Egy kopogás a bejárati ajtón zökkentette ki Bailey-t az ábrándozásból. A szülei nem kopognának belépés előtt, szóval biztosan…

Mosoly ragyogta be az arcát, ahogy letette a tányért, amit épp súrolt, és sietve megtörölte a kezét egy konyharuhában. Pillangók repkedtek a gyomrában, amikor kinyitotta a bejárati ajtót, és megpillantotta a barátját, aki lazán a küszöbnek támaszkodott. Könnyed mosoly terült szét az arcán, a veranda lámpája pedig kiemelte sötétszőke haját.

Luke Turner. Az Alfa fia, akinek izmos teste illett a lehetséges jövőbeli címének szerepéhez. Mélybarna szeme végigsiklott rajta, befogadva kissé zilált megjelenését. Bailey a tekintete láttán feszélyezve kissé az ajtó mögé rejtőzött; sötét, borostyán árnyalatú haját kontyba fogta, amihez egy laza pólót és egy lenge rövidnadrágot viselt.

Félénk mosoly ült az ajkán. "Nem tudtam, hogy átjössz."

A fiú vigyora kiszélesedett, felfedve fehér fogsorát, amely csak halványan sejttette, milyen szemfogakká válhatnak. "Gondoltam, a szüleid gyűlése elhúzódhat, és talán vágysz egy kis társaságra."

Bailey hívogatóan elmosolyodott, és szélesebbre tárta az ajtót, beinvitálva a fiút. Újabb késő éjszaka a szüleinek: egy olyan sürgős ügyben segítettek a falkájuknak, ami mintha mindig az éjszakába nyúlna. Luke magabiztosan elrugaszkodott a faltól, és úgy sétált be a házba, mintha a tenyereként ismerné az elrendezését. Bailey ráeszmélt, hogy a kapcsolatuk ezen pontján valószínűleg így is volt.

Egy utolsó pillantás az üres utcára elárulta neki, hogy a szülei még nincsenek úton hazafelé. Becsukta és kulcsra zárta az ajtót. A falu évek óta békés volt, de a szülei mindig figyelmeztették, hogy zárja be a házat. Tizenéves korában épp elégszer kapott leszidást, amikor elfelejtette, így a gyors mozdulat már izommemóriává vált.

Amint Bailey elfordult az ajtótól, Luke a kezei közé fogta a lány szív alakú arcát, és ajkait az övéhez nyomta. Bailey lábujjhegyre állt, hogy viszonozza a szenvedélyt, mielőtt elhúzódott volna. A fiú ajkainak érintése még mindig az övén időzött.

Luke átkarolta, és Bailey szűkös hálószobája felé vezette. Épp csak annyi hely volt benne, ami elég egy ágynak, egy éjjeliszekrénynek és egy komódnak, amelynek tetején egy kis tévé állt. Luke elengedte Bailey-t, hogy elnyúljon az ágyon; bőrkeményedéses kezeit a feje mögé tette, és már így is az ágy nagy részét elfoglalta.

Felvonta a szemöldökét a küszöbön habozó Bailey láttán. "Arra gondoltam, megnézhetnénk egy filmet." Szeme a tévé felé rebbent, majd megveregette a mellette lévő szabad helyet az ágyon, csatlakozásra invitálva a lányt.

Bailey fontolóra vette az ötletet, azon tűnődve, mit szólnának a szülei, ha kettesben találnák őket a szobájában. De már felnőtt volt, ők pedig kedvelték Luke-ot. Így hát elmosolyodott és bólintott. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja a szüleit, majd csatlakozott a fiúhoz az ágyon, szorosan a saját oldalára húzódva. Vitatkoztak, hogy melyik filmet nézzék, végül Luke választása nyert. Bailey csücsörített, de nem tiltakozott az akciófilm ellen, amit a fiú már vagy ezerszer megnézetett vele.

A végső döntés meghozatala után Luke lekászálódott az ágyról, hogy becsúsztassa a DVD-t a régebbi típusú tévébe. Közben becsukta az ajtót és lekapcsolta a villanyt, így a szoba egyetlen fényforrása a film halvány derengése maradt.

Bailey kissé felült. "Szeretnéd, hogy csináljak pattogatott kukoricát?"

"Mmm, még mindig tele vagyok a vacsorától" – válaszolta Luke ravasz mosollyal, és visszacsúszott az ágyra.

Csak egy pillanatig ültek távol egymástól, amíg Luke meg nem kérdezte: "Miért vagy olyan messze?"

Mielőtt Bailey válaszolhatott volna, a fiú erős karjai magához húzták, és a lány a széles mellkasára hajtotta a fejét. Érezte, ahogy a közelségüktől felgyorsul a szívverése, miközben a fiú érdes keze körözni kezdett a derekán.

"Izgatott vagy a bulid miatt?" – suttogta Luke, a lány felé hajtva a fejét.

"Hogyne lennék? Tekintve, mennyi energiát fektettünk a szervezésbe," – emelte rá a tekintetét, "és hogy kiderüljön, hogy..."

Luke felvonta a szemöldökét. "Hogy társak vagyunk-e?"

Bailey arca kipirult a kérdéstől. "Igen, azt... Remélem, azok vagyunk."

A fiú lehelete forrón perzselt, ahogy ajkait a lányéra nyomta. "Tudod, van más módja is annak, hogy megtudjuk..."

Bailey megmerevedett, és elhúzódott a csóktól. "Az csak egy régi mítosz. Az egyetlen módja, hogy megtudjuk, ha érezzük a kötelék vonzását. Nem azzal, hogy... azt csináljuk." Nem tudta hangosan kimondani a szót. Nem akkor, amikor már eleve ilyen közel voltak egymáshoz, és a szoba olyan sötét volt.

Luke visszaereszkedett, hogy nézze a filmet, és Bailey-ből egy néma megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Tudta, mit akar a fiú, miért jött ide, amikor a szülei nem voltak otthon. A lány iránti vágya mindig is erős volt, de a türelmetlensége egyre csak nőtt.

Remélte, hogy talán ma este meg tudja értetni vele, miért olyan fontos neki a várakozás. Hogy tudja: ők a sors által elrendelt társak, akiknek együtt kell lenniük, mielőtt eggyé válnának. Az élmény, ahogy hallotta, varázslatos. Semmi – és senki – más nem fogható hozzá. De a köztük lévő kötelék még nem alakult át társkötelékké.

Néhány perc múlva Luke megszólalt: "Pár nap múlva huszonegy leszel, és már úgyis tudjuk, hogy egymásnak teremtettek minket." Szünetet tartott. "Mi értelme várni még néhány napot?"

Bailey felemelte a fejét a mellkasáról, smaragdzöld szemei elszántan meredtek a fiúra. "A szüleim, bármelyik percben itthon lehetnek. És megmondtam, hogy várni akarok." Olyan volt ez, mint egy beszélgetés, amit már túl sokszor lefolytattak.

Luke zavaros barna szemei tükrözték a lány feszültségét. "A gyűlés ma este sokáig fog tartani, szóval nem kell aggódnunk miattuk." Teljesen figyelmen kívül hagyta az érvelése másik részét.

Bailey kissé elkeseredetten válaszolt: "Nem nézhetnénk egyszerűen csak a filmet?" Tüntetően a képernyőn tartotta a szemét, és elhúzódott tőle.

Luke mély, kuncogó hangot hallatott. "De ez sokkal szórakoztatóbb." Ajkai végigsiklottak a lány nyakán. Bailey-t kirázta a hideg, és nem a jó értelemben.

A fiú úgy fordította a testét, hogy szemben legyen vele, szinte teljesen ránehezedve. Ragadozó mosoly játszott az ajkán, tekintete rendületlenül a lány szájára tapadt. Egyik kezével a lány hajába túrt, a másikkal szorosan a derekát fogta.

Bailey megpróbált kibújni alóla, de Luke erős karjai helyben tartották, miközben újra hajolni kezdett, hogy megcsókolja. A szenvedélye egyre fokozódott, ahogy a nyelvét az övéhez nyomta, kilazítva a lány haját a kontyból. A csípőjén lévő kéz lassan felfelé siklott, a pólója szegélyével babrálva.

Luke idősebb volt, és talán ez azt jelentette, hogy többet várt a kapcsolatuktól. Már elég régóta voltak együtt ahhoz, hogy ez normális legyen, de valami mégis visszatartotta Bailey-t. Azt akarta, hogy az első alkalom a rendelt társával történjen, és lehet, hogy ő Luke lesz... de mi van, ha mégsem?

A gyomra görcsbe rándult, és tudta, hogy ezt nem akarja a fiúval. Legalábbis most nem, és főleg nem úgy, ahogyan az utóbbi időben viselkedett vele. Az, hogy az ellenkezése dacára is erőltette a dolgot, talán annak a jele volt, hogy nem érti meg a valódi szükségleteit.

A kezét a fiú mellkasának vetette, és megpróbálta eltolni magától. Ő azonban ezt csak egy jelnek vette a folytatásra. A kéz, amely a hajában kotorászott, egyre erőszakosabbá vált, szorosan a helyén tartva őt.

"Kérlek, Luke," – könyörgött Bailey. "Hagyd abba, nem akarom. Ne ma este."

Ragadozó morgást hallatott, a lány pedig újra próbált mozogni, kiszabadulni alóla. De a fiú kezei és lábai köré fonódtak, könnyedén leszorítva őt.

Ráeszmélt, hogy ebből nincs kiút, hacsak a szülei haza nem jönnek. Bár a fiú magabiztosnak tűnt abban, hogy nem fognak. Újra kérlelte: "Hagyd abba, kérlek!"

Nem tette; a lány szavait csak további munícióként használta, miközben a keze a nadrágja pereménél időzött. Ajkai a lány ajkain pihentek, hiába tartotta csukva a száját, és csikorgatta a fogát. A fiú kigombolta a saját nadrágját, miközben a másik keze a lány rövidnadrágjának szegélyéhez vándorolt.

A kezei megdermedtek, amikor a bejárati ajtó csengője visszhangzott az egész házban. Bailey szeme elkerekedett a hangra, és remélte, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy Luke megálljon, hogy leszálljon róla. A csengő ismét megszólalt, és Bailey sürgetően suttogta: "Meg kell néznem, ki az."

Luke arca fintorba rándult, de nem tiltakozott, amikor Bailey kiszabadította magát a szorításából, és kirohant a hálószobából. Nem tudta, ki lehet az ajtó túloldalán, de készen állt rá, hogy köszönetet mondjon a megmentőjének.

Bailey annyira hálás volt, hogy nem is vette a fáradságot, hogy belenézzen a kémlelőnyílásba, mielőtt olyan szélesre tárta volna az ajtót, amennyire csak lehetett. A lélegzete is elakadt, ahogy megpillantotta a legvonzóbb férfit, akit valaha látott. Acélos kékesszürke szemeiben, melyeket kissé eltakart vállig érő, sötét haja, olyan vadság rejlett, amit nem igazán tudott hova tenni.

Még mindig zihálva, ráncolt homlokkal nézett az idegenre. "Segíthetek? Jó helyen jár –" Pillantása a hálószoba felé rebbent, ahonnan Luke, már begombolt nadrágban, kicsoszogott. A szája kissé megvetően elhúzódott a másik férfi láttán, aki megzavarta őt.

Az idegen férfi szemei ügyet sem vetettek rá, Bailey-re tapadtak. A lány sebezhetőnek érezte magát az elnyújtott pillantás alatt, mintha az imént majdnem megtörtént események rá lennének írva az arcára – a zilált ruháira.

Újra próbálkozott: "Elnézést, uram? Segíthetek valamiben?"

Az idegen kemény arcvonásai udvarias mosollyá szelídültek. "Üdvözlöm, Bailey, az édesapját keresem."