~ Violet ~

"Jó reggelt, szépségem!"

Violet Carvey már a konyhába lépve meghallotta anyja csicsergő hangját. Édesanyja, Barbara, a szűkös konyhapult fölé hajolt kis lakásukban, és épp egy ínycsiklandó tonhalas szendvicset készített, hogy aztán egy barna papírzacskóba csúsztassa.

"Jó reggelt, anya. Mit csinálsz?" – felelte Violet.

"Csomagolom az ebédedet az iskolába."

"Anya, már nem járok iskolába. Múlt hónapban leérettségiztem."

"Ó," – Barbara azonnal abbahagyta, amit csinált. Nem emlékezett rá, hogy gyönyörű lánya már tizennyolc éves, és túl van az érettségin.

"Semmi baj, azért elviszem" – mondta Violet kedvesen. Rossz érzés fogta el a dolog miatt, így felkapta a barna papírzacskót, és a hátizsákjába gyömöszölte. "Köszi, anya."

"Szívesen" – mosolygott Barbara. "Amúgy mit keres Dylan itthon? Nem New Yorkban kéne lennie most?"

"Anya, Dylan otthagyta az egyetemet" – magyarázta Violet türelmesen.

"Tényleg?" – hüledezett Barbara döbbenten, mintha most hallaná először. "Miért?"

Violet felsóhajtott. Nem ez volt az első alkalom, hogy el kellett magyaráznia anyjának, mi folyik a ház körül. Amióta Barbarát tavaly Alzheimer-kórral diagnosztizálták, memóriája és egészsége folyamatosan romlott. Barbara teljesen felhagyott a munkával, Violet bátyja, Dylan pedig még az egyetemet is otthagyta, és hazaköltözött, hogy segíthessen nekik.

"Nincs rá különösebb oka, csak úgy gondolja, az iskola nem neki való" – hazudta Violet. Tudta, hogy anyja rosszul érezné magát, ha elmondaná az igazi okot.

A Carvey család anyagi gondokkal küzdött az elmúlt években, különösen Violet apjának halála óta. Az élet nem volt mindig ilyen nehéz számukra, főleg nem Violet gyerekkorában. Valójában egy felső-középosztálybeli családba született. James Carvey sikeres üzletember volt egy New Jersey-i kisvárosban. Violet és Dylan csodálatos életszínvonalat élveztek felnőve, de minden megváltozott, amikor Violet tizenhárom éves lett. Apja bővíteni akarta az üzletet, és kötött egy rossz üzletet néhány befolyásos emberrel Olaszországban. Ezek az emberek végül csődbe vitték apja vállalkozását. A helyzet annyira eldurvult, hogy apjának rengeteg embertől kellett kölcsönkérnie, csak hogy a család a víz felszínén maradhasson. A végén Violet apjának el kellett adnia a háromszintes házukat, minden autójukat és vagyontárgyukat, és egy kis bérlakásba költöztek Newarkban. Az sem segített, hogy James megbetegedett, és nem tudott dolgozni, hogy eltartsa a családját. Barbarának kellett előlépnie, és gyárakban vállalt munkát. Végül James Carvey nem bírta tovább. Egy nap azt mondta, elmegy a boltba, de végül lehajtott az autóval a szakadékba az autópályán. Úgy halt meg, hogy egy hegyomlásnyi adósságot és némi biztosítási pénzt hagyott a családjára.

Amint Violet betöltötte a tizennégyet, elkezdett fagyizókban vagy kávézókban dolgozni, hogy segítsen a családnak. Dylan, aki két évvel idősebb volt, egy helyi bárban kezdett dolgozni, a The Unionban, amely apjuk régi barátjának tulajdonában volt. Amint Dylan tizennyolc lett, ösztöndíjat kapott a Fordhambe. Barbara annyira boldog volt miatta, a fiú pedig megígérte, hogy jó oktatásban részesül, hogy a családjuk visszatérhessen a régi kerékvágásba. Sajnos, mindössze két évvel később Barbara egészsége romlani kezdett az Alzheimer miatt. Violet még végzős volt a gimnáziumban. Dylan tudta, hogy legidősebb fiúként az ő felelőssége visszamenni és segíteni a családját, így otthagyta a Fordhamet, és visszatért Newarkba. Visszakapta régi állását a The Unionban, de emellett sok más mellékes munkát is vállalt; olyanokat, amiket Violet sosem említene meg az anyjának.

"Ó, szóval ezért van itthon Dylan mostanában" – bólintott Barbara.

"Igen, tavaly óta nem jár, anya. Azóta itthon van."

"Ó... értem..." – mondta Barbara. Violet édesen rámosolygott, de tudta, hogy holnap reggel újra el kell majd magyaráznia mindezt.

"Mindenesetre mennem kell dolgozni. Hívj, ha szükséged van valamire, vagy nézd meg a cetliket, ha elfelejtesz valamit" – mondta Violet, miközben felkapta a holmiját a konyhapultról.

"Rendben, drágám. Érezd jól magad a munkában!"

"Szeretlek, anya."

"Én is szeretlek, édesem."

Barbara megcsókolta lánya arcát, Violet pedig az ajtó felé indult. Két másodpercre ellenőrizte tükörképét, mielőtt kilépett volna. Sötétbarna haja hosszú volt, arca sápadt, de ibolyakék szemei fényesen csillogtak. Ha több ideje lett volna reggel, feldobott volna egy kis sminket, de nem volt idő a szépítkezésre. Műszakja a helyi kávézóban tizenöt perc múlva kezdődik, és már rég úton kéne lennie. Így hát Violet gondolkodás nélkül vállat vont, és elhagyta a házat.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Ahogy kilépett a házból, Violet gyorsan a buszmegállóhoz sietett, és sikerült is elkapnia az érkező buszt, amely a belváros felé tartott. Tízperces út után megérkezett a megállójához, és a kávézó felé vette az irányt. Percek alatt magára kapta a kötényét, és máris a kasszánál állt a kávézóban.

"Üdvözlöm a City Coffee-ban, mit adhatok?" – köszöntötte Violet a nap első vendégét. Ezt a mondatot már annyiszor elmondta életében, hogy reflexszerűen jött ki belőle. Fel sem kellett néznie a kasszától, csak meghallgatta a rendelést, beütötte a gépbe, és gyorsan elkészítette az italt.

"Violet? Violet Carvey?" – szólalt meg az előtte álló lány. Violet felnézett a pénztárgéptől, és egy ismerős arcot látott. Egy vele egykorú lány volt, akit talán látott már az iskolában korábban.

"Ó, szia. Te vagy... Nicole, ugye?"

"Igen, együtt jártunk emelt matekra!"

"Tényleg, hogy vagy?" – mosolygott Violet.

"Jól vagyok. Itt vagyok Hansonnal és Ashley-vel. Emlékszel rájuk?" – fordult Nicole az üvegablakok felé, és integetett a kint álló barátainak. "Srácok, nézzétek, itt van Violet! Az évfolyamelsőnk!"

"Ó, igen" – nevetett Violet idegesen, és intett a kint lévőknek. Ők visszaintegettek, és tátogva köszöntek.

"Mindig ide járok, nem tudtam, hogy itt dolgozol" – mondta Nicole.

"Csak majdnem minden nap" – fordította vissza tekintetét a kasszára Violet. "Szóval, mit adhatok?"

"Egy jeges lattét kérek."

"Máris készül."

Violet beütötte a rendelést, és a kávés állomáshoz fordult. Kezei ügyesen kezelték a kávégépet. Imádta a frissen őrölt kávé illatát, és a kávékészítést terápiás jellegű tevékenységnek találta. Jobban szerette volna, ha az emberek nem beszélnek hozzá, miközben készíti az italokat, de Nicole ezt nem tudta. Túl izgatott volt, hogy összefutott egy gimnáziumi baráttal, így folyamatosan csacsogott.

"El sem hiszem, hogy a giminak már vége. Te elhiszed?" – kérdezte.

*

*

*

- - - - - Folytatása következik - - - - -