5. fejezet – Kennedy

Persze egy sms nem elég, Bennek muszáj felhívnia a válasszal.

– Biztos vagy benne? Beszéltél erről Jerrel? Baromi dühös lesz, ha elmész, és nem szólsz semmit. Tudod, én szeretek élni.

– Nincs választása, Ben. Most nem akarok itt lenni, és kell egy hely, ahová mehetek. Ha te nem segítesz, hívok mást. – Kezdek dühbe gurulni, ahogy tovább próbálja húzni az időt.

– Már úton vagyok, csak tégy meg egy szívességet, és beszélj vele. Fontos vagy neki.

– Ühüm, persze, mindegy. Pár perc múlva találkozunk.

– Komolyan mondom, beszélj vele.

– Vagy mi lesz, Ben? – Megint dühös vagyok. Remek. Felírom a hangulatingadozást az új érzelmek listájára.

– Kényszeríteni foglak. – Felmordul, én pedig csak kinyomom a telefont; most túl ingerült vagyok ehhez.

Lesétálok a két táskámmal a földszintre, leteszem őket a bejárati ajtó mellé, és csikorgatom a fogam. Mondanom kell valamit Beth néninek, különben az egész falkát szétszedi, hogy megtaláljon. Ha jobban belegondolok, nem láttam őt, amikor ma megérkeztünk, hogy találkozzunk Raynával. Furcsa. Valószínűleg sokkal gördülékenyebbé tette volna az egész bemutatkozást.

A hangokat követve a közösségi helyiség felé tartok. Meg sem fordul a fejemben, hogy jelezzem az érkezésem, mielőtt belépek.

Egy nyögés, egy hörgés, aztán:

– MI A FENE?! – Egy női sikoly hasít a fülembe.

– Ó, a francba! Bocsánat. Nem akartam zavarni. – Eltakarom a szemem. – Csak Beth nénit kerestem, mielőtt elindulok. – Elkezdek hátrálni a szobából, amilyen gyorsan csak tudok.

– Ken, várj! Gyere vissza! – Rengeteg ruha zörgését hallom, és gyorsabbra fogom a lépteim.

– Nem! Kizárt. Folytassátok csak, majd megkeresem egyedül, bocs a zavarásért. – A könnyeimmel küzdve megyek tovább a folyosón az ajtó felé. Kevesebb mint egy órába telt, hogy eléggé elterelődjön a figyelme ahhoz, hogy elfelejtse, egyáltalán itt vagyok. A „fontos” már nem az a szó, amit bárki használhat arra, hogy Jer mit érez irántam.

– Ken, állj meg! – Kibaszott gyors, és máris előttem áll, elzárva az utat a bejárati ajtóhoz. Szorosan lehunyom a szemem. Nem fogom hagyni, hogy a társa megpróbáljon megverni, amiért meztelenül láttam őt.

– Hová mész? Miért van összepakolva a táskád? És miért keresed Anyát? – Most aggódik? Gondolatban megforgatom a szemem.

– Épp meg akartam mondani neki, hogy elmegyek. Felöltöztél? Szeretem a szememet ott, ahol van, az arcomban. Nincs szükségem arra, hogy kitépjék. – Még szorosabbra zártam a szemem, és figyelmen kívül hagytam a többi kérdését.

– Igen. – Felnevet. – Most nézz rám, és mondd el, hová mész. Mi folyik itt?

– Mondtam már, nem alszom jól. Átmegyek Benhez, hogy ne legyek útban.

– Miről beszélsz? Itthagytam az ingemet, az általában működik, amikor nem vagyok itt. És mióta vagy te probléma?

– Tényleg? Ennyire sötét vagy? Az ing már nem működik – hazudtam. – És akkor vált problémává, amikor megtaláltad a társadat, akinek nyilvánvalóan elfelejtettél szólni, mert a fogadtatásból ítélve, amit kaptam, amikor hazahoztad, egyáltalán nem számított rám. Ő nem akar engem itt látni, te pedig nem fogsz választani.

– Itt vagyok, tudod. Ne beszélj rólam úgy, mintha nem lennék a szobában. – A hangja közvetlenül mögöttem csendül fel. Becsukom a szemem, veszek egy mély lélegzetet, majd kifújom.

Ne hőbörögj, ne hőbörögj, ne hőbörögj. Ezt kell ismételgetnem magamban. Ez nem az ő hibája, ő is ugyanolyan áldozat itt, mint én, és ugyanannyi, ha nem több joga van dühösnek lenni, mint nekem.

– Még mindig nem értem a problémát. – Jeremiah rá néz, aztán rám, majd újra vissza.

Most rajtam a sor, hogy szúrósan nézzek és morogjak, pedig még farkasom sincs. Jer szeme elkerekedik, és hátrál tőlem egy lépést. Feltartja a kezét megadó gesztussal. Legalább elég okos ahhoz, hogy tudja, mindketten dühösek vagyunk, még ha a problémát nem is érti.

– Miért ilyen hülyék a fiúk?! – Nem kiabálok, de az indulataimat egyre nehezebb kordában tartani. Eresztek még egy sóhajt, és úgy döntök, túlesek rajta. Megfordulok.

– Rayna, Kennedy vagyok, Jeremiah legjobb barátja, a lány legjobb barátja. Itt élek a falkaházban. – Körbemutatok magam körül. – Az elmúlt három évben itt voltam. Az anyukám az ő anyukájának a legjobb barátnője volt, és azért vagyok itt, mert a szüleim három éve meghaltak. Még mindig vannak rémálmaim attól a naptól kezdve, és Jeremiah általában velem alszik a szobámban…

Semmi mást nem tudok kinyögni, mert rám veti magát, vicsorogva és a hajamba markolva. Erős, de nem tudom, mennyit edz, a mozgása esetlen. Mindketten hanyatt esünk, és én fogom fel mindkettőnk súlyát, mielőtt átfordítanám magunkat, próbálva előnyhöz jutni. Nem akarom bántani, de azt sem akarom, hogy ő bántson engem. Mindenbe belekarol, amibe csak tud, a lábai pedig vadul rugdalóznak alattam. Vicsorog és morog, de nehezen jönnek a szavára a szavak.

– Te ribanc! Nem kaphatod meg! – üvölti, miközben a körmeivel az arcom felé csap, és eléggé eltereli a figyelmemet ahhoz, hogy pozíciót váltsunk, és felém kerekedjen. Érzem, ahogy a vér végigcsurog az arcomon.

Azt hiszi, csak valami jöttment csaj vagyok, aki próbálja lecsapni a pasiját. Annyi időt töltött vele, mióta megtudta, hogy létezem, és mégsem magyarázta el soha, ki vagyok én. Seggfej. Most már értem a frusztrációját, én is gyanúsnak találnám, és küzdök, hogy kinyögjek pár szót, amivel megnyugtathatom, miközben nem hagyom, hogy bántson. Csak néhány szaggatott szótagot tudok kiejteni itt-ott, miközben próbálom távol tartani.

– A francnak se kell, te őrült. Olyan, mintha a bátyám lenne. – Felnyögök, ahogy bevisz egy jó ütést a gyomromba. – De ezt tudnád, ha ti ketten ugyanannyi időt töltenétek beszélgetéssel, mint baszással! Most pedig hagyd abba, ne próbáld kikaparni a szemem! – Ez eléggé megakasztotta ahhoz, hogy meglökjem a csípőmet, és a hátára fordítsam.

A csuklóját a kezembe fogom, és végre a feje fölé szegezem. Még mindig kapálózik, ahogy a törzsén lovagolok, szinte orr az orrhoz hajolva. Mindketten lihegünk, de lassan abbahagyja a küzdelmet. Talán rájött, hogy nem próbálok visszaütni, vagy a szavaim végre eljutnak a tudatáig. Mindegy, működik.

– Ne próbálj megölni. Olyan, mintha a bátyám lenne – mondom újra, nehezen lélegezve, most, hogy úgy tűnik, figyelemre méltat. – Mesélnie kellett volna rólam, és őszintén szólva, egy figyelmeztetés rólad is jól jött volna. De néha ezek a fiúk nem a legélesebb kések a fiókban. – Megforgatom a szemem, és végre felnézek rá, aki csak bámul ránk, és észreveszem, hogy egész közönségünk van.

– Ó, Istennő! Ez annyira kibaszott dögös! Hogy lehetsz ilyen szerencsés? – Tommy hátba vágja Jeremiah-t, és az alsó ajkába harap. Akkora egy perverz.

– Szóval ti négyen, seggfejek, csak álltatok ott, és hagytátok, hogy verekedjünk? Nem aggódtatok, hogy a legjobb barátotok vagy a leendő Lunátok kárt tesz egymásban? Inkább belőletek kellene kivernünk a szart is.

Ben és Jason megforgatják a szemüket, aztán Ben odasétál.

– Kiadtátok magatokból? – Felém nyújtja a kezét.

– Talán. – Felhúzom a szemöldököm, visszanézve a lányra, lassan elengedem a karját, és hátradőlök, még mindig a derekán lovagolva, várva, hátha megpróbál egy olcsó ütést bevinni. Semmi nem történik, úgyhogy elfogadom a felkínált kezet. Jason felsegíti Raynát.

Megigazítom a ruhámat, és beletúrok a hajamba, senkire sem nézve.

– Készen állok, Ben, menjünk. – Beszélniük kell, és eldönteniük, hogy ez olyasmi-e, amivel ő együtt tud élni. Nem akarok elmenni, de egy Alfának szüksége van a Lunájára. Ebben az esetben ő a fontosabb. A barátságom Jeremiah-val kizárólag az ő kezében van. Ha nemet mond, akkor ennyi volt, legalábbis egyelőre.

Elindulok a bejárati ajtó felé. Megkeményítem az állkapcsom, nem fogok újra sírni. Elmondtam a magamét, és csak remélni tudom, hogy hisz a szavaimnak. Ezt Jeremiah-nak kell elmagyaráznia és helyrehoznia, ha meg akar tartani az életében. Meg kell értetnie vele, mik vagyunk mi egymásnak, és neki hinnie kell abban, hogy ez nem romantikus kapcsolat.

– Várj, ne menj el. – A hangja édes, de magabiztos, és nem tudom, képes vagyok-e erre. Megrázom a fejem, és megyek tovább. – Kérlek, beszélnünk kéne.

Továbbra is az ajtót nézem. – Tényleg meg kell próbálnom aludni, ez nem csak duma volt. Ne tedd ezt nehezebbé számomra. Kérlek. Mennem kell. – A könyörgésem alig hallhatóan jött ki a saját fülemnek is, de tudom, hogy ők hallják. Egyre nehezebb lélegezni.

– De te itt laksz… – Közvetlenül mögöttem suttog. Tudom, hogy a fiúk hallanak minket.

A szememet az ajtóra szegezem. Minden lélegzetvétel kontrollált: be, aztán ki. – Igen… egyelőre… és hamarosan te is. Amúgy is meg kell tanulnom egyedül átvészelni a rémálmokat és a szarságokat, de ez azért egyfajta sokk volt. – Lehajolok, és felkapom a táskáimat; a kezem még mindig sajog a korábbi rögtönzött edzéstől. Megállít, a keze az enyémen. Legördül az első könnycsepp. A fejemet rázom, megszakad a szívem.

– Menjünk, pakoljuk el ezeket, és megismerhetjük egymást. Úgy tűnik, sok időt fogunk együtt tölteni. – Meghúzza a kezem, ami a sporttáskám pántját fogja. Nem volt durva vagy irányító mozdulat, de valami elpattant bennem, és nincs több energiám harcolni vele.

Már megint a könnyeim, hülye érzelmek. Elveszi a táskámat, és gyengéd kezét a felkaromra csúsztatva megfordít. A hátizsákomat a vállamra vetem, lesütött szemmel, csak arra koncentrálva, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. Mindketten felmegyünk a lépcsőn, vissza a szobámba, Rayna közvetlenül mögöttem, anélkül, hogy visszanézne a fiúkra.

– Ken… – leheli Jeremiah. Csak megrázom a fejem, és megyek tovább.

– Azt hiszem, a lányaid cserbenhagytak, remélem, befejezted, amit elkezdtél itt bent, tesó, különben fájó tökkel fogsz aludni menni. – Tommy mindig a sármőr. De a többi srác is nevet.

Odaérünk a szobámhoz, ledobom a táskámat az íróasztalom mellé, és veszek egy mély levegőt, mielőtt megfordulnék.

Lépek, hogy elvegyem tőle a sporttáskámat, és ledobom az iskolatáskám mellé.

– Tényleg csak úgy elmentél volna? Minden harc nélkül? – Megdöbbentnek tűnik.

– Ő a bátyám, nem a pasim. – Kezdem unni, hogy ezt kell mondogatnom. – Soha nem volt köztünk semmi ilyesmi. Lehet, hogy ember vagyok, de egész életemben ismertem őt, és szoros a kapcsolatunk. Értem, hogyan működnek a társak, mennyire elválaszthatatlanok. Ő egy Alfa, és egy Alfának szüksége van a Lunájára. Nincs ennél fontosabb a falka jövője szempontjából. Nem fogok ennek az útjába állni önzőségből. Szóval igen, elmentem volna, mert nem akarod, hogy a közelében legyek. Nem akarsz engem itt látni.

Megdörzsölöm az arcom, leülök az ágyamra, és megveregetem a helyet magam mellett.

– Még soha nem rontottam így rá a bátyámra. Inkább hajlamos vagyok hozzávágni valamit. – Ennek hatására megtörik a feszültség, ahogy eleresztek egy fojtott nevetést.

– De mennyire álltok közel egymáshoz a bátyáddal? Korban, úgy értem.

– Hat év a különbség. Ő huszonhat, én húsz vagyok.

Bólintok. – Jer és én egyidősek vagyunk, szó szerint. Ugyanazon a napon születtünk, ugyanabban a kórházban. Ilyen közel álltak egymáshoz az anyukáink. Anyukám látogatóban volt, és egyszerre indult meg náluk a szülés. Inkább olyanok vagyunk, mint az ikrek, alapvetően így nevelkedtünk.

Bólint. – Ez akkor megmagyaráz néhány dolgot. Azt nem, hogy miért alszik a szobádban, de arra majd rátérünk. Mi a helyzet a többi sráccal?

– Mi lenne velük? – Próbálom uralni a légzésemet, most, hogy már nem morog rám. A sok sírástól a fejem is megfájdult.

– Ó, ne már! Kizárt, hogy békén hagytad mindegyiket! Ennyi dögös pasi, és még nincs társuk. És mindannyian annyira védelmezőek veled. Közel állsz mindegyikükhöz, ezt bárki láthatja.

– Miről beszélsz, hogy „még nincs társuk”? Ember vagyok, tudod mennyi az esélye annak, hogy valakinek a párja legyek? Még a falkába sem avathatnak be, mert a vének szerint az megölne. Biztos vagyok benne, hogy a megjelölés ugyanolyan rossz lenne. – Úgy döntöttem, a másik megjegyzését kihagyom. Nem ismerem őt annyira jól.

– Azt hiszem, ilyet még sosem hallottam. Bár nálunk a falkában nincsenek emberek, szóval nem vagyok biztos benne, hogyan működik ez.

– Fogalmam sincs, de Beth néni még a gondolatával sem foglalkozik. Szóval egy ember vagyok egy vérfarkas falkában, tényleges falkakapcsolat nélkül, az Alfa családjával élek, de nem vagyunk vérrokonok – mondom sötéten.

– Szóval… elhiszem, hogy sosem volt semmilyen romantikus érdeklődésed Jeremiah iránt. Az arcodra van írva. – Kuncog, mint egy igazi kislány. – De kikerülted a másik kérdésemet, ami azt jelenti, hogy a többi srácot elvitted egy próbakörre. – Kacsint, én pedig az ajtóra nézek, biztosra véve, hogy valaki valószínűleg hallgatózik.

– A próbakör erős kifejezés. – Próbálok kitérni.

– Ó, add már fel! Meg kell ismernem ezeket a srácokat, és a magam idejében majd kiszedem belőlük, de tudni akarom, milyen csapatot rakott az Istennő az Alfám köré. Hogy hogyan bánnak egy nővel, az nagyban jelezheti, milyen emberek is ők valójában. – Újra kuncog.

„Az Alfám.” Az agya máris átkapcsolt.

– Mindannyian nagyszerűek, de lehet, hogy elfogult vagyok. – Vontok vállat és elmosolyodom.

– Szóval melyikkel randizol most? Úgy érzem, mindegyik valami mást hozna a kapcsolatba. Ki volt az elsőd?