IZZY SZEMSZÖGE

Sosem hittem volna, hogy találkozom vele.

Leszállok a buszról, miközben tűz rám a nap; a hőség itt forró. Szellőnek nyoma sincs. Bárcsak otthon lennék, vagy azon sok hely egyikén, amelyet mostanában otthonnak hívtam. Átveszem a bőröndömet a sofőrtől, aki az elmúlt pár percben engem bámult, némi rosszallással az arcán, mintha fontosabb dolga is lenne ennél. A legszebb mosolyomat villantom rá, megragadom a bőröndömet, és elfordulok.

Sétálni kezdek, és beveszem magam a buszpályaudvarra; kisebb, mint ahogy emlékeztem rá. Pásztázni kezdem a tömeget a nagynéném után kutatva.

Sokat költöztem, de tényleg sokat. Akár anyámmal, ami életem első felére volt jellemző, de miután anyám elhunyt, még többet költöztem a nagynénémmel, aki befogadott a társával és a lányával együtt. Főleg azért költöztem, hogy elmeneküljek attól, aki üldözött.

A pályaudvaron körbenézve keresem a nagynénémet, aki hajthatatlan volt abban, hogy visszajöjjek ide.

Bárcsak tudnám, miért, mivel ez a város mindig rossz emlékeket ébreszt bennem, különösen, ha Ő is itt van. Sosem ejtem ki a nevét. Dobott engem és anyámat, amikor tízéves voltam. Minden egyes nap végig kellett néznem, ahogy megszakad anyám szíve. Egyszer sem vette a fáradságot, hogy ott legyen nekem; túlságosan el volt foglalva a szerelemmel és a falkaügyeivel ahhoz, hogy emlékezzen a lányára.

Komolyan azon tűnődöm, miért akarta a nagynéném, hogy visszajöjjek ide, bár tudom, hogy itt telepedett le Alice-szal, az unokatestvéremmel. Kijelentettem neki, hogy élet-halál kérdésének kell lennie ahhoz, hogy visszatérjek ebbe a városba, közelebb hozzá. És ez a város lesz az én élő poklom, tudom.

– IZZY, ITT VAGYOK! – hallom meg a nagynéném kiáltását. Balra nézek, és ott van ő, fel-le ugrálva próbálja felhívni magára a figyelmemet. Rámosolygok, és elindulok felé.

Lassan sétálok oda hozzá, mivel az érzékeim kiélesedtek, és érzem, hogy az állomáson sokan engem néznek, azon tűnődve, ki vagy mi vagyok. A város, ahová a nagynéném költözött, egy vérfarkasváros. Van itt néhány ember is, és a nagynéném azt mondta, ők tudnak róluk. Legalább két falka él a külvárosban, az ellentétes oldalakon. Az egyik az ÖVÉ. Úgy tűnik, szabadon kószálnak a városban. Érdekes lesz itt macska-alakváltónak lenni.

– Nénikém – mondom mosolyogva, ahogy közelebb lépek hozzá. Tudom, hogy utálja, ha így hívom, mert az arca megváltozik, amint meghallja. – Izzy, tudod, hogy mennyire utálom ezt a szót – mondja, de tudom, hogy örül nekem. – Bocsáss meg, Kat – mondom mosolyogva, és magamhoz ölelem.

– Milyen volt az út? – kérdezi, miközben átveszi tőlem a táskámat, én pedig a bőröndömet húzom magunk után, ahogy a kijárat felé tartunk.

– Rendben volt, először repülőre kellett szállnom, aztán buszra az utolsó 12 órában. Volt néhány megálló útközben, ahol kinyújtóztathattam a lábaimat, de nem bántam, hozzászoktam, és kétszer is ellenőriztem, hogy nem követ-e senki – mondom, de észreveszem, hogy a buszsofőr kulcsot cserél egy másik sofőrrel, de mindketten egyenesen engem néznek.

Sóhajtok.

– Ha még egy ember minket bámul, esküszöm, kitépem a torkát – mondja Puna, a macska énem. Párduc-alakváltók vagyunk, anyám is az volt, és Alice meg Kat is azok.

– Miért bámul mindenki engem? – kérdezem, kényelmetlenül érezve magam emiatt, mire Puna előrelép, hogy végigmérjen mindenkit.

Kat körülnéz, majd felnéz rám egy félmosollyal: – Nos, nem minden nap érkezik egy lenyűgöző, gyönyörű húszéves ebbe a városba.

Kuncogok. – Persze, biztos van itt több lány is, de értem, mire gondolsz – mondom, miközben észreveszem, hogy két idős hölgy bámul, de amint rájönnek, hogy közvetlenül rájuk nézek, máshová kapják a tekintetüket. Az egyik úgy néz ki, mintha épp gondolati úton üzenne valakinek.

– Fogadok, hogy az Alfájuknak mondják el, hogy valaki új van itt – mondja Puna, kinyújtózva és egy ásítással visszafeküdve a fejemben.

Kat kíváncsian néz rám. – Óvatosnak kell lenned, amikor Puna közelebb jön, a szemed színe kissé megváltozik – súgja oda, próbálva biztosítani, hogy senki ne hallja. – Majd a kocsiban beszélünk még – mondja, miközben kivezet a parkolóba.

Elhagyjuk a buszpályaudvart, és a parkoló kijárata felé tartunk.

Épp a ránk váró kis Hondája felé tartunk a parkolón keresztül, amikor egy Mustang vág be pont a kocsija elé. Kat az autóra néz, és felsóhajt. – Egy Alfával több a kelleténél, viselkedj, Izzy – mondja összeszorított fogakkal, ahogy egy férfi száll ki az autóból, ránk néz, majd kinyitja a hátsó ajtót, és kiszáll két fiatalember, akik nagyjából velem egyidősnek tűnnek.

Az egyikük közelebb jön, az illata azonnal megcsap, az illat ismerős számomra. Honnan... aztán rájövök, honnan, és kicsusszan belőlem egy halk morgás.

Ismerem ezt az illatot.

Nem az apám, de hasonló az illata, mint neki; ez biztosan a fia.