*******Margot szemszöge*******

A buszpályaudvar kísértetiesen csendes volt, amikor megérkeztünk...

Egy olyan helytől, amely kapuként szolgált az itteni és a bárhol máshol lévő világ között, nagyobb káoszt vártam – több zajt, több mozgást. Ehelyett a váróterem szinte teljesen kihalt volt; az egyetlen hangot a csempézett padlón elvétve felhangzó léptek csoszogása és a recepciós pult felől szóló, recsegő rádió halk duruzsolása adta.

Odakint hatalmas távolsági buszok sorakoztak a beállóhelyeken, ajtóik zárva, ablakaik pedig annyira sötétítettek voltak, hogy képtelenség volt megmondani, van-e bent valaki. Mindegyik egy jegyet jelentett a szabaduláshoz, de egyik sem a miénk volt – egyelőre legalábbis...

Szorosabbra húztam magamon a kapucnis pulóveremet, miközben követtem Carát a recepciós pult felé, ahol egy fáradtnak tűnő idősebb férfi ült egy vastag üvegablak mögött. Az egyenruhája kissé gyűrött volt, ritkuló haját pedig hátrafésülte, ami azt a benyomást keltette, mintha már jóval régebb óta csinálná ezt a munkát, mint valaha is szerette volna.

Cara, mint mindig, most is fürgén előrelépett, egész fellépése megváltozott, miközben a lehető legédesebb, legártatlanabb mosolyát vette fel, amit csak elő tudott varázsolni.

Túlságosan is jól ismertem már ezt a tekintetét.

Ugyanezt vetette be akkor is, amikor megúszta az iskolai elzárásokat, amivel ingyenkávét bűvölt ki a Joe's Diner baristájából, és amivel meggyőzte a bolti eladót, hogy adjon nekünk kedvezményt a rágcsálnivalókra.

Nekidőlt a pultnak, szeme tágra nyílt és kérlelő volt.

– Jó napot, uram! – kezdte, hangjából csak úgy csöpögött a mézesmázos udvariasság. – Nagyon bíztunk benne, hogy tudna nekünk segíteni.

A férfi alig nézett fel az újságjából. – A menetrend a falon van.

Cara mosolya nem inogott meg. – Ó, mi nem a menetrendet keressük. Igazából Meadowbankbe kellene eljutnunk – méghozzá igazán sürgősen. Ha jól tudom, a következő busz húsz perc múlva indul?

Erre a férfi nagyot sóhajtott, és egy lusta csuklómozdulattal letette az újságot. Mindkettőnket végigmért, tekintete kicsit túl sokáig időzött a viseltes ruháinkon, mielőtt felmordult volna.

– 109-es busz. Kettőkor indul. Harminc dollár egy jegy.

Cara kifújta a levegőt, és úgy hajtotta oldalra a fejét, hogy teljesen gyámoltalannak tűnjön. – Tudja, az a helyzet – mondta az ajkába harapva –, hogy nemigen van pénzünk jegyekre, de nagyon-nagyon fontos lenne, hogy felszállhassunk arra a buszra.

A férfi szkeptikusan felvonta az egyik szemöldökét. – Mégis miért olyan fontos?

Cara csak a másodperc törtrészéig hezitált, mielőtt belekezdett volna élete alakításába.

– A nagymamánk – mondta úgy, hogy a hangja pont a megfelelő pillanatban csuklott el –, haldoklik. Meadowbankben van, és csak ma reggel kaptuk a hívást. Nagyon súlyos a helyzet. Nem tudjuk, mennyi ideje van még hátra, és mi csak... nos, oda kell érnünk, mielőtt túl késő lenne.

A fickó pislogott egyet. Majd egy hosszú hatásszünet után szárazon felkacagott.

– Egy haldokló nagymama? Ez a legjobb dumátok? – Megrázta a fejét, és újra az újságjáért nyúlt. – Ugyan már, kölykök, legalább próbáljatok eredetiek lenni.

Cara arca elnyúlt, alsó ajka a hatás kedvéért remegni kezdett. – De ez az igazság...

– Frászt igaz – horkant fel a férfi. – Ti vagytok a harmadik páros a héten, akik valami könnyes történettel jönnek ide. Tegnap „lakástűz” volt. Múlt héten meg egy srác azt mondta, hogy a kutyájának sürgősségi műtétre van szüksége. – Megforgatta a szemét. – Ide figyeljetek, nem én hozom a szabályokat. Nincs jegy, nincs utazás. Ilyen egyszerű.

Cara arckifejezése összeesett, és én abban a pillanatban tudtam, hogy ezt a csatát elvesztette.

Sóhajtott egyet, és hátrálni kezdett a pulttól. – Rendben – motyogta, majd felém fordult. – Gyere, Margot.

Szótlanul követtem, miközben a pályaudvar egy csendesebb sarka felé húzódtunk. Fölöttünk a fénycsövek halkan zúgtak, néha meg-megvillanva, mintha az egész épület már csak kölcsönkapott időből élne.

Cara összefont karral nekidőlt a falnak. – Oké. Ez rohadtul besült.

Bólogattam, és élesen kifújtam a levegőt. – Nem is tudom, miért gondoltad, hogy ez egyáltalán működhet.

Szúrós pillantást vetett rám. – Azért, mert korábban már bevált.

– Igen, az ingyenfánknál. Nem pedig egy rohadt buszútnál, ami hatvan dollárba kerül nekünk – ismétlem meg a nevetséges árakat.

Cara felnyögött, és végighúzta a kezét az arcán. – Oké, és akkor most mi a fenét csináljunk? Holnapra Meadowbankbe kell érnünk, és ez a busz a szó szoros értelmében az egyetlen esélyünk, hogy időben odaérjünk.

Nyeltem egyet, az agyam pedig sebesen járt valami lehetséges megoldáson. Megfordult a fejemben, hogy besurranunk a sofőrfülkébe, meggyőzünk valaki mást, hogy vegye meg a jegyeinket, vagy esetleg odakint egy gyors kis stiklivel szerzünk némi pénzt. De minden egyes ötlet ugyanolyan reménytelen volt, mint az előző.

Aztán, ahogy felnéztem, megpillantottam.

A 109-es buszt, amint épp beállt a pályaudvarra.

Hatalmas volt, hosszú, ezüstös teste megcsillant a tompa megvilágításban, ahogy lassan megállt a parkoló túloldalán. Az ajtók sziszegve kinyíltak, és egy maroknyi utazó szállt le róla, lábukat nyújtóztatva és a táskáikat igazgatva.

Aztán közvetlenül a busz alján felnyílt a csomagtartó ajtaja, felfedve egy sötét, barlangszerű teret, tele bőröndökkel és sporttáskákkal.

A pulzusom felgyorsult, ahogy hirtelen isteni szikra gyúlt az agyamban...

Egy olyan vakmerő és hirtelen jött ötlet villant át rajta, hogy szinte magam is megdöbbentem, hogy egyáltalán eszembe jutott.

Cara felé fordultam, és megragadtam a karját. – Felszállunk arra a buszra.

Összeráncolta a szemöldökét. – Nem hallottad, mit mondott az a pasi?

– Bocsánat, nem felszállunk rá – helyesbítettem kalapáló szívvel. – Alá megyünk.

Szemöldöke zavartan futott össze, de aztán követte a tekintetemet a nyitott csomagtartó felé. Egészen két másodpercébe telt összerakni a képet, és amikor leesett neki, az ajka enyhén szétnyílt.

– Úristen.

Bólintottam.

– Nem – vágta rá azonnal.

– De igen.

– Margot, ez őrültség.

– Jelenleg ez az egyetlen lehetőségünk! – védekezem, miközben ő rászánt egy másodpercet, hogy saját szemével is felmérje a terepet.

Beletúrt kócos hajába, rólam a buszra, majd a csomagtérre nézett, a légzése pedig felgyorsult. – Ez röhejesen veszélyes. Elkaphatnak. Megfulladhatunk. Akár...

– ...időben odaérhetünk Meadowbankbe – vágtam a szavába, felhúzva a szemöldököm.

Bezárta a száját, és egy hümmögő hangot adott ki, jelezve, hogy tovább gondolkodik...

Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, és halkabbra fogtam a hangom. – Cara, nincs időnk másik tervet kitalálni. A busz tizenöt perc múlva indul. Vagy elbújunk ott bent, vagy itt maradunk, és elszalasztjuk az egyetlen esélyünket, hogy kijussunk ebből a vacak városból.

Az állkapcsa megfeszült, tudta, hogy igazam van.

Láttam a benne dúló háborút: a vakmerő, lobbanékony énje bele akart egyezni, míg a logikus énje azt ordította neki, hogy meneküljön az ellenkező irányba.

Aztán végül kifújta a levegőt.

– Oké, gyerünk – motyogta. – De ha meghalunk, a síron túlról is kísérteni foglak.

– Én is halott leszek, te idióta! – horkantok fel, miközben egy vigyor suhant át az ajkamon.

– Ja, hát, akkor a túlvilágon foglak kísérteni, te ribanc! – erősködik, én pedig nem bírom ki nevetés nélkül.

– Áll az alku – bólintok vissza, és megfogom a kezét.

Ezzel megindultunk.

Gyorsan. Némán. Észrevétlenül.

És ahogy a busz felé lopakodtunk, miközben a szívünk majd kiugrott a helyéből, egy dolog vitathatatlanul világossá vált.

Időben oda fogunk érni Meadowbankbe – kerül, amibe kerül!