoly arccal, szemében egy csipetnyi nyugtalansággal.

A lábaimat váltogatva fészkelődtem. Nem tudom, miért idegesített annyira, hogy a nagybátyáimon kívül más is tudjon erről, de valahogy helytelennek tűnt.

– Ő az Anyukám – suttogtam.

Most már teljesen felém fordult.

– Micsoda? – Visszanézett Anyám ott alvó farkasára, majd kitolt az ajtón az előtérbe. – Miért alszik az Anyukád farkas alakban a klinikán? Beteg? Hívtad a falkaorvost?

– A falkaorvos tud róla, igazából – ismertem be. – Valójában nem kellene itt maradnom, de így nyugodtabb vagyok. Nem akarom, hogy felébredjen reggelig. – Kérlelő pillantást vetettem rá, mintha azt mondanám: ne kérdezz többet.

Dawson a könyökömre tette a kezét, és visszakísért a székekhez. Éreztem a keze melegét, borzongás futott végig a gerincemen. Biztosan tényleg megborzongtam, mert rám nézett, és megkérdezte, fázom-e. Csak megráztam a fejem, hogy nem. A vérfarkasok általában nem fáznak.

– Ashlynn, talán nem tartozik rám, talán igen. Én vagyok a tanya vezetője, és tudnom kell, mi folyik itt. Szóval arra kérlek, ne kényszeríts rá, hogy felébresszem az Alfát. Arra kérlek, mondd el, mi történik most! Nem tudom, miért vagy ennyire titkolózó, de biztos vagyok benne, hogy ennek köze van azokhoz a titkokhoz, amiket rejtegetsz. Szóval beszélj hozzám, kérlek. – Szemei kérleltek, de a hangja határozott volt.

Nagy levegőt vettem. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, valakinek tudnia kell rólunk, arról, ami történt.

– Én… öhm, benyugtatóztam. Reggelig így kell maradnia. Ha nem, akkor kínzó fájdalmat fog érezni, és ő nem érdemel több fájdalmat – szinte suttogtam, miközben egyetlen könnycsepp csordult végig az arcomon. Dawson átnyúlt, és letörölte a könnycseppet, keze az arcomon időzött.

– Miért, Ash? Miért lenne fájdalma? – a hangja most már lágy volt. Türelmesen várt, amíg összeszedtem a gondolataimat.

Egyenesen Dawson szemébe néztem.

– Mert az apámat ma éjjel végezték ki.

A Dawson arcára kiülő kifejezés majdnem komikus volt; a megdöbbent szó nem is lenne megfelelő leírás.

– Tessék? – mondta, tiszta hitetlenkedéssel a hangjában.

Kicsit határozottabban megismételtem.

– Az apámat ma éjjel kivégezték. Igazából nem is nevezném az apámnak, talán csak spermadonornak. Haszontalan alak, és Anyának meg kellett szabadulnia tőle. Tudod, milyen, amikor a társad meghal, szörnyű, ugye? A nagybátyáim mondták, hogy nyugtatózzam be, még a falkaorvos is adott utasítást, hogyan csináljam állatgyógyászati nyugtatóval. Ezért van farkas alakban. Farkas alakban kellett megtennem. – Ezen a ponton már csak hadartam, és Dawson nem szólt semmit, meg sem próbált megállítani. A gátak átszakadtak, és nem tehettem róla, újabb könnyek gördültek le az arcomon. – Szörnyű volt, szörnyű… állandóan verte őt. Megcsalta minden cafattal, aki széttette neki a lábát. Emberekkel is. Anya sosem akarta, hogy bárki megtudja, szégyellte. Az utolsó csepp az volt, amikor engem szúrt meg, és feljelentettem a nagybátyámnál. Így kötöttünk ki itt – az utolsó mondat egy elcsukló zokogással jött ki, amit próbáltam visszatartani.

Azt sem tudtam, mi történik, amikor Dawson megragadott, és az ölébe húzott, karjaival átölelve engem. Köröket rajzolt a hátamon, és a fülembe suttogta:

– Ssh, minden rendben, Ash. Ne sírj! Annyira sajnálom.

A karjai jólestek, ahogy körbeöleltek. Még csak kínosnak sem tűnt, hogy az ölében ülök, fejem a vállán nyugszik, miközben próbálom összeszedni magam. Szipogtam egy kicsit, majd eltoltam magam tőle.

– Sajnálom. Csak úgy rád zúdítottam mindent. Tényleg nem akartam, hogy az emberek tudjanak a dolgainkról. Anya megalázónak érzi. Ígérd meg, hogy nem szólsz senkinek! – A szemeim kérleltek.

– Rendben van, Ash, nem szólok senkinek. De hozzám beszélhetsz, ha valaha úgy érzed, ki kell adnod magadból. Megígérem, hogy minden titkodat elzárom, és eldobom a kulcsot. – Olyan mozdulatot tett, mintha bezárná a száját, és eldobná a kulcsot. Ez egy kicsit megnevettetett, és gyengéden megütöttem a vállát.

Le akartam mászni az öléből, de ő szorosabban ölelt, élénkzöld szemei visszanéztek rám.

– Ne – suttogta, majd visszahúzta a fejemet a vállára. Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott. A kimerültség valószínűleg utolért, mert elaludtam a karjaiban, egy irodai széken ülve.

Dawson megmozdult a széken. Lassan kinyitottam a szemem, egy másodpercre elfelejtve, hol vagyok. Az órára pillantottam. Hajnali négy volt. Dawson arcára néztem; karjai még mindig szorosan öleltek, és rám vigyorgott.

– Jól esett a szunyókálás? – kérdezte egy félmosollyal az arcán.

lekászálódtam az öléből.

– Annyira sajnálom. Biztos nagyon fáradt voltam. Menned kellene, pár óra múlva dolgoznod kell.

Felállt, és tett egy lépést felém.

– Neked is, Ashlynn. – Tett még egy lépést felém. Éreztem, hogy elpirulok, és hirtelen ideges lettem, pillangók repdestek a gyomromban. Dawson kinyújtotta a kezét, megragadta az enyémet, és szorosan magához húzott. Kezét az arcomra tette, és mielőtt észbe kaphattam volna, az ajka az enyémre tapadt.