***

Nem tudom, mit érezzek, ahogy meglátom az ismerős épületeket, amelyek az otthonomhoz vezetnek; nem igazán hívhatom annak, úgy értem, az otthon az a hely, ahol biztonságban és boldognak érzed magad. Igaz?

Valószínűleg izgatottnak kéne lennem, ahogy közeledünk. Nem határtalan örömöt kellene érezned, hogy hazamész, és újra látod a családtagjaidat?

Chloe és Lydia mindig arról beszélnek, mennyire hiányzik nekik a családjuk az akadémián.

Én csak az anyámról beszélek.

Ha nem tűnt volna fel, az akadémia csupa gazdag kölyökről szól, tehetős szülőkkel, akiknek elegük van az elkényeztetett gyerekeikből, vagy nincs idejük rájuk.

Az idő felében Chloe és Lydia a szabadság hiányára panaszkodnak, és arra, hogy bezárva érzik magukat az iskola falai mögött.

Ahogy látom a vastag, fekete, megerősített titánium ajtókat szétnyílni, és több mint egy tucat fegyveres őrt a birtok körül, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok is, akiket nem látok.

A terepjáró, amiben ültem, megállt két hatalmas ajtó előtt. Nem mintha bárkit is vártam volna, hogy az érkezésemre várjon. Oké, talán legalább az anyámat.

Valaki, a sofőr kinyitotta nekem az ajtót, hogy kiszálljak, amit meg is tettem. Már mindkét bőröndömet fogta.

– Köszönöm, innen én viszem – mondtam, megragadva a fogantyúkat, ahogy a kezem súrolta az övét. Gyorsan elengedte, és visszament az autóhoz, gondolom, hogy a maradék holmimat, főleg a művészeti kellékeimet hozza. Már nem volt belőlük olyan sok.

Megfordulva látom az épületszörnyeteget, ahogy fölém magasodik. Úgy éreztem, mintha ezer fontot dobtak volna a kis vállaimra. Majdnem három éve nem jártam itt.

A barátaim azt hitték, az akadémia vette el a szabadságukat, de nekem nem. Nekem az akadémia volt a szabadságom, a friss levegőm.

És ez volt a börtönöm. Ez... Ez az én börtönöm.

– Meg tudom csinálni – suttogtam magamnak.

Sóhajtva a bejárat felé gurítottam a táskáimat. Benyomtam az ajtókat, és beléptem.

– Nem lehet olyan rossz.

Az első dolog, amit megláttam, a hatalmas nappali volt; üresen állt. Számítottam rá. A földszinten főleg a konyha, az étkező, a nappali és néhány cselédszoba volt, oldalt pedig egy nagy lépcső vezetett a második emeletre. Ott főleg lakásméretű hálószobák, néhány vendégszoba és a dolgozószoba kapott helyet.

A harmadik emeleten voltak a fő hálószobák és még egy tucatnyi szoba, amikről nem tudom, mire valók. Nem mintha valaha is engedték volna, hogy felfedezőútra induljak, vagy ilyesmi.

Minden nagyjából olyan volt, mint amikor eljöttem. Körülnéztem, a szememmel keresve valakit, aki megmondaná, hol van Anya.

A táskáimat hátrahagyva úgy döntöttem, megpróbálom a konyhát. Ahogy beléptem, egy alacsony női alakot pillantottam meg, akit felismertem; születésem óta ismertem.

– Lupe asszony! – sikítottam izgatottan.

Élesen megfordult.

– Lola? Ó, édes gyermekem – mondta, miközben a kötényébe törölte a kezét.

Felé rohantam, ráugrottam, és majdnem kiszorítottam belőle a szuszt.

– Mikor jöttél vissza? – kérdezte, miközben visszahölelt.

– Épp most érkeztem.

– Hadd nézzelek meg – mondta, és eltolt magától, hogy jobban szemügyre vehessen.

– Nézd csak, mekkorát nőttél, gyermekem.

– Nem akkorát, mint te – mondtam játékos hangnemben.

– Jól nézel ki, milyen volt az iskola? Annyira hiányoztál – mondta Lupe asszony, miközben letörölte a kóbor könnycseppeket az arcáról.

– Te is hiányoztál, Lupe asszony. És az iskola rendben volt.

– Annyira örülök, hogy visszajöttél. Láttad már édesanyádat?

– Nem, hol van?

– A második emeleten kell lennie.

– Rendben. Mit főzöl? Ínycsiklandó illata van, el sem tudod képzelni, mennyire hiányzott a főztöd – nyöszörögtem dramatikusan.

– Az ebéd majdnem kész. Most menj az anyádhoz – simogatta meg a karomat.

– Rendben, Lupe asszony – mondtam, és még egyszer megöleltem, mielőtt elindultam.

Felmentem a lépcsőn. Első és második emelet. Annyi lépcső, hogy azt hinné az ember, ennyi év után már beszereltek volna egy liftet valahová.

A ház tényleg nagy volt. Volt egy nyugati és egy keleti szárnya. Anya a keleti szárnyban lakott két évvel ezelőtt, biztos vagyok benne, hogy ez nem változott.

A keleti részen jobbra volt egy nappali. A hálószobák balra voltak. Majdnem elmentem a nappali mellett, hogy egyenesen anya szobájába menjek. Általában sok időt töltött a szobájában, amikor fiatalabb voltam, most nem vagyok biztos benne.

Úgy döntöttem, nem árt ellenőrizni, így a nappali felé sétáltam.

A szobába lépve egy másodpercre megdermedtem. Ott van... Az anyám, nem lehetett eltéveszteni, sötétbarna haja pont olyan, mint az enyém. Ott ült a kanapén a tévé előtt.

Kényszerítettem magam, hogy feloldódjak.

– Anya – suttogtam.

A feje felém fordult, sokk töltötte meg a tekintetét.

– Lola.

– Mama – mondtam felé sétálva, ahogy felállt. Karjai tártak voltak, én pedig beléptem az ölelésébe.

Mennyire hiányzott. – Annyira, de annyira hiányoztál, mama.

Hátrébb húzódva: – Kicsim, hadd nézzelek meg, mennyit nőttél, már kész nő vagy.

Hah!

– Ne mondj furcsa dolgokat, mama. Még mindig a kicsid vagyok – forrósodott fel az arcom.

– Hadd öleljelek meg újra. Te is hiányoztál – mondta, és visszahúzott a karjaiba. Olyan erősen szorítottam, belélegezve az illatát.

– Gyere kicsim, ülj le és mesélj el mindent, milyen volt az iskola? És a vizsgáid, jól sikerültek? Bántott valaki? Mert ha igen, akkor ők...

– Hahó, Mama, nyugi – vágtam közbe.

– Minden rendben van, ígérem – mondtam a kezét fogva.

Évekkel ezelőtt, amikor épp csak bekerültem az akadémiára, kicsit magányos voltam.

Akkor még nem voltam barátnő Lydiával és Chloével. Mondjuk úgy, hogy nehezen barátkoztam. Felnőve korlátozott kapcsolatom volt a külvilággal, és amúgy sem volt sok tapasztalatom ezen a téren. Barátkozás.

És rettegtem attól, hogy bárkinek is elkotyogjam, hogy a család a Maffia része.

Említettem már, hogy néhány gazdag kölyök kifejezetten gonosz tud lenni?

Alaposan kiközösítettek. A lányok, különösen az elkényeztetettek, csúnyának és alaktalannak neveztek.

A fiúk kikezdtek velem, és amikor visszautasítottam őket, még ha olyan udvariasan is, ahogy csak tudtam, dühösek lettek, és csúnya neveket aggattak rám. Egyszer egy Maddox nevű srác, aki egy igazi seggfej volt, sarokba szorított a könyvtárban. Annyira féltem, de Lydia és Chloe megmentettek.

Akkor még csak a szobatársaim voltak, de az eset után kezdtem megnyílni nekik.

Megtanítottak, hogyan védjem meg magam a szavaimmal, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy az öklömet használjam.

– Örülök, Lolita – mondta anyu, kezét az enyémen tartva.

– Szóval, hogy vagy, mama?

– Minden rendben.

– Mi... öö, mi a helyzet veled és Apával? – Már régóta furdalta az oldalamat ez a kérdés. Amikor eljöttem, nem álltak szóba egymással, valakinek köszönhetően. Nekem.

Egy évvel ezelőtt, amikor anya meglátogatott az iskolában, nem volt hajlandó beszélni róla. Aggódott miattam.

– Ne aggódj apád miatt. Miért nem mész átöltözni, kipakolni és pihenni egy kicsit? Szólok, ha kész az ebéd – kérte a mamám.

Nekem megfelel. Kimerültem.

– Ilyen hamar meg akarsz szabadulni tőlem? Rendben van – mondtam tettetett bosszúsággal.

Felállva puszit adtam az arcára, és elindultam.