*******Margot szemszöge*******

A világ még sosem tűnt ennyire üresnek.

A pokolból küldött e-mail, az elutasító levél, amely az egyirányú jegyem lehetett volna innen elfelé, most olyan érzést keltett, mintha virtuálisan cafatokra tépték volna.

Fájt a mellkasom, mély, kongó érzés áradt szét bennem, miközben próbáltam feldolgozni a valóságot, hogy mindez mit jelent számomra.

Mit jelent mindez a barátságomra nézve.

Én nem megyek sehová.

De Cara igen.

Ő bármelyik percben elhagyja ezt a helyet, én pedig itt maradok, beleragadva ugyanabba a városba, ahonnan évek óta el akartam menekülni.

Nagyot nyeltem, magamra erőltetve a nyugalmat, miközben mindennek a súlya rám nehezedett.

Elkezdtem magamat hibáztatni, amiért egyáltalán kételkedtem az egész ötletben, és most már elhittem, hogy nekem is részem volt a kudarcban...

A hideg szél a bőrömbe mart, ahogy az üres park kopott padjain ültünk, ugyanazon a helyen, ahol számtalan délutánt töltöttünk azzal, hogy arról a napról álmodoztunk, amikor együtt megyünk el innen.

De most már csak ő indul útnak.

Carára néztem, aki a kezében tartott papírokat bámulta, szemöldöke zavartan ráncolódott. Felemelte a lapokat, lapozgatott köztük, szemei kétségbeesetten pásztázták a szövegeket.

– Ennek semmi értelme – motyogta.

– Minek nincs értelme? – A hangom rekedten, élettelenül tört elő, de egyáltalán nem érdekelt.

Mi értelme lett volna?

Cara ajkai vékony csíkká préselődtek. – Miért ilyen hosszú az e-mailed, hogy két oldalra van nyomtatva egy helyett? – Újra megfordította a lapokat. – Az enyém csak egy oldalas volt, de a tied... a tied két oldalra lett nyomtatva?

Alig vettem tudomást a szavairól, az elmém egy végtelenített hurokban ragadt, amelyben minden benne volt, amit épp elveszítettem.

Holnap fel kell majd ébrednem, és úgy tennem, mintha mindez nem számítana. El kell sétálnom ugyanazok a régi épületek mellett, elviselni ugyanazokat a régi pillantásokat, élni ugyanazt a régi életet.

Egyedül.

Mindezt most már nélküle kell végigcsinálnom.

Hogyan kellene ezt túlélnem?

Cara élesen beszívta a levegőt, ami kizökkentett a gondolataimból. – Ez olyan furcsa – motyogta. – Egy elutasításhoz általában nem írnak ennyit, ugye?

Vállat vontam, a mozdulat lomha volt és kimerült. – Számít ez egyáltalán?

Figyelmen kívül hagyott, ujjai szorosabban markolták a lapokat, miközben átfutotta a második oldalt. A szeme egyre gyorsabban cikázott, ajkai kissé szétnyíltak olvasás közben.

Aztán megdermedt.

A teste megfeszült, ujjai olyan erősen szorították a papírt, hogy az meggyűrődött a kezei között.

– Margot... – kezdte alig hallható suttogással. Aztán elakadt a lélegzete.

Egy zihálás szakadt fel a torkából, elég hangos és éles ahhoz, hogy a szívem nagyot dobbanjon.

Hirtelen felegyenesedett, és tágra nyílt, megdöbbent szemekkel pördült felém.

– MARGOT... EZ EGY TÉVEDÉS VOLT!

Pislogtam rá, kimerült agyam alig fogta fel, mit is mondott az imént. – Micsoda?

Nem válaszolt azonnal. Ehelyett felém nyújtotta a második oldalt, gyakorlatilag az arcomba tolva azt.

– Nézd! Nézd meg az alját! Van ott még valami... végig volt ott még valami!

Zavarodottan elvettem tőle a papírt, és hunyorogva lenéztem rá. A látásom egy pillanatra elhomályosult, a fejem még mindig nehéz volt az elutasítás súlyától. De aztán, ahogy a szemem alkalmazkodott, megláttam.

Egy második e-mail.

Az aljához volt fűzve, úgy formázva, mint egy követő válaszlevél.

Alig kaptam levegőt, miközben olvastam a szavakat.

„Nyilvántartásaink további felülvizsgálata során kiderült, hogy az Ön jelentkezését tévedésből egy azonos vezetéknevű, másik jelentkezőével vonták össze. Sajnálattal értesítjük, hogy ezen adminisztrációs hiba miatt kapott elutasító értesítést...”

A gyomrom hevesen görcsbe rándult.

„Örömmel értesítjük, hogy jelentkezését sikeresen feldolgoztuk. Önt elfogadtuk a Börtön Projekt egyik jelöltjeként. Gratulálunk! Tervezett indulása 20-án lesz a Meadowbank kikötőből, a további utasításokat e-mailben küldjük el Önnek – kérjük, ne felejtse el ellenőrizni a levélszemét mappáját is, és alig várjuk, hogy üdvözölhessük a programban.”

Élesen beszívtam a levegőt, a kezem remegett, ahogy a papírt szorítottam.

Újra elolvastam. Aztán megint.

Ez nem lehet igaz.

Szóval ez az egész csak tévedés volt?

Valójában nem is utasítottak el?

Felvettek?

Felnéztem Carára, a szám csak nyitódott és csukódott, miközben küzdöttem a szavakért. A gondolataim túl gyorsan száguldottak ahhoz, hogy megfogjam őket, túlságosan is elsöprőek voltak ahhoz, hogy értelmet nyerjenek.

– Én... – A hangom elcsuklott, a torkom összeszorult. – Bejutottam?

Cara már bólintott is, zihálva nevetett, miközben megragadta a karomat. – IGEN! Bejutottál, Margot! Az egész csak egy tévedés volt! Te is elmész innen!

Az érzelmek hulláma csapott át rajtam, túlságosan intenzíven, túlságosan hirtelen. A szívem a bordáimnak verődött, a mellkasom összeszorult, ahogy a valóság erősen arcul csapott, és a könnyek patakzani kezdtek a szememből.

Vele megyek...

A megkönnyebbülés szédítő volt, már-már elviselhetetlenül sok.

Fojtott nevetés tört ki belőlem, félig hitetlenkedve, félig letaglózva. A testem még mindig remegett, a rajtam átáramló adrenalin elgyengítette a végtagjaimat.

Cara még mindig vigyorgott, és úgy rázta a vállamat, mintha ő maga sem akarná elhinni. – Együtt csináljuk végig, Margot. Mindketten kijutunk innen – még akkor is, ha egy átkozott börtönbe –, megcsináltuk!

A gyomrom egyet fordult, ahogy mindennek a valósága tudatosult bennem. Elmegyek.

De előbb ki kellett jutnunk innen...

Cara vigyora némileg megbicsaklott, ahogy újra átfutotta az információkat. – Basszus.

Megmerevedtem. – Most meg mi van? Csak ne mondd, hogy volt még egy hiba!

Felnézett, szemei tágra nyíltak. – A komp holnap kettőkor indul, Margot.

Éreztem, hogy megfagy az ereimben a vér, ahogy eszembe jutott, hogy talán túlságosan is korán ünnepeltünk...

– Hogy a pokolba érünk le Meadowbankbe holnap délutánra?! – osztozom a pánikjában, végighúzva a kezem az arcomon, hogy hangsúlyozzam, milyen feszült is lettem hirtelen.

Cara kétségbeesetten kezdett fel-alá járkálni. – Oké, oké, semmi baj, csak... csak ki kell találnunk valamit.

– Hogyan? – tört ki belőlem, és már éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. – Semmink sincs, Cara. Nincsenek jegyek, nincs pénzünk, nincs fuvarunk oda...

– ...de fűt minket a kétségbeesés. Majd találunk valami rohadt fuvart! – pördül vissza, eltökélten, hogy nem hagyja elszalasztani ezt a lehetőséget.

– Folyamatosan indulnak buszok Meadowbank felé, el kellene mennünk az állomásra, és megnézni, mi indul onnan hamarosan... – javasolta, miközben én lassan bólintottam.

– Oké, de nincs pénzünk?! – vágom rá rezzenéstelen arccal, mire ő a szemét forgatja.

– Ezt majd én megoldom! – jelenti ki Cara, miközben én felsóhajtok, és tudom, hogy nincs más választásom, mint egy csodáért imádkozni ebben az ügyben.

– Oké, hát akkor menjünk! – Végül felállok mellé, a megfelelő irányba mutatva, de Cara lábai nem hajlandók megmozdulni.

– Várj... el... elköszönünk a szüleinktől? – puhatolózik, nyilvánvalóan belső harcot vívva a gondolattal.

Kongó kacaj tör fel belőlem. – Te megteheted. De én nem fogok. Ezek után semmit sem érdemel tőlem! – mondom, arra a monokliszerű zúzódásra mutatva, amellyel atyai „szeretete” ezúttal megajándékozott...

Cara találkozott a tekintetemmel, és azonnal megértette, miért utasítottam vissza a javaslatot.

Apám semmit sem érdemelt tőlem. Sem búcsút. Sem magyarázatot. Sem egy cseppnyi lezárást.

Elmegyek, és egyáltalán nem érdekelt, hogy észreveszi-e, sem pedig bűntudatot nem éreztem amiatt, hogy magára hagyom.

Cara lassan bólintott. – Igen. Hát az én anyám valószínűleg amúgy sem fogná fel, hogy elmegyek, rossz hete volt... – Kényszeredetten felnevetett, de a hang erőtlenül csengett, mivel mindketten pontosan tudtuk, hogy ez mit jelent.

Újra rákapott a keménydrogokra...

Ezután nem szóltunk semmit.

Nem maradt más mondanivalónk a dologról.

Ehelyett egyszerűen csak továbbléptünk ezen.

Nem volt semmink, amit érdemes lett volna magunkkal vinni. Sem poggyász, sem szentimentális csecsebecsék, semmi olyan, amit ne tudtunk volna gondolkodás nélkül hátrahagyni...

Az egyetlen dolog, ami számított, hogy időben odaérjünk arra az átkozott kompra... kerül, amibe kerül!