Hangos szóváltást hallottam a szobám előtt, valaki úgy sikított, mint egy hárpia. Tényleg nem akarom tudni, ki az.

Az anyával elköltött finom ebéd után visszamentem a szobámba. Ebéd alatt anya mintha máshol járt volna. Mintha szomorú lenne valami miatt. Meséltem neki az akadémiáról, Lydiáról és Chloéról.

Amikor megkérdeztem, mi vonja el a figyelmét vagy miért szomorú, elmosolyodott és elütötte a dolgot. Csak az az érzésem, hogy valami apával kapcsolatos dolog lehet. Megint megcsalta? Vagy rosszul bánt vele. Nem mondott semmit.

A családomban teljesen normális, ha a férfiaknak szeretőik vannak. Sőt, elvárt.

Egyszer, amikor tizenkét éves voltam és a mamámat kerestem, nem találtam a hálószobájában, ahol a legszívesebben tartózkodott, sem a földszinti könyvtárban, így úgy döntöttem, megkérdezem Apát. Rányitottam a dolgozószobájában egy másik nővel; a ruha, amit a nő viselt, cseléduniformisnak tűnt.

Később aznap elmondtam anyának, mit láttam. Ő egyszerűen elmosolyodott, és azt mondta, ez segít neki ellazulni.

Most, hogy belegondolok, a mama a legkevésbé sem tűnt meglepettnek, sőt szomorúnak sem. Zavartnak igen, de sosem szomorúnak.

Szóval, Isten ments, hogy a családból menjek hozzá egy férfihoz.

Úgy döntöttem, megnézem, mi a fene folyik itt, kigördültem az ágyból, felkaptam a papucsomat, és lesétáltam a földszintre.

Hogy is mondják? A kíváncsiság megölte a macskát. Nos, az én esetemben a kíváncsiság megölte Lolát.

A lábam halkan lépdelt a lépcsőn, ahogy az első emeleti nappali felé tartottam.

Itt a hangok nagyon hangosak voltak.

Éppen amikor az alsó lépcsőfokra léptem, valami elrepült a fejem mellett, és a falnak csapódott. Ezer darabra tört.

Ez egy telefon volt?

– Mi a fene, Apa!!! – sikított egy magas hang, amit egy újabb üvegtárgy törésének hangja követett.

Most már a nappaliban látok két szőke alakot állni a szoba közepén.

Katharina és az ugyanolyan ördögi anyja.

– Én vagyok az, akinek férjhez kéne mennie, nem annak a ribancnak! – üvöltötte Katherina.

Kit nevez Kat ribancnak? Ezt a nevet általában nekem tartogatták.

Nem tudom, hogy úszhatja meg, hogy így beszéljen, különösen az apja előtt.

– Idősebb vagyok nála. Az a semmirekellő! Ő nem mehet férjhez előttem! Ez sértés a becsületemre és a női büszkeségemre nézve! – üvöltötte Katerina, toppantva a lábával. Nos, ez új.

– Te? Büszkeség? Tényleg, Kat? – gúnyolódott Carlos. Ha közelebb lennék hozzá, pacsit kértem volna tőle. Épp ugyanerre gondoltam.

– Mi folyik itt? – kérdezte valaki mögülem, én pedig felvisítottam, és megfordulva megláttam az apámat.

– Dolores – mondta szenvtelen hangon.

Az apám jóképű férfi, jó kondiban van, a negyvenes évei közepén jár. Világosbarna haját rövidre vágva viseli, és innen, ahol állok, látom, hogy több ősz hajszál hinti be a halántékát, mint régen. Éles barna szeme, amitől mindig olyan érzésem volt, mintha ostorcsapás érne, még most is engem bámul.

Azt hinné az ember, hogy egy kicsit is örül, hogy lát, miután majdnem három évig nem látott.

Kiskoromban mindig a kedvében akartam járni. Segítettem a mamának a vacsorakészítésben, és ügyeltem arra, hogy jól tanuljak, hátha rám mosolyog, akár csak egyszer is, de sosem tette. Mindig a figyelméért könyörögtem, de ő csak annyit mondott, idézem: „Menj, és zavard az anyádat, Dolores”. Ez összetörte a kis szívemet. De mostanra már hozzászoktam.

– Apa – válaszoltam hasonlóan lapos hangon.

Anyám mellette állt.

– Te hülye szuka! – Gyorsan megfordultam, és láttam, hogy Katherina felém tart, de az anyja, Sara feltartóztatta.

– Most nem, drágám – mondja a nagynéném.

– Szia, Kat – köszöntem egy kis mosollyal, miközben tekintetem végigpásztázta a szobát.

A szoba végében ült Manuel, Kat apja, a nagybátyám, a szokásos fekete öltönyében, fehér ingben és fekete nyakkendőben. Azt hiszem, tizenhét évem alatt sosem láttam rajta mást, mint öltönyt. Bocsánat, valójában tizennyolc. Mindig elfelejtem, hogy most töltöttem be a tizennyolcat.

A kanapé másik végén ül a fia, Carlos, Kat öccse és a kedvenc unokatestvérem.

– Hogy mertél kezet emelni rám! – Tekintetemet visszakaptam Katra, aki most egy tökéletesen manikűrözött körömmel mutatott rám. Mindenki felém fordult.

Oké, gondolkodtam a kiutakon. Tudtam, hogy kizárt, hogy annyiban hagyja.

A Maffiában megütni valakit, aki rangban vagy korban feletted áll, egyszerűen... rossz. Sőt, ilyet egyáltalán nem csinálnak, soha.

Ezért bánhattak velem és a mamámmal mindig rosszul ő és az anyja, Sara, és ezért úszhatták meg.

Gondoltam rá, hogy eljátszom a tudatlant, és úgy teszek, mintha ő lenne őrült.

– Miről beszélsz? Épp most jöttem meg – mondta, és a zavarodottság kiült az arcomra; ez ugyanaz a nézés, amit akkor használok, amikor takarodó után lógok vissza a koleszba, és elkap a biztonsági őr.

Kizárt, hogy beismerjem, hogy megütöttem az unokatestvéremet. Nemcsak tiszteletlenségért kapnék büntetést, hanem meg kellene magyaráznom, miért voltam egy bizonyos éjszakai klubban.

– Ne merészelj hülyének tettetni magad, láttalak egy klubban két nappal ezelőtt! – csattant fel, toppantva a lábával, amitől majdnem elnevettem magam. Igazán érett. Olyan nevetségesen nézett ki a sárga nyári ruhájában és a piros sarkú papucsában.

– Éjszakai klub? Te éjszakai klubban voltál? – ziháltam fel, meglepetést színlelve. Hű, mikor lettem ilyen meggyőző hazudozó?

– Éjszakai klubban voltál? – kérdezte Manuel halálos hangon. Most mindenki Katherinára nézett.

– Öö, n-nem, ter-természetesen nem, Apa – dadogta, felismerve a hibáját.

Küzdöttem a mosollyal, ami a szám szélét rángatta; vigyorognék, ha nem árulna el.

– Ne merészelj hazudni nekem, Katherina, mit mondtam a kurválkodásról? – Manuel rámeredt.

Bajba akart sodorni. Most fordult a kocka.

– Ez a ribanc hibája – mutatott rám.

– Hogy lenne ez az én hibám? – kérdeztem.

– Fontosabb dolgunk is van, Manuel, fegyelmezd meg a lányodat később – mondta Apám mögülem, miközben a kanapé felé sétált, és leült. Anya követte, és engem is magával húzott. Leültetett maga mellé a kanapéra.

Nemtetszését fejezte ki a hajam állapota miatt, majd végigfuttatta ujjait a végén, ami az arcomba lógott. Hiányzott ez, hogy körülöttem sürgölődjön. Én pedig úgy tettem, mintha zavarna.

– Hajkezelésre van szükséged, drágám – mondta, amikor végül elhessegettem az ujjait.

– Hé Lola, jól nézel ki – mondta Carlos. Ő mindig kedves volt hozzám, ellentétben az anyjával és a nővérével.

– Köszönöm, Carlos – mosolyogtam.

– Dolores? – Felnéztem Manuelre, amikor a nevemen szólított.

Rámosolyogtam. Nem igazán tudtam, mit mondjak.

Mindenki csendben volt egy pillanatig. Kínos volt, rendben... Tényleg.

– Hogy mennek a tanulmányaid? – kérdezte Manuel. Láttam, hogy küzd azzal, mit mondjon. Manuel nem igazán beszélt sokat velem; szó szerint meg tudnám számolni, hányszor szólt hozzám, még akkor is, ha ugyanabban a házban éltünk születésem óta.

– Rendben voltak, Uram – válaszoltam.

– Az jó – mondta egy perccel később, fekete haját hátrasimítva.

Visszatértünk a kínos csendhez, amikor már nem bírtam tovább, és kiböktem: – Nos, ki megy férjhez? – kérdeztem, témát is váltva.

Mindenki rám kapta a tekintetét. Miért néz mindenki engem?

– Én mondjam el neki, vagy ki akarja megtenni a tiszteletkört? – gúnyolódott Kat.

Mi baja van? Úgy értem, a pofont leszámítva, de azt megérdemelte.

– Mit mondjatok el? – néztem körbe.

– Férjhez mész, Lola. Te vagy az, aki férjhez megy – mondta Carlos.

Megfagytam. Egy nevetés szakadt fel az ajkamról.

– Ez vicc volt, ugye? – kérdeztem kis hangon, amikor a többiek nem csatlakoztak hozzám.

Senki sem szólt semmit.

Hazudnak. Muszáj, hogy hazudjanak.

– Anya? – kérdeztem anyámra nézve, és felálltam a kanapéról.

– Annyira sajnálom, kicsim – válaszolta, szeme könnyektől csillogott.

– Kérlek, mondd, hogy ez hazugság – könyörögtem.

– Hazugok vagytok mind! – üvöltöttem.

Most már könnyek csorogtak le az arcomon.

– Annyira sajnálom, Lol...

– EZ ŐRÜLTSÉG, ANYA! Elmebaj! Mind őrültek vagytok!!! – üvöltöttem.

– Ne beszélj így az anyáddal... – kezdte Apa, de félbeszakítottam.

– Nem érdekel. Ez hülyeség. Nem megyek férjhez! Halljátok? – köptem a szavakat.

A mama már sírt. Manuel unatkozónak tűnt, Apa dühösnek, Carlos arca kifejezéstelen volt. Kat és az anyja láthatóan élvezték a helyzetet, persze, hogy élvezték.

– Vigyázz a nyelvedre, Dolores – mondta Apa.

– Épp csak hazaértem, miért küldtök el újra? – sírtam. Nem vártam meg a válaszukat. Megfordultam, és elindultam, futva a szobám felé.

Ez nem történhet meg. Egyszerűen nem.

Nem megyek férjhez.