Anne Vallois lassan tért magához. Éles fájdalom hasított a testébe.

Amikor kinyitotta a szemét, egy sűrű, fekete hajú férfit pillantott meg maga mellett. Annyira megrémült, hogy majdnem felüvöltött, de gyorsan a szája elé kapta a kezét.

Bevillant neki az előző éjszaka emléke. Ahogy felidézte a részleteket, legszívesebben pofon vágta volna magát.

Bánatát akarta alkoholba fojtani a bárban, miután rájött, hogy a barátja megcsalta. Így keveredett ebbe a helyzetbe.

Nem mert többet felidézni, és ahhoz sem volt bátorsága, hogy a férfi arcába nézzen. Ügyetlenül kikecmergett az ágyból, zavartan felkapkodta ruháit a földről, majd anélkül, hogy visszanézett volna, elmenekült…

Két évvel később…

Anne hazafelé tartott a repülőn, és rövid videókat nézegetett a telefonja galériájában. A féltve őrzött felvételek a gyermekeiről készültek, születésüktől kétéves korukig.

– Mama!

– Mama!

– Mama!

Ahogy hallotta, amint gyermeki hangjukon szólongatják, és nézte hamvas bőrű arcocskájukat, mosolyra húzódott a szája, a szíve pedig elolvadt.

A két évvel ezelőtti, az elnöki lakosztályban töltött egyéjszakás kaland után, amikor Anne még egyetemista volt, teherbe esett. Gondolkodás nélkül rohant a kórházba abortuszra.

Azonban megtorpant, amikor az orvos közölte vele, hogy hármasikreket vár.

Később, már a műtőben, amikor az érzéstelenítést készítették elő, elmenekült.

Most, ahogy a két imádnivaló kisfiút és a kislányt nézte, boldog volt, hogy megtartotta őket.

Ez enyhítette a hazatéréssel kapcsolatos szorongását és félelmét…

Mióta is volt távol? Négy, öt vagy hat éve?

Ha tehetné, soha nem térne vissza.

A nagynénje azonban mindig kedves volt hozzá. A nagynénje és a nagybátyja azt kívánták, hogy vegyen részt a házassági évfordulós partijukon. Nagyon hiányzott már nekik, hiszen régóta nem látták.

Anne-nek is hiányzott a nagynénje, de Lutonhoz túl sok rossz emlék kötötte.

Azt tervezte, hogy amint véget ér a parti, el is hagyja Lutont…

Anne fehér ruhát és magas sarkú cipőt viselt. Belépett a szálloda báltermébe. A terem díszítése grandiózus volt, a levegőt beszélgetések zsivaja töltötte meg.

Elveszettnek érezte magát.

– Anne?

Anne hátrafordult, és meglátta a nagynénjét, aki a távolból szólongatta. Odasietett hozzá, és üdvözölte: – Nagynéném!

Amikor meglátta a nagynénje mellett álló idős, de jó karban lévő nagybátyját, emlékképek villantak át az agyán. – Nagybátyám…

– Tudtam, hogy te vagy az, de a nénikéd azt mondta, nem. Anne, Isten hozott itthon! Olyan rég találkoztunk – mondta Ron Marwood, miközben kedvesen nézett Anne-re.

Sarah Vallois könnyes szemmel lépett oda, hogy megölelje Anne-t: – Anne, tényleg te vagy az! Végre hazatértél! Úgy hiányoztál. Miért nem látogattál meg minket ennyi ideig…

Anne bűntudatot érzett. Édesanyja halála után az apja sosem törődött vele. A nagynénje volt az, aki befogadta és gondját viselte, amikor Anne felső tagozatos lett. Anne hálás volt ezért…

– Hadd nézzelek meg alaposabban! – Sarah elengedte Anne-t, és tetőtől talpig végigmérte. Elámult, és így szólt: – Az én Anne-em gyönyörű. Ahogy beléptél, minden férfi szeme rajtad akadt meg.

– Épp, mint rajtad – mondta Ron mosolyogva.

– Természetesen, hiszen Anne és én a Vallois családból származunk – mondta Sarah büszkén, és nagyon elégedett volt Anne-nel. – Most, hogy visszajöttél, ne menj el. Találok neked egy jó férjet.

– Tessék? – Anne a külföldön lévő három gyermekére gondolt, és így felelt: – Nagynéném, nem sietek. Még csak húsz vagyok…

Zűrzavar támadt a bejáratnál. Néhány férfi lépett be, és sorfalat álltak kétoldalt. Átvették az irányítást a terem felett, és a kellemes hangulat azonnal szertefoszlott.

Miközben mindenki értetlenül állt, egy magas, jókötésű férfi lépett be. Sötét öltönyt viselt, könnyednek tűnt, mégis erőteljes aurát árasztott. A jelenléte mindenkit megdöbbentett a teremben.

Anne üres tekintettel nézte a halványan ismerős arcot. A férfi arca jóképű, de komoly volt, sötét és barátságtalan szemei hidegen meredtek vissza rá.

– Anthony? – kiáltotta Ron meglepetten.

Anne érezte, hogy zsibbadni kezd a fejbőre. Abban a pillanatban megszűnt számára a külvilág. Szétszórt emlékeinek darabkái összeálltak.

Az az éjszaka az elnöki lakosztályban két évvel ezelőtt…

A fiai, ahogy nőttek, egyre jobban hasonlítottak az apjukra…

Minden érzelem, amit korábban eltemetett, most lassan a felszínre tört…

Hogy lehet ő… Hogy lehet ő az a férfi arról az éjszakáról?

Hogy lehet ő Anthony Marwood, a nagynénje mostohafia…

A közel százkilencven centiméter magas Anthony feléje tartott, erőteljes kisugárzása fojtogatóvá tette körülötte a levegőt.

– Anthony, mikor tértél vissza? – Ron nem számított rá, hogy a vér szerinti fia, akivel megromlott a viszonya, megjelenik az évfordulós partiján.

Sarah, aki mellette állt, megdermedt, és pánik ült ki az arcára.

Mindig is félt Anthonytól. Bár a mostohafia volt, mindig félelmetesnek tűnt.

– Ó? Nem látnak szívesen? – kérdezte Anthony halk, rekedtes hangon, amelyben harag bujkált. Éles tekintete Anne arcára siklott.

Anne sápadtan sütötte le a szemét. Hideg borzongás futott végig a gerincén, mintha vadásznának rá.

– Dehogyisnem! Sarah és én örülünk, hogy látunk. Micsoda véletlen! Anne is visszatért! – Ron Anne-re nézett, és megkérdezte: – Emlékszel Anne-re? Nálunk lakott, amikor középiskolás volt.

Anthony megfélemlítő tekintettel meredt Anne-re. – Nem felejthetem el.

Anne az első pillanattól kezdve nem mert Anthony arcába nézni, annyira megrettent. – Nagynéném, én… kimegyek a mosdóba – mondta.

Mielőtt Sarah megszólalhatott volna, Anne elrohant. Még neki is ütközött valakinek, de egy gyors bocsánatkérés után sietve távozott.

Amikor megtalálta a mosdót, belenézett a tükörbe; legnagyobb félelme végre felszínre tört.

„Mit tegyek?

Tudja Anthony, hogy én voltam az a nő két évvel ezelőtt? Valószínűtlennek tűnik, igaz? Nem nyúlt volna hozzám, ha tudja. Akkoriban ki nem állhatott!

Bárhogy is legyen, nem maradhatok itt! Annyi videó van a gyerekeimről a telefonomon.

Ők az ő kicsinyített másai. Hogy ne gyanakodna?

Nem! Kizárt! Nem tudhatja meg!

Kell itt lennie egy hátsó kijáratnak, igaz?” – gondolta Anne magában.

Ezután elköszönés nélkül távozott a vészkijáraton keresztül. Azonban néhány lépés után két férfi állta útját.

A lába kocsonyássá vált, mert felismerte, hogy Anthony testőrei azok…

Ekkor egy felszolgáló haladt el mellette egy tálcával. Anne hátrált, a testőrökhöz vágta a tálcát, majd megfordult, hogy elmeneküljön!

– Kapjátok el!

Az italok lefröcskölték a testőröket, de ők nem vesztegették az időt.

Anne minden erejét összeszedve rohant, és bemenekült a szálloda konyhájába…

– Csak személyzetnek! – kiáltott rá valaki.

Anne-t ez cseppet sem érdekelte! A konyha hátsó részébe futott, ahol meglátott egy kijáratot, amelyet a szakácsok használtak cigarettaszünetre.

Kirohant, és egy sikátorban találta magát.