– Ez rossz ötlet, és ezt ti is tudjátok – mondtam a legjobb barátnőimnek, Chloénak és Lydiának.

Hogy hogyan hagytam magam rábeszélni arra, hogy ez jó ötlet, azt fel nem foghatom.

– Ezredjére mondom: muszáj egy kicsit élned – suttogta Chloe.

– Persze, persze. Valószínűleg élve megnyúznak minket. Nem is az a kérdés, hogy elkapnak-e, hanem hogy mikor – feleltem hasonlóan halk hangon, aggodalmasan kémlelve a környéket.

– Az emberek állandóan kiszöknek, Dee, még soha senkit nem kaptak el. Ez az útvonal a tuti – mondta Lydia, aki előttünk haladt, zseblámpával a kezében.

– Aha – töröltem meg a tenyeremet a ruhám sima anyagán. – Mindennek eljön az első alkalom – suttogtam vissza, miközben forgattam a szemem.

Chloe és Lydia a legjobb barátnőim, együtt jártuk meg a hadak útját, ami főleg a nehéz vizsgákra való tanulásból, a tesztekre való magolásból és a takarodók megszegéséből állt. De amire most készültünk, az teljesen őrültség volt.

Tudom, valószínűleg úgy hangzik, mintha börtönből törnénk ki, vagy valami ilyesmi.

Ez őrültség, és én is őrült vagyok, hogy belementem ebbe a tervbe, amivel csak nyakig ülök majd a pácban.

A következő néhány percben lábujjhegyen lopakodtunk, a szívem minden gyanús zajra a torkomban dobogott. Egynél többször éreztem kísértést, hogy visszaforduljak. Bármilyen őrültségnek hangzott is, Lydia szerint remek ötlet volt elmenni bulizni a záróvizsgáink előtti estén. Én nem igazán akartam menni, csak nem akartam egyedül maradni a kollégiumi szobánkban. A fenébe is, kit akarok becsapni? Azt hiszem, élveztem a lebukás veszélyének izgalmát, de közben komolyan átgondoltam az egészet.

Ráadásul meg is mertek, én pedig nem vagyok nyuszi.

Aztán megpillantottam a magas téglafalakat. Még néhány lépés, és acélajtók előtt álltunk a megszokott titánium ajtók helyett, amelyeket az akadémia körül szoktam látni.

Lydia lekapcsolta a koleszból hozott zseblámpát, megragadta a kilincset, és óvatosan kinyitotta az ajtót.

Félig azt vártam, hogy valaki előugrik valahonnan, és azt üvölti, hogy „lebuktatok”, vagy valami hasonlót, de semmi. Az ajtó nyitva volt, és távozhattunk.

Lydia lépett ki először, majd intett, hogy kövessem, én mentem utána, végül pedig Chloe.

– Megmondtam, hogy nem fognak elkapni – mondta Chloe, miközben becsukta az ajtót, és elindultunk az országúton, távolodva az iskolától, oda, ahová a taxit rendeltük. Chloe a számítógépéről rendelt taxit, mielőtt elindultunk.

Eddig minden rendben, a terv szerint haladtunk.

Néhány jármű elhajtott mellettünk, és kezdtem kicsit furcsán érezni magam, ahogy csak ott álltunk az út szélén. Egyik lábamról a másikra álltam, karba tett kézzel vártam a taxit. Chloe és Lydia éppen arról beszéltek, hogy a sofőr már három perce késik, miközben Lydia karóráját bámulták, amikor egy fekete Jeep gördült elénk és megállt. Újnak és csillogónak tűnt. Akinek ilyen autója van, az biztosan tele van pénzzel.

Másodpercekkel később a sötétített ablak leereszkedett. A sofőr egy fiatal férfi volt, nem láttam tisztán, mert már sötét volt, talán a húszas évei elején járhatott. Kissé kidugta a fejét az ablakon, karját a kormányon nyugtatta.

– Nos, sziasztok szépségek, mentek valahová? – kérdezte, feltételezésem szerint flörtölő hangon.

– Ami azt illeti, igen – válaszolta Chloe hajának egyetlen mozdulatával, kinyújtva hosszú, tónusos lábát, amelyet éppen egy combközépig érő piros ruha és fekete tűsarkú fedett.

Felvontam a szemöldököm a sötétben, mert ismertem ezt a nézést; ugyanezt használta, amikor el akarta érni a célját a fiúknál az iskolában.

Ugye nem azt akarja tenni, amire gondolok?

– Nem vagytok túl szépek ahhoz, hogy itt várakozzatok? Elvihetlek titeket és a csinos barátnőiteket, bárhová is tartotok.

– Ó, istenem, az nagyszerű lenne – mondta újabb szőke hajzuhatag-billentéssel.

Mi?! – majdnem sikítottam.

Én ebbe nagyon nem egyeztem bele.

Beülni egy idegen autójába? Ez annyi mindenben sülhet el rosszul.

– Mi a fészkes fenét csinál? – suttogtam Lydiának a szám széléről.

– Fuvar szerez, így megspóroljuk a taxiszámlát.

Be van állva?

Mindkettő.

A srác mondott valamit, ami úgy hangzott, hogy „pattanjatok be”, miközben kinyitotta a hátsó ülés ajtaját.

És a barátnőm, Chloe, be is pattant, a vállán lógó kis táska a csípőjén táncolt, ahogy beljebb húzódott, helyet csinálva Lydiának, aki egy pillantást vetett rám, miközben beszállt.

– Csak elvisznek minket a klubba.

Igen, vagy eladnak minket emberkereskedőknek. Ezt nem mondtam ki hangosan, nem akartam ötleteket adni nekik.

Úgy tűnt, nem sok választásom van, én is beszálltam, és becsaptam az ajtót. A bőr hűvös volt a combom alatt, és valami gyógynövényes, talán fűszag enyhe illata terjengett a levegőben.

– Ki a barátnőd? – kérdezte Lydia hangosan.

Ekkor vettem észre, hogy két srác van az autóban.

– Jackson a nevem, hívhatsz Jacknek – mondta az anyósülésen ülő, hátra nyújtva a kezét.

Lydia előrehajolt, és a tenyerébe csúsztatta a kezét, miközben bőségesen megvillantotta a dekoltázsát.

Remek, egyszerűen remek.

– És te? – kérdezte a srác, és éreztem, hogy a tekintete rám siklik. A szemöldököm összerándult, és pislogtam.

– Ő Dee – segített ki Lydia, hüvelykujjával felém bökve, és úgy tűnt, próbálja visszartani a nevetést a zavaromon.

Az autó elindult.

Beszélgetés alakult ki Chloe és a sofőr között, megtudtam, hogy Rydernek hívják. Lydia és Jackson láthatóan remekül érezték magukat az ismerkedés közben, de én főleg csendben ültem, és azon gondolkodtam, hányféleképpen sülhet el ez rosszul.

Valószínűleg holtan végezzük egy árokban valahol, bedrogozva, megerőszakolva. Úgy értem, ezek az emberek akár erőszaktevők is lehetnek, mit tudhatjuk.

Az út körülbelül negyvenöt percig tartott. Honnan tudom? Oké, lehet, hogy minden egyes másodpercet számoltam. A szemem a műszerfalon lévő időre villant, miközben a környezetünket bámultam.

A buli valószínűleg valami előkelő helyen volt, mert úgy tűnt, New York belvárosában járunk. Rengeteg magas épületet és fényt láttam. Ez volt az első alkalom, hogy éjszaka láttam a várost, és... látványos volt. Bárcsak eléggé ellazulhatnék ahhoz, hogy élvezzem.

– Mennyi ideig tart még? – kérdeztem halkan, könyökömmel megbökve Lydiát.

– Már itt is vagyunk – biccentett előre, hangja tele izgalommal.

Hála az Úrnak.

Kinyitottam az ajtót, és elsőként szálltam ki, hogy Lydia követhessen, de amikor nem tette, visszanéztem az autóba, és láttam, hogy ő és Chloe is a telefonjukat nyomkodják.

Úgy látszik, úgy döntöttek, megadják nekik a számaikat is, pedig biztosan tudom, hogy nem volt telefonjuk, és az akadémia nem engedélyezte a mobiltelefonok használatát az iskolában.

De komolyan, semmit sem tudtak az „idegenek veszélyesek” elvről?

Szomorúan ráztam a fejem; én vagyok itt az egyetlen épeszű.

Egy perccel később vigyorogva szálltak ki.

– Köszi a fuvart, édes – mondta Chloe.

– Bármikor – válaszolta a sofőr, Ryder, majd elhajtott.

Megfordultunk, és elindultunk át egy nagy parkolón. Észrevettem sok drága autót, a fényezésük csillogott az éjszakai fényekben.

A fényekből és a bejáratnál sorakozó, hiányos öltözetű lányokból ítélve klubnak kellett lennie.

– Tudod, lehettél volna kedvesebb is velük – mormogta Lydia.

– Nem mondtam semmit.

– Pont ez a lényeg – vágott vissza.

Legyintettem. – Mit kellett volna mondanom? Ti ketten kézben tartottátok a dolgokat.

– Talán bemutatkozhattál volna, hogy ne nekem kelljen...

– Lányok! – vágott közbe Chloe.

És láttam, hogy a bejáratnál álló kidobóember előtt állunk.

Egy kigyúrt fickó volt hátrafésült hajjal, fülessel a fülében, ahogy lenézett ránk. Nos, ez kínos volt.

– Láthatnék személyi igazolványokat? – kérdezte. Ez direkt volt.

Nem hoztunk semmilyen igazolványt, még hamisat sem. Vagy legalábbis én nem, a mentségemre szóljon, nem tudtam, hogy klubba megyünk. Szóval, hiába jöttünk el idáig.

Miért érzem hirtelen úgy, hogy sírni tudnék?

– Téged is jó látni, Freddy – csiripelte Chloe. Ismerte őt? Talán járt már itt korábban?

– Chloe? – kérdezte, de ezúttal meglepett hangon.

– Hogyhogy nem ismersz meg?

Tényleg ismeri. Bízd Chloéra, hogy meglepjen.

– Hű, kislány, hogy vagy? – kérdezte, eldobva a szigorú álarcot. – Rég volt már, két éve?

Megölelték egymást, a férfi könnyedén felemelte a lábáról.

– Szerintem régen jártak – súgta oda Lydia mellettem.

– Hm – volt az egyetlen válaszom.

– Ők a barátaim, Lydia és Dee – mondta bemutatva minket.

– Szia – mondtuk mindketten intve, én még egy mosolyt is magamra erőltettem.

– Néhány gyerek a sulinkból itt tart bulit, elvileg egy privát teremben vagy ilyesmi, reméltük, hogy beengedsz minket – mondta Chloe.

– Persze, azt hiszem, a VIP részleg az. Csak tartsátok alacsonyan a profilt, oké?

– Köszi, Freddy, te vagy a legjobb – mondta, és egy újabb ölelés meg egy gyors puszi után az arcára, belénk karolt, és elindult előre.

Amint beléptünk, a hangos zene majdnem a fenekemre lökött. A dekoráció tényleg szép volt, valahol a gótikus és az erotikus között, vörös és fekete bőrülésekkel, fényes asztallapokkal. Hmm, klassz. Úgy nézett ki, mint egy normális klub, nem mintha tudnám, milyen egy normális klub.

– Bulizzunk! – kiáltotta Chloe a zene fölött, arrafelé sétálva, ahol sejthetően a VIP részleg volt.

Éreztem a rajtam pihenő tekinteteket, és elnyújtott pillantások követték kis csoportunkat, ahogy haladtunk. Néhányan felénk emelték a poharukat köszöntésképpen.

A lányok dühösnek tűntek ránk, többen gyilkos pillantásokat küldtek felénk. Mit ártottunk nekik?

Normális esetben elhúzódnék ennyi tekintet elől. A fenébe is, a két évvel ezelőtti Dee aranyérmes sebességgel futott volna ki innen.

De ma valaki más akarok lenni, és szórakozni, mint egy normális tinilány... Igen, meg tudom csinálni. Itt senki sem ismer, és soha többé nem fognak látni.

A VIP részleg hasonlított a klub többi részére, csak jobb volt; az ülőhelyet elválasztották a tánctértől.

Aztán a bár.

Kiváló volt.

Rengeteg tinédzser bulizott körülöttünk, én pedig mindent magamba szívtam, legeltetve a szemem. A zene áradt a hangszórókból, a padló enyhén vibrált a cipőm alatt a basszustól, izgalom nyilallt a vérembe. Ez szórakoztatónak tűnik.

Hirtelen örültem, hogy a barátaim rábeszéltek, hogy eljöjjek. Egymásra néztünk, oldalra sandító vigyorral.

Lydia hozzám hajolt, túlkiabálva a zenét, és mutatott valamerre. – Menjünk oda, azt hiszem, látom Calebet.

Most, hogy belegondolok, a legtöbb tinédzser ismerősnek tűnt.

– Caleb!

Megfordult a srácok csoportjától, akikkel együtt volt. – Lydia? Ti is eljöttetek? – kérdezte.

– Nem hagynánk ki – válaszolta Lydia, és lepacsiztak.

– Szia, Caleb – mondtam.

– Dee? – Megdöbbentnek tűnt. A szeme elkerekedett.

– Igen.

– Szerzek egy italt – mondta Chloe, és elindult.

– Én is – követte Lydia.

Árulók!

– Jól nézel ki, Dee – mondta Caleb, amikor kettesben maradtunk, végighúzva a kezét az ajkán, miközben szándékosan végigmért. – Azt a mindenit, kislány.

Elpirultam, forróság öntötte el az arcomat. A fenébe, jó, hogy sötét volt idebent.

– Köszi, te is jól nézel ki. – És tényleg. Fekete ingben volt, ami feszült vékony testalkatán, és sötét farmerben.

– Hadd hívjalak meg egy italra, gyere – mondta, megragadva a kezemet, és a bárpult felé húzva.

Kihúzott nekem egy bárszéket, és ahogy leültem, a fekete, szűk, combközépig érő ujjatlan ruhám felcsúszott.

– Mit kérsz inni? – Szeme a fedetlen combomon volt; kicsit kényelmetlenül éreztem magam.

– Hmm, csak egy kólát – válaszoltam.

Közel hajolt a pultoshoz, és leadta a rendelésem.

– Tényleg örülök, hogy eljöttél – mondta, a hozzám legközelebbi székre ülve.

– Én is.

– Szóval, mi a helyzet az egyetemmel? – kérdezte néhány másodperc csend után.

Mintha apám engedné. Nagy nehezen, könyörgéssel és Anya könnyeivel sikerült meggyőzni őt, hogy engedje meg a beiratkozást az akadémiára. A családban szinte mindenki magántanuló. Én is az voltam, egészen három évvel ezelőttig.

De ezt nem akartam elmondani neki. – Még nem vagyok biztos benne, és te? – Ez elterelte rólam a figyelmet, mert Caleb elkezdett magáról beszélni. A pultos kihozta az italainkat, miközben Caleb valamit magyarázott arról, hogy valami üzleti szakot akar tanulni.

Azon kaptam magam, hogy többször bámulom a barna szemét, mint amennyit be mernék vallani.

Göndör haja a homlokába hullott, majdnem eltakarva a szemét. Olyan cuki.

– Hé, Dee, látom, jól érzed magad – szólalt meg valaki közvetlenül mögöttem, én pedig elkaptam a tekintetem Caleb arcáról. Megfordulva Chloét láttam.

Szeme csillogott, félig üres pohár volt a kezében. – Gyere feleseket inni velünk! – Megragadta a karomat, és magával húzott.

– Nem vagyok benne biztos, hogy inni akarok – mondtam, miközben a gazdag kölykök boxa felé húzott. Ne értsenek félre, az iskolámban szinte mindenki valami nagyvállalat örököse és vagyonos családból származik, de ezek a kölykök a gazdagságot egy másik szintre emelték.

– Hé mindenki, emlékeztek a barátnőmre, Dee-re? – kiáltotta Chloe.

Néhányan köszöntek, mások levegőnek néztek, de ez így volt rendjén.

– Igyunk feleseket! – kiáltotta egy lány. Várjunk, az a barátnőm, Lydia volt. Egy srác ölében ült.

– Igen!!! – értett egyet az egész asztal.

Chloe már le is parkolta a fenekét egy másik srác ölébe.

– Szia – szólt valaki halkan, én pedig felkaptam a fejem.

Egy srác, azt hiszem, Michaelnek hívták, rám mosolygott. Mindig a gazdag menő kölykökkel lógott.

– Akarsz ülni? – kérdezte, a bal combjára mutatva.

Tessék? – Nem – mondtam kis hangon.

– Nem foglak megérinteni, ha ezt szeretnéd – felelte, és egy kis mosoly húzódott a szája szélén.

Istenem, de jól nézett ki.

Miért nem lehetek olyan laza, mint Lydia, és miért nem jut eszembe valami flörtölős visszavágás?

Egy pillanatig haraptam az alsó ajkam, a barátaimra néztem segítségért, de el voltak foglalva a beszélgetéssel. Visszapillantottam a srácra, jó fejnek tűnt, így lehajtottam a fejem. – Rendben.

Egy pincérnő jelent meg, és borostyánszínű folyadékkal teli felespoharakat kezdett osztogatni.

A francba is, tudok én laza lenni. Odaléptem hozzá, megfordultam, és leereszkedtem az ölébe, próbálva figyelmen kívül hagyni a hőséget az arcomban, és azt a tényt, hogy egy olyan srác ölében ülök, akivel a mai nap előtt soha nem beszéltem.

– Itt van, Dee – mondta Lydia, és átnyújtott két poharat. Az egyiket odaadtam neki, a másikból pedig kortyoltam egyet. Összehúztam az arcom, ahogy a folyadéktól majdnem leesett a nyelvem.

– Mi a fene ez? – kérdeztem senkitől sem címezve.

– Nem így kell, egyszerre kell lehúzni, hogy érezd a hatást – mondta egy hang mögöttem némi szórakozottsággal.

Hátra néztem a vállam felett. – Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom inni ezt a dolgot, ez pocsék."