1 - Kennedy

Csikorgó gumik éles hangja. Egy hangos puffanás és az üveg robbanása. Egy láthatatlan erő taszít előre. De semmi felett nincs uralmam, nincs mibe kapaszkodnom, miközben a kezeim a levegőben kalimpálnak. Egy szilárd felületnek csapódom, és felriadok. Levegő után kapkodva nyitom ki a szemem. A szobámban vagyok. Mindig a szobámban vagyok. De még mindig érzem az égett gumi és a benzin szagát. Az orrfacsaró gőzök még mindig marják az orromat. Ez a rémálom sosem fog elmúlni. Minden éjjel ugyanaz a forgatókönyv. Két éve tart. Veszek egy újabb mély lélegzetet, próbálom kitisztítani a szagot az orromból és a látványt a szemhéjam mögül.

Az ajtóm kivágódik, és a legjobb barátom ront be rajta. Lassan ott tartunk, hogy meg is oszthatnánk egy szobát, annyi időt tölt itt velem. Nem mond semmit, csak bemászik a puha pehelypaplan alá, karjába zár, és a fejtemet a mellkasára hajtja. A szívverése és az illata elég megnyugtató ahhoz, hogy visszaaludjak egy álomtalan álomba.

A baleset óta minden éjjel ugyanazt álmodom. Nem tudom, mit kellene tennem. Voltam már minden orvosnál, akihez Beth néni elküldött, de úgy tűnik, semmi sem segít, kivéve, ha Jeremiah a közelemben van. Ez teljesen tönkreteszi az életemet, ami amúgy is egy kész sz*rtenger. Nincs szükségem több elcseszett szituációra. Arról nem is beszélve, hogy neki sem épp a legkényelmesebb.

– Jaj, szívem, fáradtnak tűnsz. Megint egy rossz éjszaka? – kérdezi Beth néni, mintha nem hallotta volna a sikításomat a ház túlsó végéből.

Nem visz rá a lélek, hogy egy hisztis tinédzserként viselkedjek vele, ő és James bácsi annyi mindent tettek értem az elmúlt pár évben. Nem kellett volna befogadniuk, de amikor a családom többi tagja közül senki sem lépett elő, hogy gyámságot vállaljon egy tizenöt éves lány felett, anyám legjobb barátnője és a férje szó nélkül magukhoz vettek. Ő volt az, aki velem maradt a kórházban, amíg lábadoztam, és ő tartott a karjaiban, amikor az orvosok közölték, hogy a szüleim nem élték túl. Ő gondoskodott róla, hogy a legjobb orvosok és szakemberek segítsenek feldolgozni az egész helyzetet.

– Igen. Úgy tűnik, egyre rosszabbak, de nem tudom, miért. – morgom, miközben leülök a hatalmas konyhaszigethez, ő pedig elém tesz egy tányért az összes kedvenc reggelimmel, mire én csak egy nagy mosollyal válaszolok, és nekilátok.

– Kész vagy már? – a legjobb barátom dallamos vonyítása a ház valemelyik pontjáról tíz perccel később csendül fel. Mit is csinálnék nélküle az életemben?

– Majdnem. Beth néni épp próbál halálra etetni, én pedig nem lehetek olyan udvariatlan, hogy bármit is a tányéron hagyjak – mondom, miközben egy villányi ételt tömök a számba.

– Anya, tudod ugye, hogy neki nem kell annyit ennie, mint nekem? Gurítanom kell majd a suliig – veti oda, miközben a hűtő felé sétál, mintha nem egy púpozott tányérnyi kaját készülne elővenni, hogy aztán farkasként befalja.

– Most dagadtnak neveztél?! – a helyemről felé csapok, de kib*szottul gyors, és mellétalálok. – Emlékeztetném, uram, hogy én is annyit edzek, mint te. Az én testem egyszerűen nem arra van predestinálva, hogy isteni, kőkemény izmokat növesszen még több izomra.

– Szóval azt mondod, dögös vagyok, és el kellene mennünk valamikor randizni? – A konyha ajtófélfájának dőlve veti át a vállán a hátizsákját, miközben egyidejűleg lapátolja a kaját az arcába. Nem tagadhatom, hogy a legjobb barátom dögös. Ő az egyik legjóképűbb srác, akit valaha láttam, márpedig errefelé akad egy jó pár belőlük. Elég biztos vagyok benne, hogy ez egy genetikai sajátosság a vérfarkasoknál. A csokoládébarna haja taktikusan kócosan hull a homlokába, mintha csak beletúrt volna, de nem vette volna a fáradságot, hogy meg is igazítsa. Világos karamellszínű szemei azonnal beszippantanak, és szinte elvonják a figyelmet telt ajkairól. A több mint száznyolcvan centis termete azt ordítja: „megvédlek”, vagy „kib*szottul szétverlek”, attól függően, kire irányul. De mindezt sosem mondanám ki neki hangosan, az egójának semmi szüksége az extra löketre. Viszont soha nem is éreztem felé hormonális vonzalmat. Minden szempontból a bátyám, és bár szuperszoros a kötelék köztünk, de ennyi az egész.

– Viccelsz?! Az egyik Luna-aspiránsod álmomban elvágná a torkomat. És most, hogy tizennyolcak lettünk, csak még rosszabbak. – Fintorgok egyet, és úgy teszek, mintha hánynék.

– Még mindig piszkálnak azok a lányok, kicsim?

– Beth néni, semmi baj. Akkor is piszkálnának, ha mi lennénk az egymásnak rendelt társak. – Ismét eljátszom, hogy öklendezek. – Nem kedvelnek, mert ember vagyok, és alattuk állok, mégis valahogy magamra vonom a rettenthetetlen leendő Alfájuk figyelmét. Arról nem is beszélve, hogy már jó ideje nem próbáltak megdobni semmivel. Csak hülye lányok hülye sértésekkel. – Úgy forgatom a szemem, mintha cseppet sem zavarna a dolog, miközben kituszkolom Jeremiah nagydarab hátsóját a házból, hogy elindulhassunk a végzős évünk első napjára.

Arról persze hallgatok előtte, hogy a sértések mostanában durvábbak lettek. Úgy tűnik, az, hogy halottak a szüleim és emberként élek egy vérfarkas falkában, nem volt elég muníció. Most már egy r*banc vagyok, aki Jeremiah összes barátjával összefekszik a háta mögött, annak ellenére, hogy soha nem jártunk, és soha nem is fogunk. Születésünk óta ismerjük egymást, szó szerint. Ugyanazon a napon születtünk, ugyanabban a kórházban. Az anyukáink a főiskola óta legjobb barátnők voltak. Együtt diplomáztak, és nyitottak egy stúdiót, ahol jógát és női önvédelmet tanítottak. Anyukám vette át a stúdiót, amikor Beth néni megismerte James bácsit, és a falka Lunája lett, ami rengeteg időt felemészt.

Beth néni megtartotta a stúdiót miattam, és heti pár napot ott dolgozom. Segítek az edzéseken, a menedzser pedig beavat az üzlet belső működésébe, hogy egy nap átvehessem. Ez az egyetlen dolog, amit anyukám hagyott rám, és amin keresztül a leginkább kapcsolódom hozzá. A semmiből építették fel ezt az egészet, és embereket, illetve vérfarkasokat egyaránt tanítottak. Ez egy olyan örökség, amit nagyon is tovább akarok vinni, függetlenül attól, hogy mihez kezdek az életemmel.

– Még mindig az a terved, hogy jövőre elmész egyetemre? – kérdezi Jeremiah anélkül, hogy rám nézne az izomautója volánja mögül. Nem tudnám megmondani, milyen típus, de elegáns matt fekete, hatalmas és robosztus, a motorja pedig morog.

Az elmúlt egy évben annyiszor lefolytattuk már ezt a beszélgetést, hogy nem tudom, mit mondhatnék még neki.

– Igen, Jer. El kell mennem. Te ténylegesen el fogod kezdeni az Alfa-kiképzést, én pedig ember vagyok, szóval nem úgy áll a helyzet, mintha társat keresnék. Mármint, nem te lettél az, és nem tudom, bárki más hogyan érhetne fel hozzád – mondom drámaian, a kézfejemet a homlokomra téve. – És jelenleg nincs más hasznos szerepem a falkában.

– Ugye tudod, milyen fura volt ez az egész? Mindenki arra várt, hogy kiderüljön, társak vagyunk-e. Ne érts félre, lenyűgöző és gyönyörű vagy, de te az ikerhúgom vagy. – Teátrálisan megborzong, én meg csak nevetek rajta.

– Akkora egy lökött vagy. Na de készen állsz az idei évre? Úgy értem, most rengeteg az elvárás. Kezd minden valóságossá válni.

– Annyira készen állok, amennyire csak lehetséges, azt hiszem. – Megvonja a vállát. – Már be van tervezve egy csomó utazás más falkák Alfáihoz, hogy elkezdhessem a kapcsolatépítést velük. Legalább nem én vagyok az egyetlen új Alfa. Két másik is van a szövetségünkben, ami segít. Nem én leszek az a bizonyos kakukktojás, akit csak egy hülye kölyökként kezelnek magában. – Nevetek rajta, de megértem. A látogatóba érkező Alfák lekezelőek tudnak lenni a fiatalabb farkasokkal. Ez hierarchia kérdése, de néhányuk, akárcsak némelyik falkatársunk, úgy gondolja, hogy a fajuk, a rangjuk és a pozíciójuk automatikusan felsőbbrendűvé teszi őket, és feljogosítja őket arra, hogy bárhogyan viselkedjenek, és bármit mondjanak anélkül, hogy megtorlásra számíthatnának.

Leparkolunk a suli előtt Jer megszokott helyére, és persze a r*banc-különítmény már ott vár ránk.

– Óóóóó! A rajongói klubod már itt is van, hogy véletlenül se törjön le a körmöd, amíg beérsz az órákra – éneklem gúnyosan.

– Fogd be – morogja, és vesz egy mély lélegzetet, mielőtt kiszállna.

Ezek a lányok könyörtelenül üldözik őt, és sokan közülük tizennyolc évesek, mint mi, és pontosan tudják, hogy nem ő a társuk, mégis úgy hajtanak rá, mintha szabad préda lenne. Mármint, Jer egyáltalán nem egy szent, és a bandájából senki sem az. Igazság szerint eléggé férfiribancok. Tommy szerint csak gyakorolnak, hogy jók legyenek a társuknak.

De a születésnapunk óta, amikor nagykorú lett, és képessé vált megérezni a társát, nem hiszem, hogy láttam volna Jert más lánnyal. Nem hiszem, hogy a farkasa engedné. Ők már csakis és kizárólag a társukra fókuszálnak. Kár, hogy a r*banc-brigádból senki sem kapta meg a feljegyzést.

Az odafigyelésének hiánya újabb pletykákat szült arról, hogy velem kavar, de ezeket legalább elég gyorsan le tudtam szerelni, amikor emlékeztettem őket: ez azt jelenti, hogy engem választott, nem őket. Elég gyorsan taktikát váltottak.

Mindketten kiszálltunk a kocsiból, és át kellett küzdenem magam a körülötte nyüzsgő tömegen, hogy egyáltalán továbbjussak. Ő azonban még sosem hagyott cserben, függetlenül attól, milyen gonoszak tudnak lenni ezek a lányok, és ez most sincs másképp. Nagyon szeretem benne, hogy nem babusgat, és nem vívja meg helyettem a csatáimat. Tudja, hogy azzal csak rontana a helyzeten. Én is tudok küzdeni magamért, és a stílusom is megvan hozzá. Ő csak arról gondoskodik, hogy a trollok ne álljanak az utamba, és ne tartsanak fel, hogy beérjek az óráimra.

– Kennedy, gyerünk, csajszi. A srácok már várnak. – A nyakam köré fonja a karját, és elvezet onnan. – Mit fogok csinálni nélküled, ki fogja nekem lekoptatni a csajokat? Látod, nem mehetsz el főiskolára. Szükségem van rád itt.

– Először is, ez a társad dolga lesz, úgyhogy szedd össze magad és találd már meg végre, hogy átadhassam a stafétát. Másodszor, tudod, miért akarok elmenni. Nem lehetek tovább púp a hátatokon. Jól akarom csinálni, a szüleim, Beth néni és James bácsi miatt. Képesnek kell lennem eltartani magam, nem támaszkodhatok rátok örökké.

– Ez hazugság, és te is tudod. Jobban teszed, ha örökké rám támaszkodsz. Én teljes mértékben tervezek rád támaszkodni, Harcos. – Próbál szigorúnak tűnni, de az a jóképű arca nem igazán tudja hozni ezt a nézést, ha nem igazán dühös. – És tudod, hogy anya sosem fog elengedni, pontosan olyan keményen mesterkedik azon, hogy itt tartson, mint én.

Mielőtt válaszolhatnék, a srácok többi része is odasétál, úgy festve, mint egy Magic Mike kifutó, mielőtt még lekerülnének a ruhák. Nem fogok hazudni, lehet, hogy egy kicsit csorgattam a nyálam, de hát mit vársz, amikor az összes barátod kib*szottul dögös. Kár, hogy egyikük sem az esetem, én meg nem vagyok az ő társuk. És minden vizet leteszteltem már, kivéve Jeremiah-t. Ez egy amolyan íratlan szabály, hogy ezt soha egyikünk sem hozza fel vagy vitatja meg.

Ben a sötét hajú, tetovált és komor Bétánk. Tommy a mi szórakoztató, vidám Deltánk, Jason pedig a szőke, szörfös srác külsejű Gammánk. Mindannyian magasak és széles vállúak, akárcsak Jer, és feszülnek rajtuk a túl szűk pólókba préselt adoniszi izmok. Mindig azon gondolkodom, vajon ez direkt van-e, vagy csak egyszerűen nem veszik a fáradságot, hogy a méretüknek megfelelő ruhákat találjanak.

Amikor találkozunk, mindannyian lenyomják a bratesz ölelést, aztán mindegyikük megölel engem is, és ad egy puszit a fejemre vagy az arcomra. A tavalyi év után ez nagyon is nyilvános és nagyon is szándékos.