*„Nincs hova menned, ahol ne találnálak meg. Az enyém vagy. Mindig is az enyém leszel, és elültetem benned a magomat, hogy soha ne lehess szabad.”*

*Egy szörnyeteg szavai, aki néha ember.*

**DRAVEN**

Amikor leszálltam a vonatról a Port Orchard-i állomáson, az első dolog, amit észrevettem, a várost körülvevő sűrű köd volt. Mint a füstpamacsok egy nehéz takaróban, egyetlen felhőből karokként ágazott szét, és mindenhová elért. Rátekereredett az örökzöld fákra és felkúszott a hegyoldalra. Rátepedett az óceán partjára és Port Orchard dokkjaira, Washington államban.

Az ég felettem mélyszürkén derengett, noha kora délután volt, és finom esőpermet táncolt a levegőben. Gyönyörű volt, és most már ez volt az otthonom.

Még Floridában laktam, amikor megpályáztam egy állást a város kevés bárjának egyikében. Az elmúlt három évben spóroltam, arra a napra várva, amikor végre örökre eltűnhetek Miamiból. Körülbelül két héttel ezelőtt megkaptam a lehetőséget. És éltem vele.

Bár nem vagyok benne biztos, hogy amit korábban csináltam, azt életnek lehetne nevezni. Azt hiszem, inkább csak létezés volt.

És…

Szenvedés.

Lerázva magamról az emlékeket azokról az emberekről, akiket magam mögött hagytam, kilépek a mérsékelten zsúfolt utcára. Port Orchard nem volt a legnagyobb városok egyike, de valamiért sokan voltak az utcákon. Festői üzletek sorakoznak a háztömbben, ahol vagyok, mögötte a domboldalakra felkúszó, régi stílusú, vidéki házak tornyosulnak. Jobbra a friss halpiacot láttam a dokkok közelében, balra pedig egy nyüzsgő piacteret, ahol bájos városlakók árulták portékáikat.

Bájos.

Tanulmányoztam a város térképét a telefonomon, mielőtt darabokra törtem volna, még Miamiban. Örömmel láttam, hogy a helyről készült képek meglehetősen pontosak voltak. Online valóságos mennyországnak tűnt. Annak, aki az esőbe és a ködbe akart menekülni, tökéletesnek látszott. A valóság nem okozott csalódást.

A hátizsákomat feljebb húzva a vállamon, a dokkok felé veszem az irányt, az új munkahelyem felé.

A Moonlight Lounge hangzatos névnek tűnt, de tudtam, hogy nem az lesz. Nem azért a bérért, amit kínáltak. Ráadásul ez nem egy drága autókkal és sznob vendégekkel teli város volt. Amikor az interneten keresztül jelentkeztem a miami könyvtárból, nem igazán gondoltam, hogy megkapom az állást. Csak egy halvány reménysugár volt a sok halvány reménysugár közül, amikről fantáziáltam.

Ironikus módon ehhez a pozícióhoz járt egy lakás is az intézmény felett. Két legyet egy csapásra, így természetesen ez állt a kívánságlistám élén. A tulajdonos olyasvalakit keresett, aki nemcsak pultosként, hanem egyfajta helyben lakó gondnokként is szolgál. Tehát természetesen tökéletes volt egy hozzám hasonló embernek. Olyasvalakinek, aki nem igazán akarta, hogy a neve bármilyen bérleti szerződésen szerepeljen.

Bár lehet, hogy „véletlenül” a férfiaknak jelölt négyzetet jelöltem be a nőké helyett, és az ajánlat, amit kaptam, egy bizonyos Draven Piccoli úrnak szólt, nem állt szándékomban kijavítani ezt a félreértést, amíg meg nem érkezem. Amit most meg is tettem. Nem sok gondnok nő. Most már csak annyi van hátra, hogy imádkozzak, a munkaadóm talán elnézi a kis baklövésemet, és hagyja, hogy maradjak.

Ha nem? Nos, akkor meghúzom magam egy motelben vagy valami hasonló helyen, amíg máshol nem találok munkát. Most, hogy itt vagyok, tényleg itt, teljesen elvarázsol a helyet körülvevő titokzatos aura. Most már azt akarom, hogy ez legyen az otthonom.

Felpillantva a neonreklámra, amely modern lila betűtípussal villogtatja a Moonlight Lounge feliratot, mély lélegzetet veszek, és benyitok.

A bár tiszta és többnyire üres. Nem teljesen szokatlan a bároknál ebben a napszakban. A félhomályos világítás és a retró bőrbelső szinte maffia hangulatot kölcsönöz a helynek. Beljebb lépve a hosszú fapult felé, leveszem a kapucnimat, és körülnézek.

A tekintetem a legtávolabbi sarokban lévő asztalon akad meg, a sötétített első ablakokhoz legközelebb. Három férfi ül ott, és mindhárman felnéznek, amint belépek. Egyikük megmerevedik, felül, hogy rám meredjen, miközben én visszanézek rá.

A mellkasom összeszorul. A szívem a fülemben dobog. Egy pillanatra mintha felismerném. Mintha ISMERŐS lenne, de ez lehetetlen.

Rendkívül jóképű, sötét vörösesbarna haja rövid copfba van fogva, szemei pedig a kiégett szén színével vetekednek. Mély és szürke és… némileg átható. A másik két férfi egyszerűbbnek tűnik, és közel sem olyan megfélemlítő, mint az első. Nincs bennük semmi különös, csak egy pár izmos tökfilkó rossz hozzáállással.

A szemük felém fordul, mindhárman gúnyosan néznek. Felemelem az állam és elnézek, titokban remélve, hogy a három közül egyik sem a tulajdonos.

*A kurva anyátokat, srácok.*

Visszafordítva a figyelmemet a pultra, megcsengetem a pénztárgép melletti kis csengőt, remélve, hogy felkelti annak a figyelmét, aki hátul van.

Egy magas, tagbaszakadt férfi, aki túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy a tulajdonos legyen, kivágódik a pult mögötti lengőajtón. Bozontos barna szakállt és hozzáillő dús hajat visel, ő is túlságosan kidolgozottnak és lehetetlenül izmosnak tűnik. A srác szája felfelé rándul, ahogy végigmér. Tekintete a fejem búbjától a lábujjaimig vándorol, majd vissza. Kedves kék szemei kissé összeszűkülnek, amikor megakadnak a hátizsákomon.

– Segíthetek, kisasszony? – kérdezi mosolyogva.

Bólintok. – Maga Bartlett?

Egy törlőkendővel tisztítgat egy poharat, amit a polcról vett le, majd bólint. – Én vagyok. És maga kicsoda?

Itt van. Az igazság pillanata.

– Draven Piccoli vagyok. Ma kellene kezdenem a munkát.

Bartlett megfeszül, tekintete a sarokban lévő asztalra esik, majd vissza rám. – Nem. Az nem lehet. Dravennek férfinak kellene lennie.

Sóhajtok, közelebb lépve a pultoz, hogy leüljek. – Nem, Dravennek a gondnok-pultosnak kellene lennie. Miért számít, hogy „Draven” milyen nemű?

Bartlett felkuncog. – Mert az a Draven, akit felvettem, tudnia kell, hogyan kell kidobni embereket egy bárból, és felemelni legalább száz fontot. Képesnek kell lennie kezelni egy fegyvert a kora reggeli órákban, telihold éjszakáján. És maga? MAGA nem úgy néz ki, mint ő.

– Fel tudok emelni száz fontot – vitatkozom egy huncut mosollyal. – Talán nem túl sokszor egy nap, de fel tudom emelni.

Megpróbálok egy kis könyörgést vinni a hangomba, remélve, hogy bevethetem a cuki kártyát, és talán beveszi.

A fejét rázva egy pohár borostyánszínű folyadékot tesz elém, és suttogja: – Igyon egyet, babám, aztán menjen az útjára. Elnézést kérek minden kellemetlenségért, amit ez okozott, de nem egy szexi gondnokot keresek.

Összeráncolom a homlokom. A francba. Tudtam, hogy ez megtörténhet, miért vagyok most mégis ennyire csalódott?

A szemem megtelik könnyel, amiket gondosan ügyelek rá, hogy ne hagyjak megszáradni. Azt hiszem, valószínűleg el kell ejtenem párat, hogy elérjem, amit akarok. Már most égnek a gondolattól, hogy milyen küzdelmet fog ez jelenteni számomra. Talán találok munkát pincérnőként. Vagy talán van egy sztriptízbár a városban, és ott jelentkezhetek. A sztriptízklubok soha nem utasítanak vissza egy friss arcot – higgyék el nekem, én tudom.

Mintha észrevenné a kényelmetlenségemet, Bartlett közelebb hajol hozzám. – Milyen messziről utazott idáig, édesem?

A szemébe nézek, és visszanyelem a könnyeimet, csak a hatás kedvéért, majd egy remegő mosolyt villantok rá. – Elég messziről.

Sóhajt. – Sajnálattal hallom. Nem tudok segíteni.

Szar.