Bailey kínosan figyelte, ahogy Luke végigméri az idegent. A sötét hajú férfi, aki valamivel magasabb és szélesebb vállú volt, mint Luke, egyáltalán nem tűnt lenyűgözöttnek, ahogy Luke kidüllesztette a mellkasát. Sikertelen kísérlet a dominancia érvényesítésére.

"Te meg ki vagy?" – kérdezte Luke nyersen, miközben a hálószobából kilépve Bailey mögé állt. A kezét a lány vállára tette. Bailey-nek vissza kellett fognia magát, nehogy összerezzenjen az érintéstől. Próbálta megőrizni udvarias mosolyát az apjához érkező férfi felé.

A területvédő megnyilvánulásnak semmi súlya nem volt az idegennél, aki még Luke fenyegető pillantása ellenére is magabiztosnak tűnt. "Bailey vidéki unokatestvére vagyok." Úgy mosolygott Bailey-re, mintha már évek óta ismernék egymást. Bailey fogta a pillantást, és azonnal úgy döntött, hogy belemegy a játékba, már csak azért is, hogy ne kelljen kettesben maradnia Luke-kal.

Az idegen folytatta: "Csak beugrottam beköszönni. És lenne mit bepótolnom az apjával."

Luke tekintete a férfi és Bailey között járt, várva a lány megerősítését az új információra. Bailey tudta, hogy ez rosszul végződhet a férfi számára, ha kiderül az álcája, figyelembe véve Luke indulatos természetét. Ennek hihetőnek kellett lennie.

Bailey izgatott vigyort erőltetett az arcára, mintha csak most ismerte volna fel. "Majdnem meg sem ismertelek, olyan régen volt már!" Az idegen arcán a legapróbb meglepettség sem suhant át a lány hajlandóságán, hogy együttműködik.

Kitárta a karját, és elindult, hogy megölelje a férfit, közben lesöpörve Luke kezét a válláról. Remélte, hogy az idegen nem fogja érezni a heves szívverését, mivel még mindig zaklatott volt az imént történtek – vagyis a majdnem történtek – miatt. A férfi teste megdermedt a hirtelen érintéstől, és Bailey eltűnődött, vajon rossz ötlet volt-e. Karjai egy rövid pillanatig mozdulatlanul lógtak az oldala mellett, majd óvatosan a lány köré fonódtak.

Könnyedén megérintette, és még ez a finom kontaktus is különös érzést indított el Bailey-ben. A biztonság érzését. Talán az éjszakai eseményekből fakadt. Abból, hogy az idegen a jó időben volt a jó helyen. A lány elengedte, és hátralépett, miközben hívogató mosolya még mindig az arcára volt tapadva. Amikor az idegen hátralépett az ölelésből, ajkai sarka egy apró mosolyra húzódott.

"Miért nem jössz be, és várod meg, amíg apa hazaér?" – ajánlotta fel Bailey, remélve, hogy a férfi igent mond. És hogy Luke talán veszi a lapot, és elmegy.

"Köszönöm, az tökéletes lenne. Sok mindent be kell pótolnunk." A kékesszürke szemek sokatmondóan Bailey-re néztek, és az udvarias mosoly végül visszatért jóképű arcára.

Luke arca fintorba rándult, ahogy az idegen átlépte a küszöböt. Bosszúsága nyilvánvaló volt, amikor megszólalt: "Épp a közepén tartottunk valaminek, szóval lehet, hogy ez most nem a legalkalmasabb időpont."

Az idegen megállt, és felvonta az egyik szemöldökét a rákvörös arcú Bailey-re. A lány tekintete keményen a sötét hajú férfira szegeződött. "Nem, nem tartottunk ott. Kérem, maradjon! Apám hamarosan itthon lesz."

Szinte érezte, ahogy a düh árad Luke-ból. Amiért ilyen nyíltan elutasította. Az idegen bólintott, majd Luke-ra nézett, aki úgy tűnt, másodpercekre van attól, hogy darabokra tépje. A sötét hajú férfi kinyújtotta a kezét Luke felé. "Tony vagyok, biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra összefutunk." Újabb egyértelmű elutasítás; Bailey a száját rágta, várva Luke válaszát.

Meglepetésére a fiú türtőztette magát. Nos, nagyjából. Luke elviharzott a kinyújtott kéz mellett, és anélkül, hogy a szemébe nézett volna, csak odavetette: "Luke." Utoljára még Bailey-re pillantott, a lány pedig azon tűnődött, vajon abban reménykedik-e, hogy megkéri, maradjon.

Utasítóan szólt: "Hívj, ha ő elment." Száját vicsorítva ejtette ki az "ő" szót, majd hátat fordított kettejüknek.

Bailey gyorsan becsukta az ajtót, és egy hirtelen mozdulattal kulcsra is zárta. Nem bajlódott a válasszal, tudta, hogy aznap este nem fogja felhívni. Összerezzent, amikor kintről egy tompa puffanást hallott, tudva, hogy Luke beleütött a veranda egyik faoszlopába.

Tonyhoz fordult, aki az előszobában állt. "Bocsánat, néha tud... intenzív lenni." Eltávolodott az ajtótól, testileg és lelkileg is elhatárolódva Luke nyomasztó jelenlététől. A gyomra felfordult a fiú gondolatától, a könyörtelen nyomulásától. Évek óta együtt voltak, szerette őt, és a fiú is azt mondta, hogy szereti. De aki szereti őt, az nem...

Bailey megállította a folytatódó gondolatot, még nem állt készen arra, hogy ezzel a pillanatban foglalkozzon. A megkönnyebbülés hulláma söpört végig rajta, tudva, hogy Luke már elment. Még úgy is, hogy egy idegen volt a házában, egy férfi, akivel sosem találkozott, és aki az unokatestvérének adta ki magát; valami ott legbelül azt súgta neki, hogy biztonságban lesz vele kettesben.

"Miért nem várjuk meg apám dolgozószobájában?" – ajánlotta Bailey, most már kíváncsian a bejelentetlen látogató valódi szándékaira.

Az udvarias szemek ismét acélossá váltak, amikor a férfi megkérdezte: "Megzavartam valamit?"

Bailey kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, majd újra becsukta. Mérlegelte a szavait, mielőtt kerek-perec elmondta volna, mi történt. "Igazából hálás vagyok, hogy eljöttél. Luke néha tud egy kicsit... kitartó lenni." Szemöldöke összefutott a gyenge magyarázat miatt. Soha nem gondolta volna, milyen nehéz körülírni Luke kevésbé előnyös viselkedését.

Tony lassan bólintott, az álla kissé megfeszült. "Nem úgy hangzik, mint egy jó barát."

Ezt még senki sem mondta Bailey-nek; a faluban a legtöbb lány örömmel randizott volna az Alfa fiával. Luke a címe nélkül is mindig népszerű volt. Mindenki mindig úgy állította be a dolgot, hogy Bailey a szerencsés, amiért vele lehet. Soha nem gondolt arra, hogy ez fordítva is lehet. Vagy arra, hogy talán nem kellene vele lennie. Ha valami, akkor arra gondolt, hogy Luke lesz az, aki szakít vele. Különösen amiatt, hogy nem adja meg neki, amit akar.

"Csak nagy rajta a nyomás mostanában" – válaszolta Bailey kelletlenül. Szerette volna másfelé terelni a témát, bármi másra gondolni. "Hozhatok egy kis vizet? Vagy ételt? Vannak maradékok, amiket fel tudok melegíteni, ha szeretnéd."

Tony vette a lapot, és elmosolyodott. "Egy kis vizet megköszönnék."

Bailey kiment a konyhába, megtöltött két poharat, majd visszatért hozzá az előszobába. "Kövess, a dolgozószoba erre van." Odanyújtotta neki a poharat; ujjaik egy pillanatra összeértek, amikor a férfi elvette tőle.

"Köszönöm" – mondta Tony. Bailey őszintén rámosolygott, hálásan az udvariasság éles ellentétéért, összevetve Luke-kal.

Átvezette a másik szobába, közben próbált olyan kérdéseket kitalálni, amik nem hangzanak túl tolakodóan. A férfi helyet foglalt az apja íróasztalával szemben lévő öblös fotelben. A sötétzöld falakat leginkább könyvekkel teli fa könyvespolcok borították. A szülei voltak a legokosabb emberek, akiket ismert. Ha az apja épp nem falkás ügyekkel foglalkozott, általában olvasószemüvegben ült, orrát egy könyvbe temetve.

Bailey elmosolyodott a kedves emléken, miközben leült Tony mellé, egy tömött, rubinpiros fotelbe. Keresztbe tette a lábát a széles székben, és egy hosszú kortyot ivott a vízből, hogy enyhítse a köztük lévő kínos csendet.

Tony követte a példáját; egy pillanatig várt, miután nyelt egyet, majd megkérdezte: "Mit gondolsz, mikor ér haza az édesapád?"

"Ó, igen." A szégyenkezés hulláma öntötte el, emlékezve a hazugságra, miszerint hamarosan itthon lesznek. "Nos, igazából eltarthat egy darabig. Késő esti falkagyűlés, meg ilyenek. Sajnálom, hogy azt mondtam, hamarosan itthon lesznek, csak nem akartam egyedül maradni..." Hagyta elhalni a mondatot. Tudta, Tony össze fogja rakni, kiről beszél, anélkül, hogy ki kellene mondania a nevét.

Tony megnyugtató mosolyt küldött felé. "Semmi baj, én ráérek várni."

Újra csend borult a szobára, és Bailey épp azt akarta megkérdezni tőle, hogy miért állította, hogy az unokatestvére. Azon tűnődött, talán egy távoli rokon, akivel eddig még nem találkozott. De ahogy kinyitotta a száját, meghallotta a mobiltelefonja ismerős csengőhangját. Tonyra nézett, mintha engedélyt kérne, hogy felvegye, ő pedig egyszerűen csak bólintott.

Belerohant a hálószobájába, hogy megnézze, ki az; a gyomorgörcs visszatért, ahogy arra gondolt, talán már megint Luke hívja. A rettegés alábbhagyott, amikor legjobb barátnője, Polly neve villant fel a képernyőn.

Bailey alig bírta kinyögni a hallót, mielőtt Polly belevágott volna a részletes tervébe, hogyan találják meg Bailey ruháját a 21. születésnapi bulijára. A legjobb barátnője izgatottan felsorolta az összes színlehetőséget, a szabásokat, és hogy milyen cipőt párosítsanak hozzá. Bailey megpróbált annyira bekapcsolódni, amennyire csak tudott, hogy fenntartsa ugyanazt az energiát a bulival kapcsolatban, ami korábban benne volt. Még mielőtt Luke megérkezett.

Ahogy Polly rátért a kiegészítőkre és a frizurákra, Bailey érezte, hogy az elméje visszakalandozik a jóképű férfihoz a dolgozószobában. A körülötte lebegő rejtélyhez. Ráébredt, hogy alig várja, hogy többet megtudjon róla.