~ Damon ~

Damon Van Zandt újabb hosszú munkanapon volt túl. Mindig volt mit tenni, és a munka sosem fogyott el. Damon vacsoraidő körül ért vissza a birtokra, de meg sem állt, hogy egyen. Elena, a házvezetőnő hiába készített teljes, háromfogásos vacsorát. Damon elhaladt az étkező mellett, és egyenesen az irodájába ment, hogy folytassa a munkát.

* Kopp * Kopp *

Damon észre sem vette, mióta dolgozik, amíg meg nem hallotta a kopogást az ajtón. Rápillantott az órára; majdnem este 9 óra volt, de Damonnak esze ágában sem volt megállni.

– Gyere be – mondta anélkül, hogy felnézett volna az íróasztalról.

Adrian kitárta az ajtót, és megállt előtte.

– Damon, Dylan Carvey látni szeretne – jelentette be.

Damon azon kapta magát, hogy felnéz.

– Küldd be!

„Épp ideje volt” – gondolta magában Damon.

Halvány mosoly játszott Damon arcán, ahogy Adrian félreállt, és másodpercekkel később Dylan Carvey lépett be.

– Mr. Van Zandt – köszöntötte őt Dylan óvatosan. Körbenézett Damon irodájában, mielőtt lassan beljebb sétált volna. Damon az íróasztal előtti székre mutatott, és Dylan leült.

– Kérlek, szólíts Damonnak – Damon letakarította az asztalát, és a mögötte lévő bárszekrényhez lépett. – Iszol valamit?

– Öhm, persze.

Damon egy üveg skót whiskyvel és két pohárral tért vissza. Damon kedvesen és barátságosan viselkedett, de ez csak még idegesebbé tette Dylant. A fiú fészkelődött, Damon pedig ráérősen töltötte ki az italokat.

– Köszönöm – mondta Dylan, amint megkapta a poharát. Damon áthatóan figyelte, ahogy Dylan idegesen lehajtotta az italt.

Damon ezután kinyitotta íróasztala első fiókját, és elővett egy mappát. Dylan nem láthatta, mit olvas, de valójában egy akta volt, amit Damon emberei gyűjtöttek össze a Carvey családról. Egészen pontosan Dylanről és Violet Carvey-ról.

– Damon, ez... öhm, elég nagy meglepetés, hogy látni akartál – nevetett fel idegesen Dylan, megtörve a csendet a szobában. – Van valami, amit szeretnél tőlem?

„Hogyne lenne. Majd eljutunk oda is.”

Damon csak mosolygott. Lapozott egyet az aktában, és hangosan olvasni kezdett: – Dylan Anderson Carvey. Huszonegy éves. James és Barbara Carvey fia. Tavaly otthagytad a Fordhamet, mielőtt visszaköltöztél volna a családodhoz. Miért?

– Nem igazán engedhettük meg magunknak – felelte Dylan egyszerűen. Szeme a Damon kezében lévő aktára szegeződött.

– Igen, látom, hogy édesapád elhunyt, és tetemes adósságot hagyott a családra – folytatta Damon anélkül, hogy levette volna a szemét a papírról. – Bizonyára nehéz lehet ez neked, legidősebb fiúként, meg minden.

– Megvagyok, elboldogulok – vonta meg a vállát Dylan.

– A Szövetség jól fizet?

– Nem olyan jól, mint te.

Damon elmosolyodott. Lapozott még egyet az aktában, és felolvasta:

– Van egy húgod, Violet Rose Carvey, tizennyolc éves. Épp most érettségizett a McNair Gimnáziumban, és ösztöndíjat ajánlottak neki a Harvardra.

– Ez igaz – bólintott Dylan.

– Nagyon okos lánynak kell lennie, ha teljes ösztöndíjat kapott a Harvardra.

– Az is.

– Miért nem fogadta el?

– Mert sokkal kedvesebb, mint amilyen okos.

Damon ismét elmosolyodott. A válasz lenyűgözőnek tűnt számára. Letette az aktát, és aznap este először nézett Dylan szemébe.

– Milyen érdekes – mondta. – Mesélj még róla.

– Öhm, nos, nem tudom, mit mondhatnék – fészkelődött kényelmetlenül a székében Dylan. – Violet jó kislány. Sokat tanul, szeret olvasni. Szereti a családját. Vasárnaponként templomba jár...

– Vallásos? – vágott közbe Damon.

– Azt hiszem – felelte Dylan.

– És te nem vagy az?

– Én már rég feladtam azt az elképzelést, hogy Isten létezik – vonta meg a vállát a fiú.

– Értem – Damon felállt a székéből, és az íróasztal melletti ablakhoz sétált. Háttal állt Dylannek, amikor megkérdezte: – A húgodnak van kapcsolata valamilyen fiúval jelenleg?

Dylan meglehetősen furcsának találta a kérdést, de Damon furcsa alak volt. Ez a találkozó úgy általában véve is nagyon különös volt. Hirtelen egy maffiavezér privát irodájába hívatták, akinek aktája volt róla és a húgáról, és a magánéletükről faggatta. Dylan nem tudta, hová fog ez kifutni, és nem tudott mást tenni, mint tovább válaszolgatni.

– Amennyire én tudom, Violetnek sosem volt dolga egyetlen fiúval sem. Mindig túl elfoglalt a munkával meg ilyesmikkel – válaszolta Dylan. – Szerintem még barátja sem volt soha.

Damon ösztönösen felé fordította a fejét. Tekintete ismét találkozott Dylanével, és egy pillanatig hallgatott, mielőtt megszólalt volna: – Azt akarod mondani, hogy szűz?

Dylan nem tudta, mit mondjon. Tudta a választ a kérdésre, de túlságosan aggasztotta, hogy Damon miért kérdez ilyesmit egyáltalán.

– Válaszolj a kérdésre, Carvey – mondta Damon újra. Hangja mély és követelőző volt; Dylan nagyot nyelt.

– Igen, úgy hiszem.

– Helyes – Damon elmosolyodott, ezúttal szélesen.

– És ez miért jó dolog? – kérdezte Dylan. A levegő egyre fojtogatóbbá vált számára a szobában.

Damon egyszerűen megfordult, és visszasétált az asztalhoz. Leült az asztal szélére, szemben Dylannel. Aztán félrebillentette a fejét, és így szólt: – Mert van egy ajánlatom a számodra, ami segíthet a családod helyzetén.

Dylan egyenesen Damon szemébe nézett, és megkérdezte: – Ami pedig?

Damon mosolya még szélesebb lett, és a szeme sem rebbent, amikor kimondta: – Egymillió dollárt adok a húgod szüzességéért.

*

*

*

- - - - - Folytatása következik - - - - -