– Stella... ez tényleg az én Stellám? – A hang erőtlen volt, mégis összetéveszthetetlen. Eleanor, Stella nagyanyja, aki nehézkesen támaszkodott a botjára, évtizedekkel öregebbnek tűnt, mint három évvel ezelőtt. Minden bizonytalan lépésnél úgy suttogta Stella nevét, mintha imádkozna.

Stella megfogadta, hogy nem törik meg – nem itt, nem előttük. De a hang hallatán a benne lévő gát átszakadt. Könnyek öntötték el az arcát, ahogy előrebotorkált, és a lábai felmondták a szolgálatot.

– Nagyi – préselte ki a torkán –, én vagyok az. Hazajöttem.

Néhány vendég a könnyeit törölgette, képtelenül arra, hogy figyelmen kívül hagyja a látványt: Stella – aki egykor oly életteli volt – most a földön összegömbölyödve feküdt. A hosszú ujjak elrejtették sebhelyes karjait, de semmi sem leplezhette nehézkes mozdulatait.

Merev, egyenetlen járása elárulta az évekig tartó fogságot; lábai maradandó károsodást szenvedtek attól, hogy nem tudott rendesen állni.

Eleanor félredobta a botját. Andrew odarohant, hogy megtámassza, de az asszony elhessegettre, és remegő kezeit Stella felé nyújtotta.

– Ó, édesem, a karjaid! Mi történt veled?

Fiona szipogott a közelben.

– Azok a szörnyetegek verték meg – mondta gyengén.

Eleanor arca eltorzult. Ő jobban tudta. Stellát nem egyszerűen a Dusty Pines-ba küldték – eladták oda, eldobták maguktól. Még a szökés sem kímélte meg a borzalmaktól.

– Hogy tehették ezt veled? – Gyengéden meghúzta Stella ruhaujját. – Kelj fel, drágám. Hadd nézzenek rád.

Stella megpróbálta. De a lábai tiltakozva sikoltottak, izmai begörcsöltek, mintha elfelejtették volna, hogyan tartsák meg a testét.

A tömeg számára ez dacnak tűnhetett. Max minden bizonnyal így gondolta. A türelme elfogyott. Előrelépett, és sípcsonton rúgta a lányt – nem erősen, de épp eléggé ahhoz, hogy Stella felszisszenjen.

– Elég volt. Te is egy Hayes vagy. Fejezd be a lejáratásunkat.

Eleanor épp meg akarta állítani, de Stella parókája ebben a pillanatban döntött úgy, hogy lecsúszik. A padlóra hullott, és a felszisszenő terem előtt feltárult Stella borotvált feje. Egy gyermek kuncogni kezdett a közelben, mielőtt leintették volna.

Stella nem kapkodott, hogy eltakarja magát. Csak térdelt ott, kiszolgáltatva, miközben Max a kezében lévő parókát bámulta, mintha abban rejlenének a válaszok.

– Mi a fene? – csuklott el a hangja. – Hol a hajad?

Stella megpróbálta feltolni magát – egyszer, kétszer –, de a teste nem engedelmeskedett. Mint egy elvágott zsinórú marionettbábu, minden alkalommal visszazuhant.

Kifújta a levegőt, távolságtartóan, mintha valaki más tragédiáját mesélné el.

– Megőszült. A rendőrök segítettek eljutni egy orvoshoz. Azt mondta, ha leborotváljuk, talán szőkén nő vissza. Ezt a parókát adták, hogy ne kelljen szégyenkeznem. Szép, ugye?

Eleanor évek óta nem sírt. De látva Stellát ebben az állapotban – az unokáját, aki egykor koronaként viselte fényes, szőke haját –, a könnyek gyorsan és forrón törtek elő belőle.

– Valaki segítsen neki felállni! – parancsolta elcsukló hangon. – És tegyétek vissza rá azt az átkozott parókát.

Stella hangja alig volt több suttogásnál, arca gondosan kifejezéstelen maradt.

– Nagyi, nem bírom tovább. Hadd feküdjek le. Túl régóta állok, és mindenem fáj.

Bárki másnak talán fel sem tűnt volna, de Eleanor tudta, hogy a lány pokoli kínokat él át.

Max azonban nem vette be. A bűntudat ingerültségbe fordult át benne.

– A Nagyi kibúvót kínál neked. Fogadd el – csattant fel, és megragadta a lány karját. – Kelj fel! Úgy teszel, mintha kínoznánk.

Eleanor gyorsabban mozdult, mint bárki várta volna. Meglepő erővel lendítette meg a botját, és Max sípcsontjára sújtott vele.

– Te állat! – üvöltötte. – Ő a húgod. Hogy teheted ezt vele?

Max hátrahőkölt, de nem támadott vissza. Nem azért, mert nem tudott volna – hanem mert Eleanor egészsége Stella eltűnése óta folyamatosan romlott. Egyetlen rossz mozdulat, és valami sokkal rosszabbért lenne felelős.

Kimerülten Eleanor leereszkedett a padlóra Stella mellé, miközben még mindig folytak a könnyei.

– Jól van. Ha te nem kelsz fel, én sem fogok. Üljünk itt, és beszélgessünk.

Stella kissé megmozdult, felvéve azt az oldalra dőlő testhelyzetet, amely évek óta az egyetlen kényelmet jelentette számára. Eleanor az arcát tanulmányozta – sápadt volt, meggyötört, és mélyebb ráncok barázdálták, mint az övét. Ez nem az az életvidám lány volt, akire emlékezett.

– Most már itthon vagy – suttogta Eleanor, és megsimogatta Stella arcát. – Ez minden, ami számít. Maradj velem. A legjobb orvosokat szerezzük meg neked. Bármibe kerüljön is, hogy újra a régi légy.

A kontraszt mellbevágó volt. Stella egykor ragyogó volt – csillogó szemű, könnyedén kecses, táncos végtagjait a táncakadémia minden lánya irigyelte. Még amikor a család Annát ajnározta, Stella csak mosolygott és továbbállt. Most évtizedekkel öregebbnek tűnt, a teste pedig megtört volt.

– Max – ugatta Eleanor –, hívd Dr. Dewittet. Most azonnal. A pénz nem számít.

Fiona hevesen bólogatott.

– Igen, csak hívd ide. Kezeltetni fogjuk Stellát, kerüljön bármibe.

Max már nyúlt is a telefonjáért. Lehet, hogy úgy gondolta, Stella melodrámázik, de a sebek a karján valódiak voltak.

Stella Annára pillantott, hangja feszült volt.

– Sajnálom, de így kinézve nem lehetek a főkoszorúslányod. Meg kell kérned valaki mást.

Eleanor arckifejezése elkomorult.

– Anna, te tényleg elvárod Stellától, hogy ott álljon melletted mindazok után, ami történt?

Annát mindig is megfélemlítette Eleanor. Tudta, hogy az idős asszony Stellával kivételezik. Bármennyire is igyekezett Anna megnyerni magának Eleanort abban a három évben, amíg Stella távol volt, semmi sem működött.

Most, Eleanor éles pillantása alatt, Anna dadogni kezdett:

– É-én csak azt akartam, hogy mellettem álljon.

– Melletted? – horkant fel Eleanor. – Miért? Van fogalmad róla, min megy keresztül? Vagy csak forgatod benne a kést?

A mindenki előtt megalázott Stella elsápadt, könnyek gyűltek a szemébe, majd a kétségbeeséstől összerogyott a padlón.