Besétálok a hálószobámba, és előveszem a bőröndjeimet a szekrényem mélyéről; az ágyamra teszem őket, hogy bepakoljam a maradék holmimat. Már csak néhány váltás ruha maradt a szekrényben, és a napi tisztálkodószerek a fürdőszobában.

A legtöbb dolog, amit vinni akarok, már a bőröndjeimben van. A döntést, hogy elhagyom a Shadow Valley Falkát, a tizenhatodik születésnapi bulimon hoztam meg, és már tudom is, hová megyek.

A Vénekhez megyek, hogy megtanuljak mindent, ami ahhoz szükséges, hogy a lehető legjobb Béta váljon belőlem, és keresni fogok egy Falkát, amelyik értékel azért, aki vagyok.

A fegyvereim az autóm csomagtartójában vannak; csak akkor veszem elő őket, ha szükségem van rájuk, és tisztítás után mindig visszateszem őket. Már csak a poggyászom van hátra, és aztán gondoskodom róla, hogy mindenki megértse, ki a felelős a távozásomért.

Oké, essünk túl a bemutatkozáson. A nevem Dallas, tizennyolc éves vagyok, és a farkasom, Charna, egy éve jelent meg. Az életem nem volt éppen leányálom, és az egyetlen ok, amiért eddig maradtam, a remény volt, hogy megtalálom a Társamat.

Nos, már tudjuk, hogy ez nem a tervek szerint alakult. Hivatalosan is végeztem az életemben szereplő emberekkel és ennek a Falkának a vezetésével.

Visszasétálok az Alfa-szintre, és meglepetésemre Nico és Lucy még mindig csinálják, de már rohadtul nem érdekel.

– Nico, erősebben! – hallom Lucy nyögését. – Csinálj nekem kölyköt, azt akarom, hogy belém élvezz! – Hallom Nico hörgését, mielőtt felkiált, hogy elmegy.

Kivágom az ajtót, és Lucy a padlóra zuhan, amikor Nico, a jelenlétemtől megriadva, lelöki magáról. Mindketten szánalmasan festenek a felfordulás közepette.

Nem várom meg a válaszát; sarkon fordulok, és elindulok a folyosón az ajtó felé.

– Kérlek, Dallas. Állj meg! Ez nem az, aminek látszik; csak úgy megtörtént – mondja Nico, féllábon ugrálva, miközben próbál felrángatni egy melegítőnadrágot.

Nem szólok semmit; csak megyek lefelé a lépcsőn, és tudom, hogy Nico és Lucy közvetlenül mögöttem vannak.

A főétkezőben mindenki elhallgat, amint meglátnak bejönni, és hallok néhány suttogást abban a pillanatban, ahogy Nico és Lucy megjelennek mögöttem; mindenki érzi a szex szagát a levegőben.

– Én, Dallas, elutasítalak téged, Nico, mint Társamat – mondom, miután megfordultam, hogy rá nézzek.

– Nem érdekel, hogy elfogadod-e vagy sem. Csak tudd, hogy ez nem fog megállítani abban, hogy megtaláljam a saját boldogságomat, neked pedig el kell viselned az elutasításom következményeit – jelentem ki.

– Dallas, miért utasítod el a fiunkat? – kérdezi Leon Alfa, én pedig felé fordulok.

– Mert mint mindig, Lucy azt akarta, ami az enyém, és meg is kapta. A fiad megkefélte Lucyt, holott tudta, hogy a Társi kötelékünk majdnem teljes, és most már azt is tudom, miért nem akarta, hogy elmondjuk bárkinek – mondom, miközben Leon Alfa szemébe nézek.

Visszafordulok Lucyhoz és Nicóhoz; a fiú még mindig engem bámul, kezét a mellkasára szorítva. Én nem érzek fájdalmat, de ez megváltozhat, ha elfogadja az elutasításomat.

– Akartad őt; megkaphatod. Megkaphatsz mindent, ami valaha az enyém volt. Remélem, hogy ti ketten nagyon boldogok lesztek együtt, és remélem, élvezed a győzelmedet – mondom Lucynak, mielőtt elmegyek mellette, kifelé a főétkezőből.

– Állj meg, nem mehetsz el! A Társam vagy! – mondja Nico, és megfordulva látom, hogy az ajtóban áll.

– Már nem vagyok a Társad. Úgy döntöttél, hogy lefekszel vele, és most viselned kell a következményeket. Mindig Lucyt helyezted elém, ahogy a családod, a Gamma család, sőt még a saját Apám is. Soha nem mulasztottad el emlékeztetni rá, hogy szerinted Lucy csinosabb nálam.

A Társi kötelékünk talán ráébresztett volna, hogy tévedtél, hogy megbántottál a szavaiddal, és én megbocsátottam volna neked a kötelék miatt. Amit nem tudok megbocsátani, és amit soha nem is fogok, az az, hogy úgy döntöttél: megkefélsz egy másik nőt – mondom nyugodt, hideg hangon.

Az egész étkező néma, mindenki azt várja, mi következik.

– Dallas, talán van rá nagyon jó magyarázat… – De nem adom meg Leon Alfának az esélyt, hogy befejezze a mondatát.

– Milyen magyarázata lehet a fiadnak arra, hogy tökig benne volt Lucyban? Hol ebben az átkozott univerzumban lehetett volna ez baleset? – hörgöm felé.

Több falkatag gyűlt össze az étkezőben, mindannyian kíváncsiak az előttük zajló drámára.

Apám végre felkel a székéből, és rohadtul kíváncsi vagyok, mit fog mondani.

– Dallas, te vagy a jövendőbeli Béta. Neked már van státuszod a Shadow Valley Falkán belül; miért ne adnád meg Lucynak a Luna státuszt? – mondja Apám.

Charna morog a fejemben, de az elmém hátsó részében marad. Egyikünk sem akarja, hogy megtudja: már átváltoztunk, vagy hogy tudjuk, hazudott az Anyánkról.

– ELMENT A KIBASZOTT ESZED? AZT AKAROD, HOGY ODAADJAM LUCYNAK A TÁRSAMAT, PONT ÚGY, AHOGY ODAADTAD NEKI AZ UTOLSÓ AJÁNDÉKOT, AMIT ANYA ADOTT NEKEM, VAGY A CSALÁDI ÖRÖKSÉGET, AMIT A TIZENHATODIK SZÜLETÉSNAPOMON KELLETT VOLNA MEGKAONOM?

SZEDD MÁR ÖSSZE AZT A ROHADT AGYADAT, GYŰLÖLLEK, MINT A SZART! – üvöltök Apámmal, kihasználva a sokkos állapotát.

– Nico, ez az utolsó esélyed, hogy elfogadd az elutasításomat. Ha egyszer kilépek az ajtón, talán soha többé nem lesz rá lehetőséged – jelentem ki Nicóra nézve, és úgy tűnik, kezd eljutni a tudatáig, hogy senki nem tudja megváltoztatni a döntésemet.

– Én, Nico, elfogadom az elutasításodat – mondja Nico, tudva, hogy soha nem fogok megbocsátani neki.

Visszanézés nélkül sétálok ki a Falkaházból; beszállok a terepjárómba, hogy végre kijussak erről a helyről, és elkezdjem az új életemet.