Andrew odarohant, és karjaiba vette Annát, miközben kérlelő pillantást vetett anyjára.

– Eleanor, elég legyen. Anna most vette be a gyógyszerét, és nem bírja ezt a stresszt.

Eleanor Annára meredt, de türtőztette magát, nem akart jelenetet rendezni a Hayes család eseményén.

Ekkor Anna öklendezni kezdett, és hányt. A terem megdermedt.

Egy orvos, aki a vendégek között volt, odasietett és megmérte a pulzusát, arca komorrá vált.

– Anna, mit ettél? Ezek mérgezéses tünetek.

A pillanatban, ahogy az orvos mérgezést említett, a teremben kitört a pánik. A puszta feltételezés, hogy valaki megpiszkálhatta a parti ételeit, elképzelhetetlen volt.

Anna megingott, alig volt eszméleténél. Gyengén suttogta:

– Nem ettem semmit, csak a süteményeket, amiket Max hozott.

Max Stella felé fordult, arca eltorzult a dühtől.

– Te voltál! Te mérgezted meg őket.

Eleanor élesen közbevágott:

– Ne légy nevetséges. Stella soha nem tenne ilyet.

– Csakis ő lehetett – köpte a szavakat Max. – Amikor felvettem, a sütik a hátsó ülésen voltak. Imádja őket. Még meg is kérdeztem, evett-e belőle, és azt mondta, nem. Anna nem szenvedne most, hacsak ő nem kevert beléjük valamit.

Eleanor megragadta Stella kezét.

– Kizárt. Kell lennie más magyarázatnak. Tudom, hogy Stella nem tett ilyet.

– Dehogynem tette – Max hangja mérgező volt. – Abban a pillanatban, hogy Apa és Fiona Annát választották helyette azoknál az emberrablóknál, ő bosszút forralt. Most, hogy visszatért? Ez volt a terve kezdettől fogva.

Eleanor remegett a dühtől. A vád önmagában is brutális volt – de látni Stella jéghideg ujjait az övében, unokája színét vesztett arcát, elviselhetetlen volt.

Stella végül megszólalt, hangja csendes volt, de határozott:

– Nem én tettem.

– Hazug! – bökött felé Max az ujjával. – Mindig is manipulatív voltál.

A lány arckifejezése megkeményedett.

– Te pedig mindig azt láttad, amit látni akartál. Azt mondtam, ártatlan vagyok.

Fiona közbelépett, hangjában éles sürgetéssel.

– Max, a vitatkozás nem segít. Azonnal vidd Annát kórházba.

Max karjaiba kapta Annát, és egy utolsó gyilkos pillantást vetett Stellára, mielőtt kirohant volna, nyomában Fionával.

Andrew, sápadtan az aggodalomtól, Lionelhez fordult.

– Sajnálom, ezt be kell fejeznünk. A vendégek már így is eleget vártak, szóval csak mondd le az esemény hátralévő részét.

Lionel bólintott, és simán kezelte a széledő tömeget. Bár a kíváncsiság sűrűn lógott a levegőben annak lehetőségétől, hogy Stella ilyen hamar visszavágott, senki sem mert nyíltan ott maradni.

Ahogy az utolsó vendégek is kiszivárogtak, Lionel Stella felé indult, de a lány szólalt meg először, tekintetét Eleanorra szegezve.

– Menjünk haza.

– Fel tudsz állni? – kérdezte Eleanor.

Stella elmosolyodott.

– Megoldom.

Amikor Lionel segíteni akart, Stella egy pillantás nélkül eltolta magától. Öt kínszenvedéssel teli percig a szoba némán állt, miközben ő puszta akaraterővel küzdött, hogy felálljon. Végül, imbolygott ugyan, de állva maradt, és hagyta, hogy Eleanor kivezesse.

Lionel nézte, ahogy távoznak, majd a kórház felé indult.

*****

Otthon Stella a hálószobájába kísérte Eleanort – évek óta először tette be a lábát az idős asszony ebbe a házba.

Nancy, Eleanor szobalánya halkan megjegyezte:

– Eleanor egész idő alatt nem volt hajlandó elhagyni a régi kúriát. Egyre csak várt, remélve, hogy hazajössz. És végre itt vagy.

Három évvel ezelőtt Eleanor makkegészséges volt. De Stella elrablása után a bizonytalanság napjai felőrölték.

A bűntudat mardosta Stella mellkasát. Szoros ölelésbe vonta Eleanort, homlokát az idős hölgy vállára hajtva.

– Annyira sajnálom, hogy így aggódnod kellett.

Eleanor gyengéden megveregette a kezét.

– Butaság. Hogy visszakaptalak, az minden, amire szükségem van. Mostantól minden nappal erősebb leszek. Meglátod.

– Nagyi... – Stella hangja megremegett. Azt tervezte, hogy maga mögött hagyja ezt a családot. De nem sétálhatott el Eleanor mellől, az egyetlen családtag mellől, aki számított neki.

– Nem szabad Annán rágódnod – mondta határozottan Eleanor. – Tudom, hogy soha nem ártanál senkinek.

Stella bólintott, érzelmeinek súlya azzal fenyegetett, hogy maga alá temeti. Csak Eleanorral tudott ennyire sebezhető és őszinte lenni.

– Drága lányom. – Eleanor szíve sajgott, ahogy Stella fáradt szemeit tanulmányozta. – Amikor megtudtam, mi történt akkor, pokollá tettem a szüleid életét. Tudom, hogy amit tettek, megbocsáthatatlan, és mi nem is bocsátunk meg nekik.

– De most a gyógyulásra kell koncentrálnod. Még olyan fiatal vagy, előtted az egész élet. Hadd fizessék ők a kezeléseidet, legalább addig, amíg talpra nem állsz.

Stella csendesen bólintott. Eleanor mindig értette a gondolatait. Éppúgy, mint a múltban, amikor a szomorúság egyenesen Eleanor karjaiba kergette. Eleanor azért mondta ezt, mert megérezte, hogy Stella talán el akar menni.

– Mondd el, drágám – faggatta óvatosan Eleanor –, mit kellett kiállnod ennyi éven át?

Stella helyette megszorította a kezét.

– Bocsáss meg, azt hiszem, most pihennék egy kicsit.

A kitérés nem kerülte el Eleanor figyelmét. Bármilyen borzalmakat is élt túl Stella, azok nyilvánvalóan rosszabbak voltak a ma esti megaláztatásnál. Ha most, miután végre hazatért, nem bír beszélni róluk, Eleanor nem akarta erőltetni.

– Természetesen – engedett Eleanor. – Pihenj most. Holnap visszaköltözöm. Mostantól minden nap látni fogsz.

Egy halk hümmögés volt Stella egyetlen válasza.

Eleanor nézte, ahogy Stella elbotorkál, lépésről fájdalmas lépésre. Csak amikor biztos volt benne, hogy a lány már nem hallja, engedte szabadjára a könnyeit. Attól félve, hogy zokogása elhallatszik odáig, kezét szorosan a szájára tapasztotta.

Mellette Nancy szeme is könnybe lábadt.

– Mrs. Hayes, azt mondják, a szenvedést szerencse követi. Stellában sosem volt egy szemernyi gonoszság sem. A sorsnak biztosan kegyesebbnek kell lennie hozzá ezután.

– A teste meggyógyul – suttogta Eleanor elcsukló hangon. – De mi lesz a szívével? Nem tudom, hogyan térhet vissza bárki is ekkora fájdalomból.

Nancy megszorította a karját.

– Legalább ön itt van neki. Erősnek kell maradnia. Ha nem teszi, ki marad, aki szeresse őt?

Stella mindig is csendes megfigyelő volt, pezsgő a társalgásban, mégis olyan dolgokat vett észre, amik felett a legtöbben átsiklottak. Miközben a család elhalmozta Annát a figyelmével, Stella sosem mutatta a neheztelés legkisebb jelét sem. Újra és újra elsimította Anna botlásait anélkül, hogy hálát várt volna érte.

Eleanor torka elszorult. A világnak nem volt joga ilyen kegyetlennek lenni valakivel, aki ennyit adott, és oly keveset kért.