Emily szemszöge

– Bryson, mit keresel itt? – suttogtam, belenézve megdöbbentően zöld szemébe, amelyben szerelem ragyogott.

Biztosan álmodom. Miért bámult rám ennyi szeretettel?

Bryson tett egy lépést előre, szeme elsötétült a vágytól, amikor tekintete nyitott számra tévedt.

Hirtelen levegőért kapkodtam a vágy tüzének hevességétől, amely erdei zöld szemében örvénylett.

A pillantásától testem forróságban égett, és alsó ajkamba haraptam, hogy megakadályozzam, hogy hangosan felnyögjek.

Olyan voltam, mint egy pislákoló gyufa tekintete súlya alatt, és amikor legközelebb rekedtes hangon megszólalt, elevenen elégtem.

– Em, akarlak – nyögte, miközben szeme addig sötétült, amíg vörös nem kezdett örvényleni benne.

A farkasa is felizgult.

Nem csak ő.

– Olyan régóta akarlak. Akarlak, Em. Annyira akarlak, hogy az már fáj. – Keze felemelkedett, és markában összegyűrte az ingét.

Hallom. Hallom, ahogy a szíve ugyanolyan dühödten ver, mint az enyém.

Élesen beszívtam a levegőt, és hátrabotladoztam egy lépést, amikor szavai tudatosultak bennem.

Akar engem.

Szemfogai előbukkantak az ínyéből, és tett egy erőteljes lépést előre. – Akarlak, és magamnak követellek. Enyémnek követellek, Em. Az enyém vagy. – Morogta, majd áthidalta a köztünk lévő távolságot, és a karjaiba húzott.

Megtartotta a fejem hátulját, arra kényszerítve, hogy felnézzek. Tekintetünk összekapcsolódott, és bizsergés futott végig a testemen, úgy örvénylett az ereimben, mint a tűz, amelyet már korábban fellobbantott bennem.

– Bryson – ziháltam, és a szemem kissé elkerekedett.

Elvigyorodott, közszemlére téve szemfogait, amelyek még mindig kint voltak. – Tudtam. Tudtam, hogy az enyém vagy. Te vagy a Lunám.

Zihálva riadtam fel, felsőtestem hirtelen ülő helyzetbe rándult. Magam köré szorítottam a takarót, miközben próbáltam megnyugtatni dübörgő szívemet.

Reszkettem, és felemeltem a kezem, hogy remegve végigsimítsak a hajamon.

Remek, Em, most arról álmodsz, hogy a legjobb barátod magáénak követel...

Ennél megszállottabb már nem is lehetnél.

Remegő lélegzetet vettem, és megnyaltam alsó ajkamat, amely száraznak érződött.

Kopp.

Összeráncoltam a homlokom.

Kopp.

Mi a fene?

Egy újabb koppanás törte meg a szoba csendjét.

Odanéztem az ablakomra. Nem volt a közelben fa vagy ág, ami ilyen zajt csaphatott volna.

Az egyetlen személy, vagy inkább farkas, aki ilyet tenne, nem más, mint a legjobb barátom. A fiú, akiről az imént álmodtam.

Kopp.

Igazam volt. Apró köveket dobált az ablakomra.

A szívem úgy kezdett verni, ahogy általában szokott, ha ő a közelben van.

A mellkasomnál, ahol a szívverésem dobogott, markomba szorítottam az ingemet.

Nyugodj meg, te szív. Ne tedd annyira nyilvánvalóvá.

Amikor a szerv végre lecsillapodott, ledobtam magamról a takarót, és az ablakhoz tipegtem.

Széthúztam, engedve, hogy a hideg levegő az arcomba csapjon.

Lenéztem, és persze, Bryson ott állt pont az ablakom alatt, felemelt karral, készen arra, hogy egy újabb kavicsot hajítson az üvegre.

Megállítottam, mielőtt megtehette volna.

– Bryson! – sziszegtem, magamra vonva a figyelmét. Megállt, ledobta a kavicsot, és felvigyorogott rám.

– Elkaptál. Örökre az adósod leszek, hölgyem – viccelődött, miközben feltartotta a kezét megadásképpen.

Megforgattam a szemem, mégis elmosolyodtam. Észrevettem, hogy nincs rajta ing, csak egy khaki rövidnadrág.

Farkasalakban volt, és futva jött idáig.

Odafordultam, hogy megnézzem a pirosan villogó számokat az éjjeliszekrényemen lévő órán. Hajnali két óra van.

Ez a legkésőbbi időpont, amikor valaha is idejött.

Zavartan ráncoltam össze a homlokom. – Mi a baj, Bryce? – suttogtam aggódó hangon, amit ő meg is hallott.

– Ugorj – felelte.

A fejemet ráztam. – Hideg van kint, és nem illendő ilyenkor a szabadban lennem a leendő alfámmal.

Tudta, hogy csak süketelek. Még ha nem is változtam át, a farkasgének akkor is megvoltak bennem, amik télen is melegen tartották a testemet. Nehéz volt fáznom.

Az után az álom után, amit az imént láttam, nem akartam szemtől szembe, olyan közel kerülni hozzá.

Bryson bosszúsnak tűnt, és kilépett egy kicsit az árnyékból. A hold halvány fénye rásugárzott, megvilágítva erdei zöld szemét.

– És mint a leendő alfád, arra kérlek, hogy azonnal hozd le ide a csinos kis popsidat. – Kihívóan felhúzta a szemöldökét. – Vagy inkább azt szeretnéd, hogy én menjek fel, és vegyelek kezelésbe?

A francba, komolyan gondolta.

Vereséget beismerve sóhajtottam egyet, szélesebbre tártam az ablakot, és kimásztam a párkányra. Lenéztem rá, és olyan pillantást vetettem rá, amely azt üzente: jobb, ha elkap.

Fiúsan elvigyorodott, és kacsintott. – Mindig elkaplak, Em – ígérte, szeme őszintén csillogott.

Ha leesnék, nem feltétlenül halnék meg. Nem volt olyan magasan a földtől, és képes voltam gyógyulni. Lassan, igen, de ettől függetlenül meggyógyulnék.

De ez nem jelentette azt, hogy megkockáztatnám a zuhanást, és esetleg véletlenül eltörnék egy-két csontot a folyamat során.

Visszatartottam a levegőt a tüdőmben, elszámoltam háromig, és ugrottam.

– Hú – nyögtem fel, amikor karok fonódtak gyorsan körém, elkapva engem, mielőtt földet érhettem volna.

Bryson karja kemény acélpántként fonódott körém, védelmezően megszorítva.

Néhány pillanatig így maradtunk, csak én a karjaiban, ő pedig szorosan tartott.

Lassan felnéztem rá, csak azért, hogy eszembe jusson: a felsőteste meztelen.

Heves pír öntötte el forrón az arcomat, én pedig fészkelődni és kapálózni kezdtem, hogy tegyen le a lábamra.

– Rendben, most már letehetsz – mondtam, kerülve a tekintetét, és nagyon hálás voltam, amiért a hajamat kieresztve, kócosan hagytam, így az fátyolként takarta az arcomat, és elzárta a látványt a vöröslő orcám elől.

– Ó, tényleg – mondta Bryson bűnbánóan, és esetlenül a lábamra állított.

Megigazítottam a túlméretezett ingemet, és úgy fésültem a hajamat, hogy eltakarja az arcomat.

Amikor felnéztem rá, ő már szórakozottan bámult rám.

– Most már elmondanád, miért vagy itt ilyen későn? – kérdeztem, próbálva elterelni a figyelmét rólam.

– Érted jöttem.