**DRAVEN**

Amit a legjobban szeretek abban a kis boltban, ahol vagyok, hogy az árak elég elfogadhatóak. Az is fantasztikus volt, ami előtt Domonic kitett, de túlságosan drága. Amint megláttam az áraikat, eljöttem. Szerencsére volt még négy másik butik ugyanazon a háztömbön, és így is látni fogom Domonicot, amikor visszajön értem.

Az üzletek nem voltak túl forgalmasak, néhány ember lézengett, de nem sokan. Miután vásároltam néhány alapvető dolgot, köztük egy garbót, kényelmesen kisétálok, hogy megvárjam Domonic visszatértét. Amikor látom, hogy az útpadka még mindig üres, kezdem azt kívánni, bárcsak vettem volna egy órát.

Megpillantok egy kis kávézót az utca túloldalán, vállat vonok és átsétálok, azzal a szándékkal, hogy az egyik kinti asztalnál várakozom.

Kávéval a kezemben helyet foglalom az öt kőasztal egyikénél, és mohón kortyolgatom a mokkámat. Egy nagy árnyék vetül rám, és riadtan nézek fel, hogy az egyik srácot lássam a bárból, amint fölém tornyosul, és eltakarja a napot.

– Nem mentél el – mondja.

A szőke srác az. Aki tegnap a bárban ült Domoniccal, amikor először megérkeztem.

– Nem – vigyorgok, és felé fordítom keresztbe tett lábaimat, miközben a szemem az utcát pásztázza. *Hol van Domonic?*

Felnevet, és felém nyújtja a kezét, hogy rázzam meg. – Paul – mutatkozik be, és felemeli a kezemet, hogy megcsókolja a kézfejemet. – Szabad?

Bólintok, és kirúgom az egyik széket elé, hogy leülhessen. – Draven.

Elmosolyodik, megvillantva a ragyogó fehér fogsorát. – Tudom. És hadd mondjam el, örülök, hogy még itt vagy. Állandóan jönnek új arcok erre a helyre, de egyikük sem marad. A tiéd pedig nemcsak friss, de iszonyúan gyönyörű is.

Ezen nevetnem kell. *Szóval tudnak sármosak is lenni, ha akarnak.* Azon tűnődöm, mi változtatta meg ennek a véleményét. Utálnám azt hinni, hogy Bart és Domonic az egész városnak elmesélte, mit rejtegetek a ruháim alatt.

– Megkérdezhetem, kire vársz? – tudakolja Paul.

A szemem összeszűkül, és a tekintetem enyhe érdeklődéssel végigméri őt. Szikárabb, mint Domonic. Nem annyira izmos. – Megkérdezheted, de lehet, hogy nem mondom meg.

Felkuncog, a nevetés beragyogja az egész arcát, és ráncok jelennek meg a szeme körül. Valójában elég átkozottul aranyos.

Kék szemei csillognak, ahogy tanulmányoz, végigmérve a kapucnis pulóveremet, majd megakadva a nyakamon. A mosolya meging, és káromkodik egyet: – Jézus Krisztus.

Feltartom az ujjamat: – Ne!

*A francba. Észrevette a zúzódásokat, még a teljesen felhúzott cipzárú pulóveremmel is.*

Az álla megrezdül, de látom rajta, hogy próbálja elengedni a dolgot. A lábának dühös dobolása rázza az asztalt, amíg egy bizonytalan mosolyt nem küldök felé, hogy megnyugtassam.

– Már kijöttem onnan – mondom. – Szóval inkább elfelejteném.

Mereven bólint, a szeme hosszú pillanatokra visszatér a nyakamra. – Értem. – Sóhajtva néz körül, mintha figyelne valakit. – Szóval, figyelj, ha még mindig munkára van szükséged, enyém a Vörös Farkas Kávézó, és ha akarod, te...

Félbeszakítom, felemelve a kávémat. – Szóval ez a varázsfőzet a tiéd?

– Az enyém.

– Kösz az ajánlatot, de Bart már felvett.

A szeme elkerekedik a döbbenettől. – Tényleg?

Bólintok egy kacsintással. – Igen, tényleg. És ezért örökké hálás leszek. Mert még azelőtt tette, hogy látta volna a zúzódásokat.

– A francba – mosolyodik el kényszeredetten, majd a kezébe temeti az arcát. – Sajnálom. Ha tegnap rajtam múlt volna, tárt karokkal fogadtalak volna, és meghívtalak volna vacsorázni. De Domonic – ő más. Azt hiszem, a tegnapi megjelenésed több mint egy kicsit kizökkentette. Úgy értem – mindannyian egy pasira számítottunk. Domonic legtöbbször nagyon intenzív, de jót akar.

Kuncogok. Igen, persze, haver, persze. – Szóval mit jelent ez – mindannyian tulajdonosai vagytok a bárnak, vagy Barté?

– Mindannyian tulajdonosok vagyunk, de Bart vezeti.

– Értem. Szóval a négyetek közül Bart az egyetlen, akiben van akár egy szemernyi nyers lovagiasság is. – Nem csoda, hogy így viselkedtek, amikor megérkeztem. – Én meg attól féltem, hogy be fogtok zárni és összefogtok ellenem.

Felkapja a fejét. – Micsoda? Dehogyis! – Ismét végigmér. – Sajnálom, ha így érezted. – Előrehajol, és szégyenkezve lehajtja a fejét. – Szóval, most a bár felett laksz?

Megrázom a fejem. – Nem. Ott laktam volna, de állítólag felújításra szorul, úgyhogy Domonic kegyesen elszállásolt a háza mögötti lakásban.

Összeszűkül a szeme. – Tényleg?

– Igen.

– Ez furcsa – jegyzi meg.

Most rajtam a sor, hogy megdöbbenjek. – Miért olyan furcsa ez?

Vállat von. – Mert Domonic megparancsolta a többieknek, hogy *ne* segítsenek neked. Sőt, nagyon világosan fogalmazott, hogy azt akarja, minél előbb hagyd el a várost.

– Hogy... tényleg...?

**DOMONIC**

– Draven Piccoli, Isabella Lucio és Gio Piccoli lánya. Huszonkét éves, jogosítványa sehol sincs, de az állami igazolványa szerint Floridából származik. Az apja eltűnt, amikor még csecsemő volt. Az anyja sztriptíztáncosnő lett, hogy eltartsa a kislányát. Néhány év után férjhez ment, de soha nem változtatta meg a nevét. És valamiért eltart egy ideig megszerezni a házassági anyakönyvi kivonat másolatát, de holnap délutánra meglesz. Az anyja két éve halt meg. A halál oka „meghatározhatatlan”. Draven utolsó ismert lakíme közel van a parthoz Miamiban, egy házban, amelynek tulajdonosa egy bizonyos Marvin Ryder. Először azt hittem, ez a Marvin lehet a mostohaapuci, de kiderült, hogy túl fiatal. Marvin a Beach Club Bar tulajdonosa volt, ahol a lány dolgozott. Ismerősen hangzik?

– Szóval olasz.

– Igen, úgy tűnik.

– És az igazi apja még ott lehet valahol.

– Őt fogom legközelebb megvizsgálni.

– Ezért van olyan gyönyörű barnított bőre.

Rainier felnevet: – Mi?

– Az van neki. Úgy értem – még mindig nem akarom, hogy itt legyen, de az van neki, és te tudod, hogy így van.

*Még mindig nem akarom, hogy itt legyen – kinek hazudsz, bazmeg. Hazug.*

Rainier megigazítja az övet a nadrágján, és leül velem szemben, feltéve a nagy seriffcsizmáját az asztalomra. – Oké, és akkor mi van? Sok lánynak van szép bőre, Domonic. Tegnap azt mondtad, azt akarod, hogy tűnjön el, aztán ma reggel kaptam tőled egy üzenetet, hogy nyomozzak utána. Mi a helyzet, Dom? Ki ő?

*Az enyém* – akarom mondani, de nem teszem. Különben sem tartom meg, szóval valójában nem az. Kiiktatom a biztonságát fenyegető veszélyt, aztán elküldöm, hogy élje az életét.

*És akkor a fájdalom a mellkasomban biztosan visszatér. A francba.*

Vállat vonok. – Tegnap nem tudtam, milyen súlyosak a körülményei. Most már tudom. Még mindig azt akarom, hogy elmenjen, de nem küldhetem el tiszta lelkiismerettel, amíg nem tudom, mivel áll szemben.

Rainier komolyan bólint. – Ez jogos. De mit értesz az alatt, hogy milyen súlyosak? Mi történt vele?

Megrázom a fejem, nem akarok megosztani semmilyen részletet, amíg nincs meg mind. – Csak győződj meg róla, hogy feljegyzel minden új látogatót, aki a városba érkezik. Különösen minden apa-fia párost, akik „nyaralni” érkezhetnek.

Ismét bólint, és leveszi a csizmáját az asztalomról. – Rendben. De Domonic, ha tényleg veszélyben van, akkor miért nem maradhat? Amikor Kavics pár éve megérkezett a városba, és munkára meg új életre volt szüksége, te megadtad neki. Most itt dolgozik, neked, férjnél van és boldog. Miben más ez a lány?

Erre nem fogok válaszolni.

– Szólj a srácoknak is, hogy figyeljenek. Mindannyiunknak ébernek kell lennünk. És amint megkapod azt a házassági anyakönyvi kivonatot, mindent tudni akarok a férfiról, aki rajta szerepel. És úgy értem, mindent. A nevetése hangjától kezdve a szülőanyja bugyiméretéig. Mindent.

Rainier megsimítja az állát, és a kedvemhez képest kicsit túl gondterheltnek tűnik. – Talán az egyikünknek randiznia kellene vele. Tudod, csak hogy jobban rajta tartsuk a szemünket.

*Itt is van. Az a szorító, zúzó fájdalom a mellkasomban.*

*Csak a testemen keresztül fog randizni vele bármelyikük is.*

A torkom elkezd egy kicsit morajlani, morgás formálódik a mellkasomban, amikor rá nézek, de visszanyelem. – Te, bazmeg, nős vagy – vicsorgom majdnem, egy másodpercre elveszítve a hidegvérűségemet.

– Nem én! – horkant fel Rainier. – De Draven nem egy troll, Dom. Biztos vagyok benne, hogy a többiek közül valaki szívesen pózolna az ágya mellett, ha ez kell hozzá.

– Nem – csikorgatom a fogam. – Már a hátsó vendégházamban szállásoltam el, szóval erre nem lesz szükség. Ezenkívül nem akarom, hogy bármelyikük is kötődjön hozzá, amikor eljön az ideje, hogy távozzon.

*És vajon mit hiszek, mi fog történni, amikor elmegy? Mennyi időbe telik, miután elment, hogy valami más pasas lecsapjon rá?*

*Nem gondolhatok erre. Nem tehetem.*

– Oké – mondja felvont szemöldökkel. – Ez még mindig nem magyarázza meg, miért nem maradhat egyszerűen itt, de jobb, ha visszamegyek dolgozni. Már így is túl sokáig voltam távol.

A francba!

Én is!