Lisa halkan felsóhajtott, felkapta a ruháit, majd felöltözött. Miután végzett, emelt fővel kisétált a szobából.

A szobán kívül a falnak dőlt, és a nyakára tette a kezét, ami sajgott. Minden porcikája fájt. Könnyek égették a szemét a gondolatra, hogy az élet mennyire igazságtalan vele.

De aztán másrészről még mindig azon tűnődött, miért fogta vissza magát a férfi. Szexelt vele, de nem fejezte be. Azt hitte, a férfi annyira gyűlöli őt, és az a kívánsága, hogy szenvedni lássa, akkor miért tartotta vissza magát? – gondolta, miközben a szobája felé támolygott.

De aztán elhessegette a gondolatot. – Semmi közöm hozzá – motyogta halkan, ahogy leült az ágyára. Letörölte a könnyeit, és fáradtan elterült az ágyon.

Annyira kimerültnek érezte magát testileg és lelkileg is. Olyan sok mindenen ment keresztül egyetlen nap alatt. Lefeküdt, és álomba kényszerítette magát.

***********************

***********************

***********************

Újra reggel volt, pontosabban egy másik nap. A tegnap elmúlt, a ma pedig egy új nap.

Lisa kissé későn ébredt, fájdalmat érzett egész testében, de a testi fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit a szívében érzett. Olyan fáradt volt, és szinte élettelennek érezte magát.

Sikerült felkelnie az ágyból, megfürdött, felöltözött, majd fáradtan visszaült az ágyra. A feje lüktetett, az egész szervezete egyszerűen nem működött jól. Fáradtan dőlt le, próbálva újra alvásra bírni magát, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy cselédlány lépett be, tálcányi étellel a kezében.

– Bocsánat, hogy nem kopogtam, nem volt szándékos – mondta a cseléd, és letette az ételt a szobában lévő asztalra. Lisa bólintott válaszul; túl fáradtnak érezte magát, hogy bármit is mondjon, de aztán felismerte a lányt: ő volt az, akit Ria tegnap felpofozott.

A cselédlány Lisa felé lépett, és leült mellé az ágyra. Hirtelen szorosan megölelte, és a fülébe suttogta: – Minden rendben lesz, minden jóra fordul! – mondta a lány, próbálva vigasztalni. Tudta, hogy Lisának szüksége van egy vállra, amin kisírhatja magát; szegény pára annyi mindenen ment keresztül, és szüksége volt egy ölelésre, Mia pedig most megadta neki ezt.

Lisa érezte, ahogy a szíve azonnal elolvad; ezek voltak ugyanazok a szavak, amiket az édesanyja mondott neki, mielőtt elhunyt. Ó, anyu, annyira hiányzol – gondolta, és a könnyeit, amelyeket oly sokáig visszatartott, végre szabadjára engedte. Könnyek csordultak ki lehunyt szemeiből az arcára.

A cselédlány kibontakozott az ölelésből, meleg mosolyt küldött felé, és letörölte a könnyeit.

– Gyerünk, meg kellene enned az ételedet – mondta a lány, és közelebb vitte az ételt Lisához.

– Hogy hívnak?

– Mia.

– Mióta dolgozol itt?

– 17 éve.

– 17 éve? – kérdezte Lisa, biztosra akarván menni, hogy jól hallotta.

– Igen. Nagyon fiatalon kezdtem itt dolgozni – mondta, és könnyek csordultak végig az arcán.

– A szüleim halála után egyedül maradtam az utcán. Kukából kukába járva ettem, de aztán Laura asszony meglátott, és befogadott, hogy cselédként dolgozzak neki, és hálás vagyok érte – mosolygott Mia a könnyein keresztül.

– Ki az a Laura asszony? – kérdezte Lisa kíváncsian.

– Ó!! Ő Alfred úr édesanyja és Terézia asszony lánya.

Terézia asszony?? Ha jobban belegondolok, már régóta nem láttam őt. Vajon hol lehet, és remélem, jól van, bárhol is legyen.

– Hol van most Laura asszony?

– Meghalt rákban. Igazán fájdalmas volt. Egyedül hagyott minket – mondta Mia, és sírva fakadt. Lisa úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe, miután hallott Laura asszony haláláról; hirtelen és fájdalmas halál volt, senki sem számított rá. Milyen fájdalmas!! Még mindig úgy tűnik, mintha a halála csak tegnap történt volna.

Mia felnevetett, és letörölte a könnyeit.

– Sajnálom, mostanában túl érzelgős vagyok. Meg kellene enned az ételedet – felállt, és épp indulni készült, amikor Lisa a nevén szólította, ő pedig visszafordult.

– Tudsz valamit arról, mit tett az apám Alfreddel és a családjával?

Mia azonnal megmerevedett. – Nem, nem tudom – mondta hadarva, és már menni készült, amikor Lisa megfogta a kezét, és ő visszafordult hozzá. Lisa felállt az ágyról, amin ült.

– Kérlek, Mia, könyörgöm, mondd el, mit tett az apám, amiért ezt érdemlem? – Könnyek csorogtak Lisa arcán, és Miát meghatották a könnyei.

– Sajnálom, nem mondhatom el – mondta, és elfordította a tekintetét.

– Kérlek, Mia – mondta a lány, és már térdre akart ereszkedni, de Mia megfogta, segített neki rendesen felállni, leültette az ágyra, és mellé ült.

Bámulta Lisát, akinek a könnyei megállás nélkül hullottak az arcáról, mielőtt végül megszólalt.

– Apád addig erőszakolta Alfred anyját, amíg vérezni nem kezdett, és megölte őt; megölte az apját és a kisöccsét is, ő... – elhallgatott, amikor lépéseket hallott az ajtó közeléből, és gyorsan felpattant.

– Most mennem kell!! – mondta, Lisa pedig bólintott, és elmotyogott egy köszönömöt. Éppen amikor ki akart lépni a szobából, az ajtó kivágódott, és megjelent Alfred.

– Ó, Istenem!! Halott vagyok!! – mormolta Mia rémülten.

Alfred az ajtó közelében állt, Lisát bámulta, aki lehajtotta a fejét, majd a tekintete Miára vándorolt, aki most reszketett a félelemtől.

– Takarodj!! – mondta hideg hangon, és Mia gyorsan kiszaladt a szobából.

A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és teljesen belépett a helyiségbe.

Lisa gyorsan felállt, lehajtott fejjel, Alfred pedig gúnyosan elvigyorodott.

– Látom, gyorsan tanulsz!! – motyogta, hangja nyugodt volt, de halálos, mint mindig.

Lisa megpróbálta felemelni a fejét, és tekintetük találkozott. Érezte, ahogy borzongás fut végig a karján, és gyorsan elkapta a tekintetét. A férfi arckifejezése üres volt, és csak tiszta gyűlöletet látott a szemében; nem, ez nem gyűlölet volt, ez több volt annál. Ez undor volt. A tekintete olyan hideg volt, és a lány azon tűnődött, mikor mosolygott utoljára ez az ember, aki előtte áll.

Az apja annyi mindent tett vele és a családjával. Azon tűnődött, vajon ez a lélek megtalálja-e valaha a boldogságot, amit megérdemel ennyi traumatikus élmény után. Nagyot nyelt, érezte a férfi fájdalmát, és akkor rájött, hogy megérdemel minden büntetést, amit tőle kap.

– Öltözz fel, és találkozz velem a földszinten három perc múlva – szólalt meg Alfred, ami egy örökkévalóságnak tűnő idő után hangzott el.

– Illendően öltözz fel, és ne várakoztass meg – mondta, és ezzel kisétált a szobából.

Lisa felemelte a fejét, amikor hallotta az ajtót becsukódni mögötte. Halkan felsóhajtott, miközben az érintetlen ételt bámulta az ágyon, és felállt. Azon tűnődött, miért mondta neki, hogy öltözzön fel és találkozzon vele a földszinten. Azon tűnődött, vajon elmegy-e vele valahova.