Senki sem lepődik meg: megteszem.

Közelebb lopakodom a személyhez, akinek nyilvánvalóan jelentős fájdalmai vannak. Egy magányos, pislákoló izzó egy ajtó felett, kb. másfél méterre a pasastól, épp elég fényt ad ahhoz, hogy elkezdjem kivenni a vonásait.

Mert határozottan *pasi*. Még így is, előredőlve, az oldalát szorítva látom, hogy magas és izmos. A feje előrebukik, de koromfekete haja elég hosszú ahhoz, hogy ebből a szögből eltakarja a szemét, így nem látom az arcát.

Elegánsan van öltözve – sötét cipő, sötét öltönynadrág, sötét ing. A fény hiánya miatt nem vagyok biztos benne, hogy tiszta fekete vagy éjkék. *Miért számít ez, Harley? Nem a Kifutó projekt zsűrijében vagyunk.*

– Jól vagy? – kérdezem tétován, ahogy közelebb lépek. *Persze, hogy nincs jól. A fájdalmas nyögések nem elég egyértelműek neked?*

Még néhány lépést teszek, és megállok a lábánál, ami ki van nyújtva előtte. A szemem eléggé hozzászokott a kevés fényhez ahhoz, hogy lássam: az inge nedves a hasára szorított karja alatt. Az vér? *Nem vonaglana a fájdalomtól, ha víz lenne, Harley.*

Felém emeli a fejét, de a szeme csukva marad, és felmordul. Ha az vér, valószínűleg elveszíti az eszméletét. És ítélve a nagy tócsából, ami terjed alatta a földön, nem fogja segítség nélkül elhagyni ezt a sikátort.

Kétségbeesetten nézek körbe, de rájövök, hogy az utca túl csendes ahhoz, hogy segítséget hívjak. A bennem lakozó ápolónő sem engedi, hogy magára hagyjam ezt a fickót, hogy valószínűleg meghaljon ebben a sötét és magányos sikátorban. Ezt senki sem érdemli meg.

– Oké, haver, szükségem lesz a segítségedre – mondom, nem törődve azzal, hogy valószínűleg nincs olyan állapotban, hogy egyetlen szót is felfogjon abból, amit beszélek. – Segítek felállni, hogy el tudjunk sétálni a házamig, ami pár méterre van lejjebb az utcán. – Remélhetőleg, ha elmagyarázom a tervemet, az visszatartja majd a túlreagálástól, amikor visszanyeri az eszméletét, és egy idegen nő karjaiban találja magát.

A magasságomnak és a méretemnek megvannak az előnyei – például, hogy a vállamra tudok támasztani egy behemót férfit, hogy egymás mellett sétáljunk. De a szervezetemben lévő rengeteg alkohol ellensúlyozza ezeket az előnyöket, és küzdök, hogy megtartsam a súlyát, és ne botladozzak minden méteren.

– Gyerünk, te nagy tuskó. Ne légy már puhány, és tarts egy kicsit a saját súlyodból! *Igen, tudom, nem szép tőlem, hogy gonosz vagyok egy sérült emberrel. De próbálj meg egyedül cipelni egy tippre 115 kilós, tiszta izom titánt, aztán gyere vissza, és beszélgessünk.*

Valami a hangnememben rávezethette a frusztrációmra, mert hirtelen erőre kap, és a súlyának egy része lekerül rólam. *Ez az, fiam!*

A hazaút lassú, de végül odaérünk anélkül, hogy túl sok káromkodás hagyná el a számat. Miután végigküzdjük magunkat a bejárati ajtómhoz vezető járdán, elkeserítő felismerésre jutok. Fel kell vonszolnom az óriási seggét három lépcsőfokon, valahogy nekitámasztani az ajtónak, hogy kibányászhassam a kulcsaimat a táskámból, kinyitni a bejárati ajtót, aztán bejuttatni őt. Mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam neki. *Ez érdekes lesz.*

A járda viszonylag sima ügy; még a lépcsők is együttműködnek a küldetésemmel. De amikor felérünk a tetejére, nincs hely a falnál, de még egy oszlop sincs, aminek nekitámaszkodhatna. *Akkor marad a bejárati ajtó.*

Hátradöntöm, és a feje hátulja az ajtónak puffan. *Hoppsz.* Egyik kezemet a mellkasán tartva próbálom stabilan tartani, a másikkal a keresztpántos táskámban kotorászom, mint egy anyuka a gyereke elveszett cipője után a labdamedence alján.

Egy apró, győzelmi fenékrázással a második körben kihúzom, és becsúsztatom a zárba. De a józan eszem cserbenhagy, és elfordítom, mielőtt a karját visszatenném a vállamra.

A súlya az ajtónak feszülve kinyitja azt, és ő is megy vele. A karja ösztönösen kinyúl, és megragadja az enyémet, valószínűleg, hogy stabilizálja magát. De az én bizonytalanságom és az ő mérete miatt úgy dőlünk el, mint egy kártyavár a tornádóban.

Keményen a hátára esik, én pedig a tetejére, a kezem a mellkasának feszül. *Az ő nagyon férfias, nagyon kidolgozott mellkasának. Nyam.*

*Fókuszálj, Harley!*

Felnézek az arcára, hogy lássam, észrevette-e, hogy bámulom, és az agyam dadogva leáll. Eddig a sötétség és a koncentráció miatt – hogy hazaérjünk anélkül, hogy lefejelnénk a járdát – sosem néztem igazán az arcára.

De most, hogy az előszoba lámpája, amit korábban égve hagytam, megvilágítja az arcát, nincs más agyi funkcióm, mint bámulni őt, mert *gyönyörű*.

Erős állkapocs egyenes orral és olyan magas arccsontokkal, amire egy címlapmodell is irigy lenne, kiegészítve a telt, csókolni való ajkakkal. Az arcszíne egy kicsit hamuszürke, de van egy olyan sejtésem, hogy a bőre gazdag olíva-barna, amikor egészséges. Mintha épp most jött volna vissza egy földközi-tengeri jachtkirándulásról, ahol egész nap a fedélzeten napozott Mai Tait szürcsölve, miközben gyönyörű Victoria’s Secret modellek legyezgették. *Jegyzet magamnak: utánanézni a hajóút-csomagok árának.*

A szeme csukva van, így nem látom, milyen színű, de ha ez az egyik erotikus könyvem lenne, elektromos kéknek vagy smaragdzöldnek képzelném – valami, ami ellensúlyozza a selymes hajának mélyfekete színét.

Megrázom a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és álló helyzetbe tolom magam. Csípőre tett kézzel pásztázom a környezetemet, hogy eldöntsem a következő lépést. A nagy testét felvonszolni a lépcsőn kizárt. Az én szerencsémmel két lépésre lennénk a tetejétől, mielőtt megbotlanánk és visszazuhannánk az aljára.

A konyha a ház hátuljában túl messze van, így marad a háromszemélyes kanapém a nappaliban, jobbra. *Akkor legyen a kanapé.*

A lábammal arrébb lökdösöm a lábát a bejárati ajtótól, becsukom és bezárom. Bárki elmehet erre, és semmi kedvem, hogy meglássanak egy eszméletlen férfival az előszobámban, akinek vér áztatja az ingét. *Nem arra születtem, hogy valaki börtöncsicskája legyek.*

Megragadom a csuklóját, és hárafelé húzom a kanapé felé, hálát adva magamnak, hogy pár éve laminált padlót raktam le. Szőnyegen vonszolni egy eszméletlen testet rohadt kényelmetlen lett volna. *És egy elvérző idegen a házadban nem az, Harley?*

Mielőtt átgördíteném a kanapéra, elszaladok a ágyneműtartóhoz törölközőkért, hogy alá tegyem. *A bőrkanapém nem lesz véres, köszönöm szépen.*

Mire végül a kanapén van, úgy kapkodom a levegőt, mint egy pamplonai bikafuttatás résztvevője. *Még egy jegyzet magamnak: utánanézni a kardió edzéseknek a helyi edzőteremben.*

Átsétálok a nappalin a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet és kifújjam magam, visszafelé menet lekapva az elsősegélydobozt a hűtő tetejéről a nappaliban fekvő páciensemhez.

Híven a veleszületett szórakozottságomhoz, kombinálva a szervezetemben lévő alkohollal, teljesen kiment a fejemből, hogy nem vagyok a vér legnagyobb rajongója. Erre akkor jövök rá, amikor lassan elkezdem felhúzni az ingét, hogy felmérjem a sérülést, és hirtelen szédülni és émelyegni kezdek.

*Hogy a fenébe keverem magam mindig ilyen helyzetekbe?*