Aznap, amikor Xylia Schultz kiszabadult a börtönből, hordágyon hozták ki. Olyan csontsovány volt, hogy alig emlékeztetett emberi lényre. Jobb karja erőtlenül lógott mellette, mindkét lábát pedig vér borította.

Három hónappal korábban valaki tőrbe csalta Xyliát, hamis tanúvallomást kreált ellene, és börtönbe juttatta az igazi Schultz-lány, Tessa Schultz helyett.

Odabent átvágták a kezében az inakat – abban a kézben, amely egykor szikét fogott. A lábakat, amelyek valaha nemzetközi bajnokságokra repítették, addig verték, amíg alig bírt rájuk állni.

Xylia már készen állt arra, hogy mindent feladjon, amikor a férje, Connor Ford minden követ megmozgatott, hogy kihozza onnan.

Amikor Connor meglátta őt ebben az állapotban, egy pillanatra megdermedt, majd kibotladozott az autóból, és karjaiba zárta a nőt.

– Xylia, ez az én hibám. Túl későn jöttem. – Connor hangja remegett, ahogy követte a mentősöket a rohamkocsiba.

Ez a férfi, aki általában maga volt a hűvös nyugalom, most sírt. Xylia korábban csak kétszer látta sírni: egyszer az esküvőjük napján, egyszer pedig akkor, amikor fiuk, Sonny Ford megszületett.

A könnycsepp Xylia arcára hullott, és végül az ő gátjai is átszakadtak. Nem sírt, amikor verték. Nem sírt, amikor átvágták a kezét. De most nem tudta visszatartani.

Xylia Connor mellkasába fúrta az arcát, és beszívta azt az egyetlen illatot, amely mindig megnyugtatta. Arra gondolt: „Legalább a férjem, a fiam és a családom megmaradt nekem, akik szeretnek.”

Connor szeme vöröslött, ahogy szorosan ölelte a nőt, és nyers hangon fogadkozott:

– Xylia, megtalálom azt, aki ezt tette veled. Tisztára mosom a neved.

A férfi mellkasához simulva, hallgatva hangjának remegését, Xylia összetört szíve egy kicsit megenyhült.

Ilyen férjjel és fiúval az oldalán, akik ennyire szeretik, nem érdekelte, hogy a Schultz családnak csak Tessa számít, vagy hogy a volt vőlegénye elhagyta. Semmi sem számított már.

Connor lehajtotta a fejét, minden szavából bűntudat áradt.

– Ha nem kértelek volna meg, hogy vezess aznap, nem lett volna semmi, amit rád kenhettek volna. Nem lett volna módjuk cserbenhagyásos gázolással vádolni.

Xylia megrázta a fejét. „Hogy is lehetne ez az ő hibája?” – gondolta. „Mindenki tudta, hogy Connor az egyik legjobb férj a világon. Miután összeházasodtunk, soha nem engedte, hogy a kisujjamat is mozdítsam. Mindenben elkényeztetett.

Még amiatt is aggódott, hogy túl sokat dolgozom, folyton mondogatta, hogy mondjak fel, majd ő gondoskodik rólam. A Ford család örököse, és mégis így szeret engem. Mindenki irigyelt.

De most... azok után, ami velem történt, megérdemlem még őt egyáltalán?”

Xylia hangja elcsuklott, ahogy suttogta:

– Félek, hogy soha többé nem foghatok szikét a kezembe. Félek, hogy soha többé nem táncolhatok.

Connor szeme ismét megtelt könnyel. Hangja remegett, ahogy vigasztalni próbálta:

– Ha nem foghatsz szikét, akkor majd én gondoskodom rólad életünk végéig.

– Ha nem tudsz táncolni, hát ne táncolj. Őszintén szólva, amúgy is mindig féltékeny voltam, amikor más férfiak bámultak.

Xylia keserű mosolyt erőltetett az arcára. Connor mindig is imádta a lábait, most pedig nem voltak egyebek, mint sebhelyes roncsok. Ha a sebek be is gyógyulnak, a lábai akkor is tönkretettnek tűnnek majd. Úgy vélte, a férfi előbb-utóbb megunja majd a látványukat.

A kórházban Xylia végre meglátta Sonnyt.

A fiú az ágyára vetette magát, és zokogásban tört ki.

– Anya, sajnálom! Nem tudtam, hogy amit mondok, az tanúvallomásnak számít majd. Minden az én hibám volt. Rosszul emlékeztem. Ha odaadhatnám a lábaimat a tieidért cserébe, megtenném.

Xylia gondolatai visszaugrottak három hónappal korábbra, amikor cserbenhagyásos gázolással vádolták. Sonny, akit tanúként idéztek be, azt mondta, emlékszik rá, hogy anyja elhagyta a házat aznap.

Sonny mindig is az a gyerek volt, aki szófogadó, és a korához képest sokkal érettebben viselkedett. Ez a kis felnőttes oldala néha kissé távolságtartóvá tette.

De most úgy sírt, hogy az arca csupa maszat, takony és könny volt. Szívszaggatóan festett.

Korai érettsége ellenére mégiscsak gyerek volt. A gyerekek összekeverik a dolgokat. Xylia szíve elolvadt, ahogy megsimogatta a fiú haját.

– Nem haragszom rád.

A zokogáson keresztül Sonny kipréselte:

– Akkor hadd legyek én a lábaid. Futok majd helyetted. Megnézem a világot helyetted.

Ez a mondat szíven ütötte Xyliát. „Szerencsés vagyok” – gondolta. „A fiam és a férjem nem fordultak el tőlem. Sőt, még jobban bánnak velem, mint eddig.

Nem kaptam sok szeretetet attól a családtól, amelybe születtem, de a család, amit én építettem magamnak, melegszívű.”

*****

A műtét után Xylia még mindig nem érezte a kezét és a lábait. A szája kiszáradt, és próbált szólni valakinek, de ekkor meghallotta Sonny hangját az ajtón kívülről.

– Apa, Anya annyira szánalmasan néz ki most. Még képes állni, de soha többé nem fog táncolni. Az orvos azt mondta, a szikét sem tudja majd biztosan tartani – mondta Sonny.

Xylia mellkasa olyan erősen sajgott, hogy legszívesebben összeomlott volna. Tudta, hogy ez valószínű, de hangosan kimondva hallani mégis kegyetlen csapás volt.

Aztán Sonny hozzátette:

– Apa, nem mentünk túl messzire azzal, hogy hamis tanúvallomást találtunk ki, hogy bemártsuk Anyát, csak azért, hogy megvédjük Tessát?

Xylia megdermedt. Azt hitte, rosszul hall. Szeme tágra nyílt a döbbenettől.

Connor válasza hidegen és érzelemmentesen érkezett:

– Tessa prímabalerina. A hírneve nem szenvedhet csorbát, egyetlen folt sem eshet rajta.

– Ami Xyliát illeti, ő lopta el Tessa helyét a Schultz család igazi lányaként mindazokon az éveken át, és hagyta, hogy Tessa árvaként nőjön fel. Ez az ő adóssága. És különben is, hozzám ment feleségül, nem? Mi többet akarhatna még?

Xylia olyan erősen harapta az ajkát, hogy majdnem kiserkent a vére, kényszerítve magát a csendre. „Tehát ők voltak. Ők voltak azok, akik tőrbe csaltak.

De engem a születésemkor cseréltek el, nem volt beleszólásom. Hogy mondhatják, hogy elloptam Tessa helyét? És Connor... hogyan változhatott meg ennyire? Minden eskü, minden szerelem csak hazugság volt?”

Sonny felsóhajtott, és egyetértően mondta:

– Anya folyton kötekedett Tessával. Épp ideje volt, hogy leckét kapjon. Majd később kárpótoljuk.

Xylia arra gondolt: „Később? Miféle »később« maradt még nekem?”

Minden egyes szó tisztán eljutott Xylia fülébe. A fájdalom a mellkasába mart, rosszabbul, mint bármi, amit a teste elszenvedett. Egy könnycsepp csúszott végig a szeme sarkában, mielőtt észrevette volna.

Tehát ők voltak. A férje és a saját fia. Ők voltak azok, akik tönkretették a testét, akik feláldozták, hogy megmentsék Tessát. Az ő szemükben csak Tessa létezett.

Sonny hangja megenyhült, szinte bűntudatos lett.

– De Apa, elhúztuk a műtétjét. Ezért lett ilyen a keze és a lába. Ha valaha rájön, nem fog megőrülni?

„Tehát ha hagyták volna, hogy az orvosok azonnal cselekedjenek, a kezem és a lábam meggyógyulhatott volna? És ők mégis késleltették?” Súlyos kétségbeesés nehezedett Xylia mellkasára, szinte megfojtotta.

Connor fáradt türelmetlenséggel válaszolt, mintha csak az észérveket sorolná:

– És mi van, ha rájön? Nem mehet vissza a Schultz családhoz. Így, hogy a teste tönkrement, úgysem fog elhagyni minket soha.

Aztán a hangszíne hirtelen megváltozott, könnyedebb, szinte szórakozott lett.

– Sonny, te kedveled Tessát, ugye? Most, hogy Xylia nincs útban, nem fog többé megakadályozni abban, hogy találkozz Tessával. Hát nem jó hír?

– Dehogynem. Anya mindig is olyan házsártos volt. Gondolom, ez történik, ha valaki sosem járt rendesen iskolába. Csak az érdekelte, hogy más nőkkel versengjen.

– És mindig nyaggatott, hogy ne beszéljek Tessával. Az őrületbe kergetett. – Sonny kis hangja olyan ártatlannak tűnt, de a szavak, amiket kimondott, mélyre vágtak.

Xylia szeme elkerekedett, ahogy a könnyek patakzottak az arcán, mellkasa összeszorult, alig kapott levegőt.

Arra gondolt: „Sonny mondta nekem, a saját szavaival, hogy nem kedveli Tessát. Ezért utasítottam el folyton a találkozókat helyette. Hogyan fordult ki ez az egész úgy, hogy az én hibám legyen?”