KESKA: – James, Jessie, Lissa, Liam! Gyerünk, indulás! El fogunk késni! – kiabálta anya. Megint kihagyott a felsorolásból. A nevem Keska, én vagyok a középső gyerek az Alfa családban, két ikerpár közé szorulva.

Ma van az unokatestvérünk, Adrian beiktatási ceremóniája; mivel megtalálta a párját, átveszi a Holdkelte falka vezetését Asa bácsikámtól és Gina nagynénémtől.

Lissa és Liam ötödik születésnapja után elég hamar megtanultam, hogy figyelnem kell, különben itt hagynak, és kimaradok a családi eseményekből. Néha nem bánnám, de ma nem; így amikor anya kiabálni kezdett nekik, én már gondoskodtam róla, hogy készen álljak. Nem akartam lemaradni Adrian ceremóniájáról.

Én értem le elsőként a földszintre, és amíg a másik négy kényelmesen szedelőzködött, kihasználtam az időt, hogy nasit és vizet készítsek be az útra. Két és fél órás autóút várt ránk a falkánktól, a Kék Félholdtól a Holdkeltéig. Kiléptem az ajtón; három nagy, fekete terepjáró állt a falkaház előtt. Mindegyik sötétített üveggel és három üléssorral rendelkezett.

A sorban utolsó felé vettem az irányt, beültem leghátulra, és vártam, hogy a család többi része bepakoljon. Hogy miért az utolsóba? Mert az ikrek közül egyik sem akart mellettem ülni, így egyszerűbb és időtakarékosabb volt, ha eleve egy teljesen másik járműbe szállok. Ha a leghátsót választom, nem látnak meg, és nem kezdenek panaszkodni, hogy „Hogyhogy ő ülhet be elsőnek?!”, szóval maradt az utolsó.

Az első terepjáróban csak harcosok ültek, nyolcan, aztán a másodikban két harcos és a család: Apa, Lissa, Anya, James, Liam, Jessie. Szóval ott amúgy sem lett volna helyem. Az utolsóban hét további harcos utazott, meg én.

Már majdnem kilenc óra volt, mire kihajtottunk a falka kapuján. Elme-kapcsolaton keresztül üzentem egyetlen barátnőmnek, Mackie-nek, hogy emlékeztessem, milyen nap van ma. A Mackie a Mackenzie rövidítése. *„Mackie, ne feledd, ma van Adrian ceremóniája, szóval csak későn érek haza.”*

MACKIE: *„A fenébe, tényleg elfelejtettem. Most mit fogok csinálni egész nap? Reméltem, hogy tudunk gyakorolni egy kicsit a lőtéren.”* – válaszolt gondolatban.

KESKA: *„Bocsi, barátnőm, ígérem, holnap szakítunk időt a lőtérre, és talán egy kis Aikido edzést is beiktatunk. De Adrian ceremóniáját egyszerűen nem hagyhatom ki.”* – küldtem vissza.

MACKIE: *„Igen, tudom. Remélem, azért legalább jól fogsz szórakozni.”* – üzente.

KESKA: *„Köszi. Hé, esetleg elmehetnél sütit sütni Lilly nagyival, ő mindig örül a társaságnak, és gondolj csak a sok sütire, amit megehetsz.”*

Elküldtem neki: *„Csak hagyj nekem is.”*

MACKIE: *„Tudod mit? Lehet, hogy így teszek. És majd megfontolom, hogy hagyjak-e neked.”*

Vágta rá.

KESKA: *„Hé, ez nem ér, nekem tényleg ott kell lennem.”* – válaszoltam, majd lezártam a kapcsolatot, miután áthaladtunk a kapukon, hátradőltem, és figyeltem az elsuhanó tájat. Főleg erdő volt, akadt egy kis tó is; a falkánkat fenyők, nyírfák és tölgyek vették körül, ezeket használtuk vadászatra és futásra. A falkánk körülbelül ezerötszáz tagot számlált, így nem mi voltunk a legkisebbek, de a legnagyobbak sem, viszont az egyik legerősebbek igen.

KESKA: Körülbelül egy órával az indulás után körbekínáltam a rágcsálnivalókat és a vizet, amit hoztam, a srácoknak, akikkel utaztam. – Kér valaki vizet vagy müzliszeletet? – kérdeztem éppen, amikor a telefonom pittyent.

KESKA: Furcsa volt, mivel Mackie-n kívül senki sem hívott vagy írt nekem, és mivel induláskor beszéltem vele gondolatban, ő már tudta a helyzetet. Téves számnak hittem, így figyelmen kívül hagytam. De újra pittyent, így megnéztem.

Jessie-től: (x2) Megtennéd!! Hogy szólsz a barátodnak, Seth-nek, hogy hagyjon békén!!! (dühös emoji)

KESKA: Miután elolvastam az üzenetét, felkuncogtam. Szóval vagy elfelejtette megmondani neki, vagy egyszerűen nem szólt neki, hogy ma elutazunk. Ha!

Keska: Sajnálom, nem tudom, kiről beszélsz. (zavarodott emoji) – küldtem vissza neki. De pontosan tudtam, kire gondol: Seth Harpperre, a jégkorongcsapatunk, a Kék Üvöltők – ami egyébként minden sportcsapatunk kabalája volt – jobb csatárára. És az egykori második legjobb barátomra. Ha! A telefonom újra jelzett.

Jessie-től: PONTOSAN tudod, kire gondolok (dühös emoji), a te hülye barátodra!!!

KESKA: Ezen nem tudtam nem hangosan felnevetni. Kíváncsi lennék, mit szólna Seth, ha tudná, hogy Jessie valójában mit gondol róla.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Frank, a harcos, aki vezetett.

KESKA: – Jessie – mondtam. – Azt hiszi, van befolyásom az aktuális negyedéves játékszerére, csak mert régen beszélőviszonyban voltunk. – Ez csalt egy kis kuncogást a srácokból, akikkel utaztam. (Ez gonosznak hangzott? Bocsi – vagy mégsem!)

Keska: Ó... Úgy... Érted... Seth Harpper... Bocsi, több mint egy hónapja nem beszéltem Seth-tel. Legutóbb, amikor hívni próbáltam, ezt az üzenetet kaptam: „A hívott szám nem kapcsolható.” Sajnálom, Jessie, úgy tűnik, ebben magadra maradtál. – Hangosan mondtam, miközben visszaírtam Jessie-nek.

A srácok jót derültek az egészen.

A telefonom újra pittyent.

Jessie-től: Nos, nem tudnál odamenni és megmondani neki, hogy hagyjon békén!!?

KESKA: Tipikus Jessie, azt hiszi, megint itthon hagytak. Ez így szokott menni a családomban: ha nem állok közvetlenül az arcuk előtt, nem létezem. Frusztrált sóhajt hallattam.

– Most mit akar? – kérdezte Frank.

KESKA: – Tipikus családi szarság. Úgy tűnik, mind elfelejtenek, hacsak nem akarnak tőlem valamit. Most éppen Jessie azt hiszi, otthon vagyok, és csak úgy át tudok szaladni Seth-hez, hogy megmondjam neki, kopjon le – meséltem neki.

KESKA: Küldtem egy gyors SMS-t Mackie-nek, hogy képbe hozzam a Jessie-üggyel kapcsolatban, arra az esetre, ha Seth megpróbálná kisírni magát a vállán. Seth neki sem adta meg az új számát, szóval nem hiszem, hogy túl együttérző lenne vele mostanában.

KESKA: – Megvan valamelyikőtöknek Seth száma? – kérdeztem. Pete, az egyik harcos válaszolt: – Az öcsémnek, Davidnek megvan, azt hiszem, együtt vannak a hokicsapatban. – Utálom ezt kérni, Pete, de felhívnád az öcsédet? Megkérdeznéd, hogy el tudná-e terelni Seth figyelmét, talán kivinné a jégre vagy valami? – Tényleg utáltam ezt kérni tőle, de mivel itt voltam és nem otthon, ez volt minden, amit tehettem. Tudom, mire gondoltok: jégkorongedzés tavasszal? Van egy fedett pályánk, és az edző vett egy lapot a fociedző könyvéből: a végzős osztály egész évben edz. Nem mintha folyamatos lenne, talán heti 3 nap, napi 3-4 óra, hogy segítsenek a jövő évi csapatnak a legjobb formájukba kerülni a szezon kezdetére.

Pete az anyósülésen ült Frank mellett, és kissé hátrafordult az ülésében, hogy rám nézzen. – Ti Seth-tel nem vagytok barátok? – kérdezte. – Több mint egy hónapja nem beszéltem Seth-tel. Szerintem új száma van, és nem vette a fáradságot, hogy megadja nekem vagy Mackie-nek. – Pete előhúzta a telefonját, hogy felhívja az öccsét.

– Halló – szólt bele Dave. – Szia, öcsi, hogy vagy? – Mivel mindannyian farkasok vagyunk, halljuk a beszélgetés mindkét oldalát, különösen ilyen szűk térben.

Még én is, pedig technikailag még két és fél évig nem kapom meg a farkasomat, de hát, ha bárki is tényleg figyelne, tudnák, hogy velem más a helyzet, nem csak a külsőm miatt.