A legtöbb ember már nem is emlékszik rá, hogy a falkaháznak van egy tömlöce. Én viszont igen. Van egy kis szobám hátul, ami régen magánzárka volt. Áporodott vizelet, hányás és vér szaga lengi be. Hozzá lehet szokni. Van egy tábori ágyam és egy régi, rongyos takaróm, ami melegen tart. Még egy lámpát is szereztem a szemétből. Még működik, így van fényem a házi feladathoz. Otthon, édes otthon, meg minden ilyesmi, nem igaz? Úgy értem, legalább nem vagyok kósza.

Ó, igen, be kéne mutatkoznom. A nevem Iokaste Latmus, de Kasnak hívnak. Senki sem szólít Iokasténak, kivéve a tanárokat az iskola első napján. Vérfarkas vagyok az Ezüsthold falkában. Mivel árva vagyok, nem tudom pontosan, hány éves lehetek, de elég biztos vagyok benne, hogy tizenhat. Ezenkívül omega vagyok, ami azt jelenti, hogy szolga. Az a dolgom, hogy ételt készítsek a falkaházban lakó vérfarkasoknak. A több mint száz farkasnak készített reggeli és vacsora, a takarítás, valamint a rangsorolt tagok harmadik és negyedik emeleti lakosztályainak éléskamráinak feltöltése között normális tinédzser dolgokat csinálok. Kivéve, hogy nem igazán van sok szabadidőm normális tinédzser dolgokra. Szóval a házi feladat, a házi feladat jelenti a normális tinédzser dolgok netovábbját számomra.

Jelenleg este tizenegy óra harminc perc van. Épp az utolsó simításokat végzem az angol fogalmazásomon, amikor hallom, hogy a tömlöc ajtaja kicsapódik. Remek. Most mit csináltam? Nem kell hozzá sok. Graham Connors alfa alkoholista. A vérfarkasoknak nagyon nehéz berúgniuk, ami azt jelenti, hogy nagyon keményen kell inniuk ahhoz, hogy érezzék a hatást. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg összeveszett Caroline lunával az ivása miatt. Ami azt jelenti, hogy a nő kizárta őt a szobájukból. Ami azt jelenti, hogy lejött, hogy rajtam töltse ki a dühét. Csak egy átlagos kedd este a falkaházban.

A whiskey éles szaga már jóval azelőtt megcsapja az orromat, hogy megjelenne az ajtóm előtt. Ismerem a dörgést. Már talpon vagyok, és várom őt.

A fenébe, a fenébe, a fenébe.

– Graham alfa, mit tehetek önért? – kérdezem a padlót bámulva. Kezemet magam előtt összekulcsolva tartom, próbálok olyan kicsinek látszani, amennyire csak lehetséges.

Szó nélkül egy whiskysüveg süvít el a fülem mellett, és a tábori ágyam feletti falon csattan szét. Összerezzenek, és nem tehetek róla, de remegni kezdek, és átölelem magam. Túl vagyunk az „a fenébe” szinten, most már a „basszus” területén járunk. Bármi is fog történni, rosszabb lesz a szokásosnál.

Előreveti magát, és két kézzel megragadja a torkomat. Érzem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, miközben az oxigénhiánytól elsötétül a látásom széle. Kétségbeesetten karmolom a kezét, próbálok kiszabadulni a szorításából, de hiába. A nyakamnál fogva felemel, így egy magasságba kerülök az arcával. A szeme koromfekete, ami azt jelzi, hogy a farkasa, Ruckus a felszínre tört. A lehelete bűzlik az italtól, arca vörös a dühtől.

Öklendezni és fuldokolni kezdek az oxigénhiánytól. Figyelmeztetés nélkül, mintha semmi súlyom nem lenne, áthajít a szobán. Testem a falnak csapódik, és háttal a tábori ágyra zuhanok. A törött üvegcserepek átszúrják vékony pólómat, és a hátamba fúródnak. A whiskeytől égni kezdenek a sebek. Próbálom elfojtani a sikolyt, ahogy a fájdalom belém hasít. Átvág a szobán, és durván felrángat a hajamnál fogva. Érzem, ahogy az üvegszilánkok mélyebbre vágnak, miközben felhúz.

Akkorát kever le, amekkorát csak bír, mielőtt a földre hajítana. Hasba rúg, és újra meg újra a hátamba tapos. Az üvegszilánkok egyre mélyebbre őrlődnek a hátamban. Érzem, ahogy a vér átitatja a cafatokra tépett pólómat. Nem merek megmozdulni, nehogy még dühösebb legyen. Érzem, ahogy a bordáim megreccsennek, amikor a lába találatot visz be. Az egyik rúgása az állkapcsomat éri. Egy gyomorforgató roppanás rázkódik végig az agyamon. A vér fémes íze azonnal megtölti a számat.

Graham alfa évek óta a személyes bokszzsákjának használ, de ez sokkal intenzívebb volt, mint valaha. Általában néhányszor megüt, aztán addig ostoroz, amíg vérezni nem kezdek és eleven nem lesz a húsom. Az elmúlt pár évben elkezdte sisakvirágba mártani az ostort, amitől lassabban gyógyulok, így most már csúnya hegek borítják a hátamat és a karjaimat.

– Afa Gahm, hhhhagjyja. Kéérem – sikerül kipréselnem magamból.

A hangom vékony és elmosódott a törött állkapocs és a számból ömlő vér miatt. Hirtelen megáll, és kisétál a szobából. Egy pillanattal később visszatér az ostorral, és könyörtelenül ütlegelni kezdi a hátamat. Az ostorról csöpög a sisakvirág-kivonat. A csapások, kombinálva a még mindig a hátamban lévő üvegszilánkokkal és a sisakvirággal... ez már túl sok.

A látásom elhomályosul, és elájulok.

Sötétség és zsibbadtság vesz körül. Ilyen lenne halottnak lenni? Békés, de egy kicsit unalmas. Legalább nem kell etetnem a falkát. A fenébe, nem volt lehetőségem leadni azt az angol fogalmazást. Pedig jó lett. Az állandó, halk csipogás megnyugtató. Nem tudom, mióta vagyok halott, de úgy érzem, ki akarom nyitni a szemem, készen arra, hogy szembenézzek a túlvilággal.

Ami egy örökkévalóságnak tűnik, végre ki tudom nyitni a szemem, és azt látom, hogy egyedül vagyok egy puha, kényelmes ágyban, egy fényesen megvilágított, tiszta szobában. Ez lenne a túlvilág? Talán ez valamiféle váróterem, de hol a recepció? Van itt recepciós? Az elmém lassan kitisztul, és rájövök, hogy nem vagyok halott. A falka kórházában vagyok.

El kell mennem, mielőtt az alfa megtalál a tömlőcön kívül. Megpróbálok felkelni, de alig bírom mozdítani a testem. Minden mozdulat kínzó fájdalmat okoz. Pánikba esem, amitől a szobában lévő csipogás felgyorsul. Ó, egy csomó gépre vagyok rákötve. Próbálok rájönni, hogyan köthetném le őket, hogy senki se hallja a zajt. Túl késő, hallom, hogy emberek közelednek a folyosón. Próbálok felülni. Figyelmen kívül kell hagynom a fájdalmat. Meg kell szöknöm. Lassan lecsúszom az ágy széléről. A lábaim remegnek. A belőlem kiálló csövek és vezetékek megakadályozzák, hogy túl messzire jussak.

Nyílik az ajtó, és a falka orvosa lép be egy nővérrel. Az orvos idősebb férfi. Fekete haja oldalt már őszül. A nővér fiatal, szőke, göndör haját lófarokba kötve viseli.

– Ah, Kas. Ébren vagy. Menjünk vissza az ágyba, rendben? – mondja az orvos gyengéden. Ő és a nővér a két oldalamra lépnek, és nyúlnak felém, hogy megfogják a karomat. Mély morgás tör fel a mellkasomból.

– Ne érjenek hozzám! – csattanok fel, lerázva őket magamról. A hangom karcos és nyers, a szám pedig olyan, mintha ezer tű szurkálná.

– Minden rendben, Kas. Itt senki sem fog bántani. Megpróbálunk segíteni, hogy meggyógyulj. Feküdj vissza az ágyba, és adunk egy kis vizet – emeli fel a kezét az orvos megadóan.

Tétován nézek rá, mielőtt elfogadnám a segítségüket, hogy visszakerüljek az ágyba. A nővér egy pohár vizet nyújt át szívószállal. Az arcom egész alsó fele fáj az ivástól, de a víz jól esik a torkomnak.

Az orvos leül az ágy melletti székre, miközben a nővér ellenőrzi az életjeleimet, és babrálni kezd a rám kötött csövekkel és vezetékekkel.

– Kas, megműtöttek, hogy eltávolítsák a több száz üvegszilánkot a hátadból. Helyre kellett raknunk néhány bordát és az állkapcsodat is, ráadásul rengeteg sisakvirág volt a véredben. Vérátömlesztést kaptál, hogy kitisztítsuk a szervezetedből, és gyógyulni tudj – magyarázza az orvos. – Szerencsés vagy, hogy nem haltál meg.

Biztos vagy ebben az utolsó részben, doki? – gondolom magamban.

– Amikor a falka rájött, hogy a reggeli nem készült el, Tate béta érted ment, és a földön talált a... ööö... szobádban – néz rám együttérzően. – Kas, ki tette ezt veled? Ez olyan bűncselekmény, ami a falkából való száműzetéshez vezethet. A hegek alapján nem ez volt az első alkalom, hogy megtámadtak.

Nem tudok válaszolni neki. Csendben bámulom a kezemet az ölemben. Hogyan mondhatnám el neki, hogy Graham alfa tette ezt? Semmi esély rá, hogy elhiggye nekem, és még ha el is hinné, mit tennének? Száműzik az alfát? Annak ugyan lőttek. Úgy döntök, a legjobb lépés, ha csak nemet intek a fejemmel. Nem akarom, hogy hazugság miatt kirúgjanak a falkából. Nincs hová mennem. Kósza lennék.

– Rendben. Térjünk át a következő kérdésre. Mikor töltöd be a tizenhetet? – Nézi a papírokat a mappájában.

– N-nem tudom pontosan, uram – mondom őszintén.

Összevont szemöldökkel néz rám. A nővérre pillant, és megkéri, hogy hagyjon minket magunkra pár percre. A fenébe. Bajban vagyok? Épp most ébredtem fel. Nem tudom, mit csinálhattam volna álmomban. A nővér befejezi, amit csinál, és elhagyja a szobát.

– Nem tudod a születésnapodat, Kas? – kérdezi zavartan.

– Az... az apám csecsemőkoromban hozott ide. Kósza volt. Graham alfa, nos... ő... – Érzem, ahogy arcom felforrósodik a szégyentől. A kezem remeg, és a könnyek ki akarnak törni a szememből. Nem gondoltam volna, hogy el kell mondanom ezt a történetet az orvosnak. Azt hittem, mindenki tudja.

Az apám kósza volt. Graham alfa meggyilkolta, amiért engedély nélkül lépett a falka területére. Nem vették észre, hogy egy kisbabát cipel, amíg ki nem cipzárazták a kabátját, és meg nem látták, hogy oda vagyok bújtatva. Csoda, hogy túléltem. Mivel csak egy csecsemő voltam, nem tudtak csak úgy megszabadulni tőlem, de semmit sem tudtak rólam. Egy takaróba voltam csavarva, amire az „Iokaste” név volt hímezve. Szóval így neveztek el.

Az apám akár emberrabló is lehetett, amennyire én tudom. Az egyetlen ok, amiért a Latmus vezetéknevet adták nekem, az az, hogy miután megölték apámat, átnézték a pénztárcáját, hogy azonosítsák. Az egyetlen igazolvány nála egy könyvtári olvasójegy volt, Andy Latmus névvel. Próbáltam már rákeresni a nevére az iskolai könyvtár számítógépén. A keresés nem dobott ki semmit.

– Nem kell befejezned, tudom, mi történt az apáddal.

– Nos, miután ez... megtörtént... Caroline luna magához vett, amíg elég idős nem lettem az iskolához. Aztán átköltöztetett a pincébe. Azóta többé-kevésbé magamra vagyok utalva. Soha nem tudtam meg, mikor van a tényleges születésnapom. Hogy őszinte legyek, ön az első ember, aki valaha is megkérdezte. Úgy értem, azt hiszem, tizenhat vagyok. A farkasom még nem ébredt fel.

Az orvos bólint, szánalommal néz rám. Majdnem úgy, mintha tényleg érdekelné. Feltesz még néhány kérdést a kórtörténetemről, de nincs miről beszélni. Nem emlékszem, hogy valaha is kezelt volna orvos.

– Értem. – Becsukja a mappát, és az ingzsebébe tűzi a tollát. – Nos, tudom, hogy még nem volt alkalmad tükörbe nézni, de ha megteszed, lehet, hogy egy kicsit másnak látod majd magad. Ne ijedj meg. Úgy vélem, ez annak a jele, hogy a farkasod kezd ébredezni. Annyi tesztet elvégeztem, amennyit csak tudtam. Ez nem orvosi eredetű.

Zavartan nézek rá: – I-igen, uram.

Azt feltételezem, arra gondol, hogy gyorsabban gyógyulok, de miért kellett figyelmeztetnie? Miért nem mondta el egyszerűen?