**DRAVEN**

– Rendben. – bólintok, visszafojtva a csalódást, amire oly készségesen felkészítettem magam. – Köszönöm.

A kezembe véve az italt, elkezdem kortyolgatni az égető folyadékot. Ízlelgetem a kudarc ízét, mielőtt kimegyek az esőbe. Figyelem Bartlettet, ahogy a tekintete elkalandozik mögöttem a hátsó sarokban lévő fülkében ülő srácok felé. Egy-két perc telik el, miközben arra koncentrálok, hogy befejezzem az italom. Amikor végzek, nemcsak egy kicsit jobban érzem magam, de egy kicsit bátrabbnak is.

– Nem lenne véletlenül egy sztriptízbár valahol a városban? – kérdezem, visszaadva neki a poharát.

A keze megáll, mielőtt elvenné a poharat. Nagyot nyelve vállat von. – De, van.

Egy szinte hallhatatlan morgás hallatszik valahonnan a szobából, és én zavartan megfordulok, háziállatokat keresve a helyiségben.

Nem, sehol egy kutya.

Elkapom a hátsó fülkében ülő férfi tekintetét. Még mindig engem bámul, és vissza kell fognom a késztetést, hogy bemutassak neki. A szememet forgatva visszafordulok Bartlett felé.

– Meg tudná mondani, merre van? Minél hamarabb munkát kell találnom, és nincs telefonom – tehát GPS sincs.

– Ööö… igen. Megmondhatnám, de… ööö, nem hiszem, hogy az a megfelelő társaság egy olyan előkelő hölgynek, mint maga. – gondosan tanulmányoz, ujjait a pulton doboltatva, mintha küzdene a késztetéssel, hogy meggondolja magát.

*Ez jó! Tudod, hogy segíteni akarsz! Gyerünk, csak mondj igent!*

Vállat vonok. – Valahol el kell kezdeni, igaz? Egy lánynak azt kell tennie, amit egy lánynak tennie kell, még ha ez azt is jelenti, hogy zsetonokért táncol. – Aztán felállok a bárszékről, és gyors búcsút intek. – Elnézést a félreértésért, ha csak útba igazítana a sztriptízklub felé, már megyek is.

Újra sóhajt, lehajtja a fejét. – Közvetlenül a dokkok után, aztán körülbelül fél mérfölddel nyugatra – mondja, én pedig bólintok.

Megteszem az első lépést a kijárat felé, majd megfordulok, és egyenesen beleütközöm a sarokban ülő Copfos Úrba. A kezeim a hatalmas mellkasának nyomódnak, és megborzongok a belőle áradó hőtől.

*Szent ég…*

– Elnézést – mondom suttogva, megpróbálva kikerülni. De nem hagyja, megragadja a karomat, hogy helyben tartson.

*Szikrák.*

Érintésére a tudatosság bizsergése fut át rajtam. A tekintetem a kezére fagy, a gyönyör nyögése csiklandozza a torkom hátsó részét. A szorítása enyhül, de nem enged el.

– Ott sem fognak felvenni – mondja egy vigyorral. A szemem az övébe emelkedik. A hangja mély és tele van arroganciával. – Nincs meg benned, ami ahhoz kell, hogy ott dolgozz – mondja gőgösen.

Lángoló arccal hátralépek az idiótától. Lerázva a kezét a könyökömről, édesen mondom: – Ó, tényleg? Honnan tudná?

Elveszíti a mosolyát, rosszallóan néz rám, majd bosszúsan egyik öklét könnyedén a tenyerébe csapja. – Mert az enyém.

*Sztriptízklubja van? Ennek a férfinak?!*

*Hát persze, hogy van. Nem minden seggfejnek van?*

– Akkor az a maga vesztesége – vágom vissza, karba tett kézzel.

Tudom, hogy nem vagyok csúnya. Igazából rohadt dögös vagyok. Tízesnek tartom magam – a pokolba is, de még mennyire. Ennek a hülye rohadéknak is annak kellene tartania. Arról nem is beszélve, hogy az Isten történetesen egy nagy, kerek seggel és egy gyilkos mellbárral áldott meg, nagyon szépen köszönöm, szóval bármilyen baromságot is nyomott ez a srác, nem vettem be.

Visszafordulva Bartlett felé, szomorú szemekkel találkozom. Rosszul érzi magát emiatt, látom. Szóval ráöntöm az egészet. Már nem érdekel semmi.

– Nézze, tudom, hogy szemétség volt tőlem hazudni a jelentkezésben. Az igazat megvallva, tudtam, hogy nem venne fel, ha megmondom, hogy nő vagyok. De ki kellett jutnom onnan! Kétségbe voltam esve. – Aztán szünetet tartok, hagyva, hogy a könnyek, amelyek az imént fenyegettek, hogy kicsordulnak, végre előtörjenek. – Még mindig az vagyok.

Bartlett a bűntudattól sziszeg, tekintete felfelé és mögém siklik, ahol Copfos Úr még mindig áll. Érzem a rohadék forróságát a hátamon, és furcsa módon, ez különösen megnyugtató.

*Nem, nem Dre! Nincs helye egészségtelen vonzalomnak.*

– Csak menj vissza, ahonnan jöttél, Draven – sziszegi a fülembe Copfos Úr.

– Nem tudok – suttogom, lerázva a bizsergést, amit a nevem használata váltott ki belőlem, és közben letörlöm a szánalmas, eredménytelen könnyeimet.

– Miért nem? – kérdezi az asztaltól az egyik másik – egy magas, jó felépítésű férfi sápadt szőke hajjal. Odalépve, hogy részt vegyen a kis beszélgetésünkben, a bal oldalamon foglal helyet.

Szánalmasan vállat vonva bámulok rá. – É-én csak nem tudok. Szerencsés voltam, hogy kijutottam, amikor kijutottam. – És ez volt az igazság.

– Mi elől menekülsz? – kérdezi a harmadik srác, egy csokoládébőrű férfi világosbarna szemekkel.

Megfordulva észreveszem, hogy hárman most már hatékonyan elállják az utamat a szabadba. Csapdába ejtettek, és kezdek egy kicsit nyugtalan lenni.

*Idegen vagyok egy bárban, négy izmos húsdarabbal. Egyiket sem ismerem. Mama olyan büszke lenne.*

Úgy döntök, egy kicsit több igazság nem árthat. – A nevelőapám elől. – És a fia elől – ezt kihagyom.

Copfos Úr sötétszürke szemei tűzbe borulnak. Jól borotvált állkapcsának cizellált izmai megfeszülnek. – Nevelőapa? – kuncog. – Hány éves vagy, tizenkettő? Hol az anyád?

Dacosan felemelem az állam. Ezek az idióták nem érdemlik meg, hogy egy rohadt szót is tudjanak az anyámról. – Meghalt. Most pedig, ha megengednék, mennék az utamra.

De nem mozdulnak.

*Ez az, hova is rejtettem a paprikaspray-met?*

– Domonic – érvel Bartlett. – Engedd át a szegény lányt.

Copfos Úr alig észrevehetően megrázza a fejét. Hallom, ahogy Bartlett elkeseredetten sóhajt mögöttem, és megfeszülök, bármi is következzen.

*Szóval ez a neve, mi? Domonic. Hát persze, hogy még a neve is szexi.*

Lefelé nézve rám, Domonic homloka ráncolódik. – Mit akar tőled a nevelőapád? Egyértelműen elég idős vagy ahhoz, hogy a saját életedet éld.

Rám meredek, annyi jeget teszek a zöld szemembe, amennyit csak tudok. – Nem a maga dolga, most pedig kérem, menjen az utamból.

Ahelyett, hogy hozzáférést biztosítana a külvilághoz, ahogy szeretném, mindkét karját kinyújtva megfogja a pultot mögöttem. Most a legszexibb alkarok párja zár be, amiket valaha is volt szerencsém megcsodálni. Bőrének aranybarna színe megfeszül az izmoktól, és követem minden vonalát a bicepszén át az erős, széles válláig. Egy halvány kékesfekete tinta kandikál ki a pólója gallérja alól, és megborzongok. A tetoválásokkal borított sima, meztelen bőrének képe felforralja a belsőmet, és kiégeti az agyamat.

Feljebb emelve a szemem, könyörgő pillantást vetek rá. Megpróbálom a bocsánatkérő, nemesebb utat választani. – Sajnálom, hogy idejöttem és megzavartam – bármi is volt – a kis találkozójukat. Sajnálom, hogy Bartlett idejét pazaroltam a hazugsággal a jelentkezésben. Őszintén szólva, egy újrakezdés reményében jöttem ide. Úgy tűnik, rossz várost választottam. Szóval, kérlek, Domonic, menj az utamból.

Izmai újra megfeszülnek a nevem használatától, de még mindig nem mozdul – csak lenéz rám.

*Ez a szarság másodpercről másodpercre furcsább lesz, és most már csak el akarok menni.*

Úgy döntök, megsértem – *mert nyilvánvalóan ez fogja megoldani a dolgokat*, és azt mondom: – Bántani akarsz, Domonic? Azért nem mozdulsz?

A teste megrándul, mintha épp pofon vágtam volna, és elengedi a pultot, hogy egy nagy lépést tegyen hátra. A fejét rázva, gúnyosan néz le rám. – Gyerünk, fiúk – mondja a barátainak. – Húzzunk innen. – Aztán visszanézve rám, a legfurcsább szomorúsággal a szemében, azt mondja: – Az utolsó vonat egy óra múlva indul. A helyedben rajta lennék.

*Hát te nem vagy én, seggfej!*

Aztán, csak úgy, mindhárman elmennek.

Felszabadultan kifújom a levegőt, és megfordulás nélkül szólalok meg. – Azért köszi, Bart.

Két nyomorult lépést tettem meg, amikor hallom, hogy kiált: – Várj egy percet.

Magamban elvigyorodom, mielőtt visszafogom az arckifejezésemet, és egy kétségbeesett árva pillantásával nézek szembe vele. – Igen?

Rövid időre lehunyja a szemét, magát szidja. – Valószínűleg szét fogják rúgni a seggem ezért, de mi a fene? – rám mosolyog, a szemei szórakozottan csillognak. – Történetesen van egy üresedés egy szexi pultosnak, és egy üres lakás az emeleten. A bérleti díj nagyon, nagyon olcsó.

A szám gonosz mosolyra görbül, izgalom bugyog a mellkasomban. – Mennyire olcsó? – incselkedem, játszva a játékot.

Nevet, bólint felém, mintha azt mondaná, hogy jól játszottam ki a lapjaimat. – Gyakorlatilag ingyen.