**DOMONIC**

Lenézve a telefonomra látom, hogy már egy óra tizenöt perce itt vagyok. – Rendben. Menj csak, nekem is el kell húznom innen.

Miután bezárom az irodámat, az ajtóban megállít Margo, csillogó ezüst csillagaiban és erős sminkjében. A teste teljes közszemlére van téve, és úgy értem, teljes közszemlére. Végtére is, itt dolgozik a klubban, és sok vendéget hoz be. De azonnal észreveszem, hogy amióta találkoztam vele, a farkam most először meg sem rándul.

A fenébe is.

– Hová mész? – kérdezi, és megragadja a karomat, hogy megakadályozza, hogy kisurranjak az ajtón.

– Elfoglalt vagyok, Margo. Már mondtam. Állj félre az utamból.

– Várj! – búgja. – Mi lesz ma este? Átmehetek? Tegnap este eléggé kielégítetlenül hagytál. Túl elfoglalt voltál azzal a szukával ahhoz, hogy úgy törődj velem, ahogy kellene.

Nevetnem kell. Ez a buta liba. – Margo, nem vagy a barátnőm. Ezt te is tudod. A legjobb az lenne, ha nem jönnél át, amíg a lány el nem megy.

Összeszűkíti a szemét, és keresztbe fonja a karját a nehéz mellei alatt. – Micsoda? Miért?

– Ne törődj a miérttel. Csak maradj távol egyelőre. – Aztán elmegyek anélkül, hogy akár csak visszanéznék.

Amikor megérkezem a butik elé, letaglóz a látvány: Draven az utca túloldalán Paullal nevetgél.

Az anyabaszó árulók. Mindegyik.

**DRAVEN**

– Itt a fuvarom. – Felállok és megragadom a szatyraimat abban a pillanatban, ahogy a Hummer feltűnik az utca túloldalán.

Paul elmosolyodik: – Oké. Akkor holnap este találkozunk.

Bólintok: – Aha. Várni foglak.

Átmegyek az úton, a szememet forgatva a Hummer sötét ablakaira.

*Késtél, seggfej.*

Amint beszállok a kocsiba, végighúzom a kezem a karomon, hogy elűzzem a hideget, mielőtt bekapcsolom a biztonsági övet.

Domonicra pillantva látom, hogy tekintete a kávézóra és az épületbe visszatérő Paulra szegeződik. Még csak nem is pislog.

– Azt hittem, azt mondtad, fél óra.

Nem néz rám. Az álla dühösen megfeszül, a keze pedig fehéredik a sebességváltón. – A dolgom... elhúzódott.

– Látom. Mi a helyzet? Visszamegyünk a lakásba, vagy mi lesz?

Ismét nem szólal meg, és nem is veszi le a szemét Paul üzletéről.

– Domonic...

– Azt hittem, vásárolnod kell.

– Vásároltam – mondom, megrázva a szatyrokat magam előtt. – Már majdnem egy órája végeztem a vásárlással.

Sötéten felnevet. – Szóval, egy órája a Szépfiú Paullal vagy az utca túloldalán?

Rosszallóan nézek rá. – Úgy tűnik. Nem a barátod?

Végre elszakítja a tekintetét az üzletről, és összeszorított szájú mosollyal felém fordul. Sebességbe teszi az autót, az utat figyeli, de nem tesz mozdulatot, hogy elinduljon a járdaszegélytől.

– Miről beszélgettetek?

Rámeredve eszembe jut, amit Paul mondott arról, hogy Domonic megparancsolta nekik, hogy ne segítsenek. – Főleg arról beszéltünk, milyen nagyszerű srác Bart, amiért felvett, annak ellenére, hogy te azt mondtad neki, ne tegye. Sőt, annak ellenére, hogy követelted, senki se segítsen nekem.

Felsziszeg: – De hallgattak rám? Nem.

Aztán kihajt az utcára, és elszáguldunk. Ezúttal nem vezet lassan, kerülgeti az autókat, és áthajt a piroson, miközben én az ülésem aljába kapaszkodom.

– Mi a fasz? – csattanok fel. – Még mindig köd van, tudod.

Sóhajt, lelassít, és egy fáradt oldalpillantással ajándékoz meg. – Nem kellene hagynod, hogy Paul elvarázsoljon. Ő egy nőcsábász.

Felnevetek. – Micsoda?

– Azt mondtam, nőcsábász. A legtöbb nővel már randizott ebben a városban.

– Még Margóval is?

Felkuncog. – Igen. Még Margóval is.

– Fúj. Akkor jobb, ha lemondom a holnap esti randinkat. Nem akarok semmit, amihez az a ribanc hozzáért.

A Hummer hirtelen csikorgó fékkel megáll az út közepén, amitől a testem előrecsapódik, és a nyakam megrándul.

– Áú! – sikítom, és rábámulok. – Mi bajod van?

– Randi? Randid van Paullal? – A szavai sokkal hitetlenkedőbben jönnek ki, mint amit az arca elárul, és minden erőmre szükség van, hogy ne csapjam pofán a szép kis képét.

– Igen, seggfej! – kiabálom. – És most fáj a nyakam.

Rám pillant, a szeme tele bűntudattal. – A francba. Sajnálom. – Felnyög. – Tényleg nem akartam ezt tenni.

Lassabban kezd vezetni, én pedig lehúzom a cipzárt a pulóveremen, hogy megmasszírozhassam a nyakamat. Merev és fájdalmas ott, ahol megérintem, és hirtelen elönt a düh. – Most egy kád forró Epsom-sós vízben kell majd áznom miattad. Megint volt egy mókus az úton?

Hosszú levegőt fúj ki, ahogy behajtunk a felhajtója hátuljához. – Nem volt mókus.

– Akkor mi a bajod? Több hangulatingadozásod van, mint egy ötvenéves nőnek.

Felelnevet. – Sajnálom. Meg kell tanulnom uralkodni az indulataimon. Csak kezd egyre világosabbá válni, hogy senki sem hallgat rám.

– Szóval ez arról szól, hogy te vagy az egyetlen, aki nem akart segíteni nekem. – Felé fordulok, amennyire csak tudok a tarkómba hasító fájdalommal. – Ki a fene vagy te, a rohadt polgármester?

Vigyorog. – Valami olyasmi.

– Tényleg?

– Nem – mondja, elveszi a szatyraimat, és kiszáll az autóból, hogy az én oldalamra jöjjön.

Kinyitom az ajtót, és megpróbálok kilépni, de ő megállít, a karjaiba emel, hogy a kemény, meleg mellkasához nyomódjak.

És ó, micsoda mellkas az.

Miközben ott állunk, a bicepszének feszülése bezár a nyers energiájába. Érzem erejének minden cseppjét abban a könnyedségben, ahogy tart. Az ujjaim viszketnek, hogy végigcsússzanak a mellizmán és be a pólója alá. A tekintetünk találkozik, és egy hosszú pillanatig csak bámul le rám. Aranyfoltok a sötétszürke szemében mintha lüktetnének és megnyúlnának az íriszén keresztül. Elektromosság bizsereg át rajtam, amitől elakad a lélegzet a torkomban.

– Tudok járni, tudod – suttogom halkan, ahogy a tekintete az ajkamra esik. Megnyalja a sajátját, mintha megdermedt volna, a feje lassan ereszkedik lejjebb, mielőtt megrázná magát, és elszakítaná a tekintetét.

Figyelmen kívül hagyja a szavaimat, berúgja az ajtót, és bevisz a lakásba. Óvatosan letesz a kanapé mellé, ő maga lehuppan rá, és széttárja a lábait, az előtte lévő üres helyre mutatva, pont a térdei közé. – Ülj le – parancsolja, a hangja sűrű és mély.

– Tessék?

– Vedd le a pulóveredet, és ülj le a földre. Megmasszírozom a nyakad.

Felhúzom a szemöldökömet, de nem fogok vitatkozni egy ingyen masszázzsal. Különösen akkor, ha ő az oka annak, hogy szükségem van rá.

– Egy feltétel – figyelmeztetem, miközben lassan lehúzom a cipzárt a pulóveremen. – Nem kérdezősködhetsz a zúzódásaimról.

Bólint, a szeme a hőségtől csillog, ahogy kibújok az ujjakból. Aztán leülök elé, ahogy kérte. Egy pillanatig semmi sem történik, aztán hallom, ahogy felsóhajt, és előrébb csúszik, hogy erős, meleg kezeit a nyakam oldalára helyezze. Lüktetés támad ott, ahol megérint. És folyékony forróság gyűlik össze a bensőmben, készen arra, hogy a legkisebb ösztönzésre felszabaduljon. Hátradőlök, és a fejem mögötti dudor súlyos melegsége halk sziszegést vált ki a fölöttem lévő férfiból.

Érzem a feszültséget a lábaiban kétoldalt mellettem. Érzem a tétova vágyakozást az ujjbegyeiben, ahol a bőrömön pihennek. Szédülök a rá való vágyakozástól, és minden erőmre szükség van, hogy ne nyögjek fel és ne doromboljak a combjának melegéhez simulva. A testem könyörög, hogy hátrébb csússzak. Már pusztán az érintésétől az elmém egy sötét része életre kel. Azt suttogja, hogy ha csak bízni tudnék ebben a férfiban – ha rá tudnám venni magam, hogy elmondjak neki mindent –, akkor talán *ő* lehetne az egyetlen ember ezen a világon, aki tényleg *hinne* nekem.

*Nem. Semmiképp. Túl veszélyes.*

Ahelyett, hogy megmasszírozna, ahogy ígérte, Domonic káromkodik egyet, egyik kezét az állam alá csúsztatja, hogy a lehető legfinomabban felfelé és hátra billentse a fejemet. Ujjai gyengéden siklanak le a torkomon a dekoltázsom mélyedése felé. Ezüst tűzben égő szemekkel tűröm az intenzitását, amíg az egyetlen hang, amit hallok, a szívem dob-dob-dobogása.

Nagyot nyel, az alsó ajkába harap, ahogy a szeme elsötétül, a pupillái teljesen kitágulnak. Csak ekkor döbbenek rá, hogy belát a pólóm alá.

*Meleg van idebenn?*