Emily szemszöge

Miután felvettem egy tiszta bugyit és alaposan megmostam a kezem, elindultam lefelé a lépcsőn. Brysont a konyhában találtam, amint egy szelet szalonnát emelt enyhén nyitott szájához.

Amikor észrevett, egy féloldalas vigyort küldött felém, kivillantva fehér fogait. – Próbáltad befejezni, amit elkezdtél? – ugratott, és a szájába tömte a szalonnát.

Rámertem, arcom égett. Felkuncogott; láthatóan élvezte, hogy a gúnyolódásával még jobban zavarba hoz.

Figyelmen kívül hagytam. Vagyis próbáltam.

Anyámra néztem, aki a reggelit készítette. Az enyémhez hasonló szőke haját egy nagyon magas, hanyag kontyba fogta, ami az összeomlás szélén állt.

– Jó reggelt, anya – mondtam, lassan besétálva a konyhába.

A válla felett hátranézett rám, és felragyogott. – Jó reggelt, Emily. Jól aludtál?

– Határozottan remek reggele volt, abból ítélve, amit láttam és hallottam – horkantott fel Bryson halkan. Fejlett hallásommal azonnal elkaptam a megjegyzést.

Gyilkos pillantást vetettem az arcélre, és amikor mellé értem, tarkón vágtam, miközben anyámnak válaszoltam: – Igen, jól.

Bryson drámai módon előredőlt, a tarkóját dörzsölgetve, és felszisszent.

Megforgattam a szemem, és helyet foglaltam mellette, elfojtva egy nevetést, amikor láttam, hogyan duzzog. Ahhoz képest, hogy ő a következő alfa a sorban, Bryson biztosan tud drámázni.

Anya megfordult a serpenyővel a kezében, és dobott néhányat azokból a szalonnadarabokból egy tiszta tányérra.

– Ma este túlórázom, Emily, szóval egy kicsit kések majd. Megoldod a vacsorát magadnak és apádnak? – kérdezte anya, kifújva néhány szőke tincset a látóteréből.

Nem voltam a legjobb szakács, és általában még a dobozos sajtos makarónit sem tudtam rendesen elkészíteni, így nem csoda, hogy Bryson nem tudta visszatartani a nevetést.

Gyilkos pillantást küldtem felé, de ő csak még hangosabban nevetett. Még anya is csatlakozott. Olyan volt, mintha gúnyolódnának rajtam.

– Utállak titeket – morogtam, és a tányér után nyúltam, amire anya a végtelen sok szalonnát halmozta.

– Úgy értettem... hagytam egy kis tegnapi csirkét és rizst a hűtőben. Csak fel kell melegítened vacsorára. Rád bízhatom ezt? – ugratott anya, visszafordulva, hogy a serpenyőt a tűzhelyre tegye.

Bryson felhorkant. Én megforgattam a szemem.

– Szuperkönnyűnek hangzik – válaszoltam összeszorított fogakkal.

– Ne aggódjon, Mrs. Snow, nem hagyom, hogy porig égesse a drága házát. Számíthat rám. – Bryson színpadiasan a mellkasára tette a kezét, és kacsintott egyet felém, amitől a szívem talán egyet dobbant, talán nem.

–

– Az Isten szerelmére, Bryson, lassíts! Ilyen tempóban meghalunk, még mielőtt az iskolába érnénk! – kiabáltam, ahogy a szél kíméletlenül csapkodta sötétszőke tincseimet.

Bryson vetett rám egy pillantást, vigyorgott, és lassított egy kicsit... és a kicsit úgy értem, hogy alig.

– Élned kell egy kicsit, Em. Vérfarkasok vagyunk, nem halunk meg olyan könnyen – horkantotta, és elfordította a kormányt.

A hatalmas ágak közül kikukucskáló napfény bearanyozta az arcát, és én ámulatba estem, amíg hátra nem fordult, hogy rám pillantson. Gyorsan elkaptam a tekintetem, nem akartam, hogy rajtakapjon a bámészkodáson.

Keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, és válaszoltam: – Ez nem jelenti azt, hogy halhatatlanok vagyunk. Ráadásul te egy alfa vagy, gyakorlatilag majdnem halhatatlan azzal a szupergyors gyógyulással. Én meg csak egy omega vagyok, gyakorlatilag ember, aki ugyan gyorsan gyógyul, de nem elég gyorsan – mutattam rá.

Utáltam emlegetni, mennyire különbözőek vagyunk. Bryson vezető volt, én pedig a tápláléklánc legalján álltam. Valójában furcsa volt, hogy egy omega és egy alfa ilyen közel álljon egymáshoz.

De Bryson sosem törődött a különbségeinkkel, és nem érdekelte a többi falkatag ítélkező pillantása sem.

Rengeteg furcsa tekintetet kaptunk, különösen mivel úgy ismertek, mint a farkast, aki nem tud átváltozni.

Akkor miért voltunk Brysonnal gyakorlatilag összenőve? Fogalmam sincs. És még mindig próbálom kitalálni, miért vetett rám akár csak egy pillantást is azon a napon.

*Visszaemlékezés*

Meg tudod csinálni, Emily, nincs olyan magasan. Azzal nyugtattam magam, ahogy felnéztem a mászókára. Magasan volt, és a kicsi, ijedős énem hátrált egy kicsit, amíg valami keménybe nem ütköztem.

Megfordultam, és felnéztem Giovannira. – Mi van? Tán gyáva nyúl vagy?! – gúnyolódott.

Giovanni önmagában nem volt magas rangú, de magasabb rangú volt, mint én.

Ő és a barátai a káromra nevettek.

Mivel én voltam itt a legalacsonyabb rangú és a legkisebb, ő és a barátai mindig engem pécéztek ki.

Azt hittem, megmutathatom nekik, milyen kemény vagyok, ha megteszek valamit, amiről mindig azt gúnyolták, hogy nem vagyok rá képes...

De úgy tűnt, a kezem nem hagyja abba az izzadást, és a szívem nem hagyja abba a hangos dobogást. Fértem a magasságtól. A farkasoknak nem szabadna félniük semmitől, én mégis féltem a magasságtól.

– Jeee! – hallottam egy hangos kiáltást a távolból.

A zűrzavar felé fordultam. Egy velem egykorú fiú volt, aki egy másik, ütőt tartó fiúnak szurkolt. Kriketteztek. És ők voltak a magasabb rangú farkasok.

Hunyorogva figyeltem a fiút az ütővel. Ismertem őt...

Élénken elpirultam, amikor elkapta a tekintetemet, és mosolyt küldött felém. Elrántottam a szemem, vadul pironkodva. Ő volt az alfa fia. Bryson Taylor.

Ő volt azon kevesek egyike, akit nem érdekelt a státusza, és vegyült az alacsonyabb rangúakkal. Sokszor láttam a folyosókon játszani néhány alacsonyabb rangúval, de sosem volt elég bátorságom, hogy köszönjek neki.

Hirtelen önbizalomlöketet kaptam, ahogy éreztem, hogy még mindig rajtam tartja a szemét. Ostoba fejemmel azt hittem, menőnek tűnnék előtte, ha megcsinálnám a mászókát.

Így hát megcsináltam. Összeszedtem elég bátorságot hozzá, de kényszerítettem a szememet, hogy előre nézzen, ne a földre. De aztán Giovanninak ki kellett nyitnia azt a hülye száját.

– Reszket, mint egy gyáva nyúl! Nézzétek! – nevetett.

Sikerült magára és a barátaira vonnia a figyelmemet... és a földre, ami sokkal magasabbnak tűnt, mint gondoltam. És most sokkal homályosabbnak is.

Éreztem, hogy megcsúsznak az ujjaim, és éreztem a térdem éles horzsolódását, ahogy a földre zuhantam. Ott maradtam térdelve, és eléggé sokkolt, hogy tényleg leestem. Sírni sem tudtam, pedig fájt.

De aztán meghallottam a nevét, egy kiáltást. – Bryson! – És hallottam a kerítés csörgését, ahogy átugrott rajta, és hozzám rohant.

– Fogd be a pofád, seggfej! – vetette oda dühösen Giovanninak, aki rajtam nevetett, és durván meglökte, amíg Giovanni a földre nem esett.

– Anyu! – sírta Giovanni, talpra kecmeregve és elrohanva onnan, könnyeivel áztatva az arcát. A barátai utána futottak, a nevét kiabálva.

Majdnem felkuncogtam, mert mindannyian úgy néztek ki, mint a kutyák, farkukat behúzva.

Ott és akkor hősömként tekintettem Brysonra, de aztán, amikor segített felállni és leporolni magam, miközben lemosolygott rám, kialakult bennem valami, amitől féltem, hogy soha nem leszek képes megállítani.