Anne ritkán volt beteg. A gyerekei érdekében nem merte megengedni magának a betegséget, nemhogy három napig eszméletlen legyen. Ez még sosem fordult elő.

Azt hitte, az egészsége rendben van, amíg vissza nem tért Lutonba, és a démoni Anthony szemet nem vetett rá. Fél hónapon belül nagyon beteg lett a fenyegetésektől és a lelki kínzásoktól, amelyeket ki kellett állnia…

– Egyél valamit! – Kathryn átvette az ételt, amit a szobalány küldött.

A szobalány megigazította Anne párnáját, hogy kényelmesen fel tudjon ülni.

Látva, hogy Kathryn eteti őt, Anne megdöbbent.

Kathryn elmosolyodott, és így szólt: – Semmi baj. A munkám része, hogy felépülj.

Anne nem szólt sokat, és kinyitotta a száját, hogy egyen.

Bágyadt volt, és még a szeme is fájt. Nem volt étvágya, de a gyerekei miatt ki kellett tartania…

Miután evett, hátradőlt a párnán, és lehunyta a szemét. Nem sokkal később elaludt.

Amikor újra felébredt, Kathryn épp az infúziót cserélte neki.

– Felébredtél? Jobban érzed magad?

– Igen, köszönöm – mondta Anne.

– Rendben van. Ez a két palack elfogyott. Holnap talán már sétálni is tudsz.

Anne Kathrynra nézett. Más volt, mint Anthony. Szakszerű volt és kedves.

Mégis, mivel Anthony magánorvosa volt, Anne nem bízott benne teljesen. Nem volt bolond!

– Ha felépülök, kimehetek sétálni? – kérdezte Anne gyengén.

Kathryn zavartan nézett rá. – Úgy érted, a Royal-kúrián kívülre?

Meg kellett kérdeznie. Tudta, mi történt a kórházban. Ezt a nőt valószínűleg elfogták és megverték Anthony parancsára.

Anthonyt felbőszíteni nagyon komoly dolog volt…

– Sajnálom, de ez nem az én hatásköröm. Én csak az egészségedért felelek – mondta el az igazat Kathryn.

Nem volt szava Anthony előtt, és senki másnak sem.

Anthony irányította a világot, és senki sem mert szembeszállni vele.

Bár Kathryn sajnálta ezt a nőt, nem kockáztatná a karrierjét, hogy segítsen rajta.

Anne gyorsan felült, és mindkét kezével megfogta Kathryn kezét.

Kathryn megdöbbent. – Vigyázz a kezedre…

Tű volt a kezében!

Úgy tűnt, Anne semmit sem érez. Könnyek voltak a szemében, ahogy könyörgött: – Dr. Brown, könyörgök! Nem akarok semmi mást, és nem próbálok megszökni. Nagyon rosszul érzem magam, hogy minden nap itt vagyok. Úgy érzem, hogy… depressziós vagyok. Ön orvos, és embereket akar menteni. Nem akarná, hogy meghaljak a depresszió miatt, ugye? Csak annyit kell mondania Anthonynak, hogy depressziós vagyok, és akkor… vállalhatok munkát odakint, hogy levegőhöz jussak. Ez csak egy kis kérés. Önnek nem ártana. Rendben van?

Kathryn úgy gondolta, hogy csupán meg kell említenie ezt Anthonynak; nem neki kell meghoznia a végső döntést, és ez amúgy sem nagy ügy.

– Megpróbálom.

– Köszönöm… köszönöm! – Anne megkönnyebbülten sóhajtott fel, és hálával teli hangon mondta.

Este Kathryn kijött Anne szobájából. Amikor lement a földszintre, látta Anthonyt a kanapén ülni öltönyben. Keresztbe tette a lábát, és félelmetesnek tűnt.

– Nos? – Anthony jobb keze a karfán pihent, kezében borospohárral. Hangja mély és fenyegető volt.

– Már jól van. Két napon belül teljesen felépül, de… – Kathryn megállt. Találkozott Anthony sötét tekintetével, és gyorsan folytatta: – A mentális állapota romlik, és a depresszió jeleit mutatja. Kérdeztem róla, és azt mondta, ki akar menni, és hogy már régóta nem volt kint…

Anthony szeme sötét és kiszámíthatatlan volt. Csendesen kérdezte: – Mit mondott még?

– Semmit. – Kathryn látta, hogy Anthony csendben van, és így szólt: – Most visszamegyek a kórházba.

Mivel Anne átaludta a napot, éjszaka nem volt álmos. A semmibe bámult, a párnának dőlve, és unatkozott.

Amikor megérezte a feszültséget a levegőben, teste öntudatlanul megfeszült ebben az ismerős légkörben.

Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, ki az…

Anne megfordult, és egy magas alak látványa tárult elé. Legyengült teste megremegett.

– Ki akarsz menni? – Anthony hidegen nézett rá.

Anne öntudatlanul az ajkába harapott. Ez a félelem jele volt.

Semmi sem volt félelmetesebb ennél a veszélyes férfinál!

Hirtelen a férfi megragadta az állát, és a párnájának nyomta. Az árnyék beborította egész testét…

– Á! – Anne összeráncolta a homlokát, teste remegett a fölötte tornyosuló szörnyeteg alatt.

Anthony hidegen nézett rá, ahogy kérdezte: – Meg akarsz szökni, hmm?

– Nem, én… én csak jobban akarom érezni magam. Sétálni akarok, semmi mást. Az útlevelem és a személyim nálad van. Nem lennék képes megszökni. Ráadásul… mivel Lutonban maradok, nem maradhatok és ehetek itt ingyen. Munkát kell találnom. Nem vagyok a te nődj… – mondta Anne aggodalmasan.

– Az én nőm? Kinek képzeled magad? – Anthony úgy meredt rá, mintha a legsötétebb sarokba készülne lökni az ágyon. Szemei elsötétültek. – Talán lenne esélyed, ha bevetnéd a trükkjeidet a férfiakkal.

Ezzel lerántotta a takarót az ágyról…

– Á! – Anne félelmében felhúzta két világos és gyönyörű lábát a takaró alá. – Nem…

– Nem azt mondtad, hogy szűz vagy? Ideje, hogy megvizsgáljam!

– Nem… nem teheted! Könyörgök, ne tedd ezt… – Anne könnyei hullottak, ahogy a takaró után nyúlt.

Anthony szeme elsötétült, és lenyomta a lány arcát.

– Á!

Anne az ágyra esett, csupasz vállai és lábai szabadon maradtak, csábítónak tűnt. – Nem! Nem érzem jól magam, ne…

Az arca sápadt volt.

Ha Anthony rájönne, hogy hazudik, megölné!

– Megpróbállak meggyógyítani, nem? – Anthony megcsípte a kis arcát, és dermesztő hangon kérdezte.

Csonttörő fájdalmat érzett az arcán. Tudta, hogy nem szabad ellenkeznie vele, és félelemmel teli hangon mondta: – Nem, a testem még nem épült fel, és ha újra felszökik a lázam, az bajos lenne… Gondolom, nem akarod, hogy ilyen hamar meghaljak, ugye?

– Majdnem meggyőztél. – Anthony sötéten nézett rá.

Anne az ajkába harapott, és nem mert szólni semmit.

A feszült légkör megnehezítette a légzést. Még mindig remegett, miután Anthony elengedte.

Anthony felállt az ágy mellől, hatalmas aurát árasztva. – Ne próbálj átverni. Ha megteszed, pokolibbé teszem az életed a pokolnál!

Miután figyelmeztette, távozott.

Amikor hallotta az ajtót becsukódni, végre megkönnyebbülten felsóhajtott. Bágyadtan dőlt hátra az ágyban.

Hát nem a pokolban volt már most is?