4 - Kennedy

Belépve a terembe és felkapcsolva a villanyt, legalább annyi eszem van, hogy előtte egy kicsit bemelegítsek. Berakok valami zúzós rockzenét, felkapok egy gyorsasági ugrókötelet, és elkezdek ugrálni, hogy felpörgessem a vérkeringésem és bemelegítsem az izmaimat, közben még mindig hagyva, hogy a fékezhetetlen negatív gondolatok elszabaduljanak. Gyenge. Árva. Egyedül. Lecserélve. Nemkívánatos. Mint egy ismétlődő lemez, valahányszor a kötél a padlóhoz ért, egy újabb szó ugrott be.

Amikor már rendesen leizzadtam, odamentem a boxzsákhoz, ellenőriztem a bandázst a kezemen, és végigcsináltam a szokásos ütéses bemelegítést, aztán egyszerűen csak elkezdtem püfölni a zsákot rúgásokkal és teljes testes mozdulatokkal, amíg már nem éreztem a végtagjaimat. Akkor hagytam abba, amikor már nem tudtam tovább hajszolni a testem, a homlokomat a zsáknak támasztottam, és nehezen vettem a levegőt. Az én gyenge, emberi énemnek nincs meg az a veleszületett állóképessége, ami a vérfarkas barátaimnak. Az irritáció újabb hulláma önt el. Nem Vagy Elég, gúnyolódik a belső hangom.

Ben mellémlép a saját edzőcuccában, és a kezembe nyom egy palack vizet. – Sikerült kiadni magadból? – Nem is vettem észre, hogy maradt. Ő is izzadt, szóval legalább nem tartottam vissza a mai edzéstől azzal, hogy megint rám kellett bébiszitterkednie.

– Egyelőre igen, de ez csak azért van, mert nem érzem a karjaimat. – Megforgatom a szemem.

– Három órája csinálod, remélem is. Nem tudom, láttalak-e valaha is így mozogni. Egyre erősebb és gyorsabb vagy. Úgy tűnik, a haragod a titkos fegyvered. – Kacsint egyet, de a vidámsága nem tart sokáig.

– Hát, azt hiszem, jó, hogy legalább egyikőtök végre észrevette. – Összeszűkítem a szemem, és veszek egy mély lélegzetet. – Sajnálom, ezt nem érdemelted meg. Nem rád vagyok dühös, csak te vagy itt. – Leülök a padra a zsák mellé, ő pedig követi a példámat.

A szemem sarkából mozgást látok, és észreveszem, hogy Tommy és Jason közelednek. Ők is maradtak? Belerondítok az estéjükbe, emiatt most egy kicsit rosszul is érzem magam. Tényleg azzal kellene foglalkozniuk, hogy megismerjék az új Lunájukat és Jerral lógjanak.

– Biztonságos a megközelítés, vagy el fogom veszíteni a családi ékszereket? – próbálkozik Tommy egy viccel, a legféltettebb kincsére mutatva.

– Fogd be. Semmi bajod nem lesz. – Forgatom a szemem, és majdnem elmosolyodom, de még nem tartok ott.

– De neked sem? – kérdezi Ben, én pedig csak megvonom a vállam.

– Két napig nem beszéltünk. Sosem fordult még elő, hogy két napig ne beszéljünk. Mi van, ha megmondja neki, hogy nem láthat, nem beszélhet velem, vagy nem lehetünk barátok? Mi van, ha kidob a falkaházból? – Iszom még egy kortyot. – Nem fogom választás elé állítani, mert nem engem választana. Nem is választhatna engem, ezt jól tudom. A társak különlegesek, és ilyesmi csak egyszer adatik meg az életben. – Hagyom, hogy a könnyeim hulljanak, és próbálom elfojtani a fájdalmat és a pánikot, ami azóta buzog bennem, hogy Jason kirángatott az óráról.

– Még csak nem is mesélt neki rólam. Tudom, hogy ennek nem kellene nagy ügynek lennie, de én vagyok az emberi, női legjobb barátja, aki a házában él. Ez egyetlen szinten sem normális, és ő el sem mondta neki, lehetett látni a meglepetést az arcán. Még sosem szégyellt engem, de hát eddig sosem számított. Talán az ő falkája nem ennyire toleráns az emberekkel szemben. És kiborult azon, hogy megöleltem, kiborult, hogy egyáltalán a közelében vagyok. Nem fog elfogadni az életükben, én pedig nem tudom, mit fogok csinálni. Nem állhatok közéjük, de nem maradhatok itt, hogy végignézzem, ahogy lassan eltávolodik tőlem. Az a halálomat jelentené.

Ben a vállam köré fonja a karját, és magához húz. A fejemet a vállára hajtom, és hagyom, hogy patakokban folyjanak a könnyeim, magam elé bámulva, de igazából nem látva semmit. Jason leül a másik oldalamra, és megfogja a kezem, Tommy pedig letérdel elém.

– Ken, majd kitaláljuk. Fontos vagy neki, ezt te is tudod. Egy új társkötelék túlzottan intenzív lehet, és biztos vagyok benne, hogy most nem gondolkodik teljesen tisztán. – Tommy megszorítja a másik kezemet.

– Ennyit magamtól is kitaláltam. De mit csináljak addig is? Nem várhatok örökké arra, hogy kihúzza a fejét a seggéből. És előbb-utóbb ti is megtaláljátok a társatokat, és ugyanezt fogjátok tenni. – A könnyek újabb hulláma indul meg. Lehunyom a szemem, a falnak hajtom a fejem, és könyörgök nekik, hogy álljanak el.

– Sosem hagynánk cserben, ezt tudod – dől nekem Jason.

– Ezt Jeremiah-ról is tudtam, és nézd, mire mentem vele. – Veszek egy mély lélegzetet, és lassan kifújom, majd kinyitom a szemem, és a plafont bámulom. – Csak többet kell edzenem, le kell foglalnom magam, amíg el nem húzok innen, nem megyek főiskolára, és nem csinálom a normális emberi dolgokat. Mindannyian tudtuk, hogy ez be fog következni. Csak nem számítottam rá, hogy ennyire hirtelen lesz, és ennyire sz*r. – Megmozdulok, hogy felálljak, de Ben visszatart.

– Ez nem tart örökké, csak adj neki egy kis időt. És hagyd abba a menekülést.

– Megpróbálom, de azt sem fogom tűrni, hogy rám morogjanak. És nem menekülök, csak mindkettőnknek térre volt szüksége.

Amiről viszont hallgatok, hogy fejben arra is elkezdek felkészülni, hogy minden kapcsolatot megszakítsak velük, ha ez megkönnyíti az életüket.

Egyszerűen az izzadt edzőcuccomban mentem haza, az utcai ruhámat meg csak úgy összegyűrtem. Nem készültem erre, így semmi fürdőcucc nem volt nálam, ráadásul a zilált, izzadt káosz kinézet amúgy is remekül tükrözi, hogyan érzem magam most.

A srácok ragaszkodnak hozzá, hogy hazakísérjenek. Próbálom nem felidegesíteni magam ezen, mert még mindig olyan, mintha bébiszitterkednének felettem.

Viszont csak az ajtóig kísérnek, ami megkönnyebbülés. A hátsó, teraszajtón lépek be a konyhába. Azt hittem, okos leszek, és észrevétlenül besurranhatok egyenesen a szobámba, de tévedtem.

– B*sszameg, Kennedy! – Akkorát ugrom, és úgy szorítom az izzadt trikómat, mintha ez lelassítaná a kalapáló szívemet, aztán veszek egy mély lélegzetet és összeszedem magam. – Hol voltál? Aggódtam. Csak úgy elrohantál, és a telefonodat is itt hagytad mindenestül. – Jeremiah felugrik a konyhaszigetnél lévő székéből, és elindul felém. Haragszik rám? Miért tűnik dühösnek? Semmi joga nincs haragudni rám, amiért egy stresszes szituációban távolságot tartottam, hogy mindenki lenyugodhasson.

Figyelmen kívül hagyom, és a hűtőhöz sétálok, hogy kivegyek egy üveg vizet. Kinyitom, iszom egy nagy kortyot, mielőtt felé fordulnék, hogy válaszoljak. A lány bent van vele. Érzem a parfümjét, és semmi olyasmit nem fogok csinálni, ami vitának tűnhet a lány előtt. Nem adok neki még egy okot arra, hogy azt mondja neki, maradjon távol tőlem.

– Edzettem, és velem volt a testőrkülönítmény is. Nem gondoltál rá, hogy bejelentkezz valamelyik srácnál? Megmondhatták volna, hol vagyunk. Vagy legyünk őszinték, a legjobb barátom vagy, ki tudtad volna találni, hová megyek, hogy levezessem a gőzt. – Hagyom, hogy az irritációm átszűrődjön a szavaimon.

– Mindannyian blokkoltak. Azt hittem, valami történt. – Végigsimít az arcán a kezével, mielőtt visszanézne rám.

Úgy nézek rá, mint egy hülyére, mert pont úgy viselkedik. Valami tényleg történt, és te teljesen kizártál.

– Jobban ismered őket annál. Ha tényleg nagy baj lenne, kapcsolatba lépnek veled. Ráadásul, ha tényleg azt hitted, hogy valami történt, a várakozás nem a legjobb lépésed volt, Alfa. Mi több, még mielőtt elmentél, bébiszitteri feladattal bíztad meg őket, és úgy tűnik, úgy gondolják, mivel az agyad száz százalékosan le van foglalva, az a feladat még nem ért véget. Edzenem kellett, ott voltam, a teremben. Most meg le kell zuhanyoznom. – És bepakolnom egy táskát, de ezt nem mondom ki hangosan. Megmondtam Bennek, hogy majd hívom, jöjjön értem, hogy nála alhassak. Becsületére legyen mondva, nem is vitatkozott.

Próbálok elsétálni Jer mellett, de elkapja a csuklómat és megállít. Újabb mély morgás hallatszik a sziget túloldaláról, én pedig vonallá préselem az ajkaimat, de elfordítom az arcom mindkettőjüktől, amíg biztos nem vagyok benne, hogy képes vagyok uralkodni a vonásaimon. Nem mutathatok irritációt vagy tiszteletlenséget a leendő Luna felé.

– Kennedy, miért vérzik a kezed? – kérdezi lágyan, de a saját irritációja is buzog a felszín alatt, alig kontrollálva.

Felhagyok a próbálkozással, hogy kiszabaduljak, és értetlenül visszanézek a kezemre, észreveszem, hogy a bütykeim átvéreztek a bandázson, amit nem is vettem a fáradságot, hogy levegyek. A srácok közül sem mondott senki semmit, pedig tudom, hogy ők is észrevették.

– Rohadékok, igazán figyelmeztethettek volna. – Tudták, hogy meg fogja kérdezni. Ezért nem jöttek be velem, tudták, hogy meg fog állítani. – Dolgoztam egy kicsit a zsákokon. Észre sem vettem eddig. – Lerázom magamról a dolgot, olyan nyugalmat mutatva, aminek a közelében sem járok. – Tényleg mennem kell és rendbe tenni magam, az elmúlt pár napban nem aludtam jól, és kezd utolérni. És ahogy elnézem, be kell kötöznöm pár sérülést is.

Végre a szemébe nézek, és eltelik egy pillanat. Próbálom kiszabadítani a csuklómat. De ő még szorosabban fogja. – Engedj el, Jer – suttogom. Olyan sok jelentés van ebben a három szóban, hogy könnyek szöknek a szemembe, de nem nézek félre. Meg kell értenie. Én hozom meg ezt a döntést. Most kell elhúzódnom, gyorsan, nem pedig lassan és neheztelve az idő múlásával.

Az arca megrándul, és egy szoros ölelésbe húz, én pedig a derekára fonom a karom, a pólójába markolva, mert a kezem nem éri át a masszív derekát, és hagyom, hogy hulljanak a könnyeim, átáztatva a pólóját. Ha ez az utolsó alkalom, hogy megölelhetem, akkor olyanná teszem, hogy számítson. Érzem, ahogy megszakad a szívem, és hevesen kalapál a mellkasomban. Biztos vagyok benne, hogy ő is érzi.

Egy fenyegető morgás hallatszik a háta mögül, és most először jövök rá, hogy ez nem is ijeszt meg úgy, ahogy kellene. Ő a társa és a leendő Luna, a morgásának a földbe kellene gyökereztetnie a lábamat, és most rájövök, hogy ez igazából csak visszarángat a valóságba, mintha valaki megköszörülné a torkát.

Ezt a gondolatot elteszem az elmélyben lévő „majd holnap megfejtem” kupacba, bólintok egyet a mellkasába, veszek egy mély lélegzetet a megnyugtató illatából, mielőtt elhúzódnék. A kezem a kemény mellkasára teszem, és a szemébe nézek.

– Jeremiah. Engedj. El. – szigorúan mondom, de nem gonoszan. Hagynia kell, hogy ez megtörténjen, a lány kinyilvánította a jogát, én nem vagyok itt kívánatos, és birtokháborítást követek el. Lehet, hogy nem vagyok vérfarkas, de megértem, ha valaki védi a területét.

– Soha. – Csak ennyit mond. A karjai szorosabban fonódnak a derekam köré, sokkal nehezebbé téve ezt az egészet, mint amilyennek lennie kellene. Összeszorítom az állkapcsom, küzdenem kell ezekkel a könnyekkel, nem fogja látni többször, hogy sírok.

– Nos, ez már nem csak a te döntésed. Mostantól ketten vagytok egy csomag, és konzultálnod kell a másik feleddel, mielőtt ígéreteket tennél. – Kétszer megveregetem a mellkasát, próbálva egy kis könnyed incselkedéssel és mosollyal menteni a helyzetet.

Újabb morgás, és ezúttal egy felhorkanás. Lehetséges, hogy egyetért velem, de eddig összesen vagy öt szót hallottam tőle, szóval nem lehetek biztos benne.

Ellököm magam tőle, és ezúttal hagyja, hogy hátralépjek. – Holnap találkozunk a suliban, gondolom. Kivéve, ha ez már nem olyasmi, amit csinálsz. Nem is tudom, hogy működik ez... Akkor majd látjuk egymást. – Végighúzom a kezem a homlokomon. Ezen a ponton már csak összevissza beszélek, és nem is tudom, miért próbálok egyáltalán beszélgetni. Soha nem voltunk még ennyire kínosak, és most pont ilyenek vagyunk.

Besétálok a nappaliba, hogy felkapjam a táskámat onnan, ahol korábban ledobtam. A telefonom a földön mellette, csak úgy véletlenszerűen elejtve. Senki sem nyúlt hozzá, és a szomorúság újabb hulláma mos végig rajtam. Félredobva és figyelmen kívül hagyva, akárcsak a telefonom. Ember... annyira utálom ezt az egészet.

Felkapom a cuccaimat, és gyorsan a szobámba megyek, mielőtt még egy sírásroham utolérne. Rekordidő alatt lezuhanyzom. Felveszek egy sportmelltartót és az egyik kényelmes melegítőmet. Megszokásból Jeremiah pólójáért nyúlok, ami a párnámon szokott lenni. Félúton megállok, miközben felvenném, veszek egy mély lélegzetet, és újra leveszem. Lehunyom a szemem, megacélozom magam, összehajtom, és leteszem a komódom tetejére a szoba másik végében. El kell kezdenem nélküle csinálni ezt.

Míg ott vagyok, bepakolok egy váltás ruhát holnapra a suliba, és egy edzőcuccot az edzésre. A lehető legkevesebb időt fogom itt tölteni, amíg ki nem találjuk, mi legyen.

Amikor készen vagyok, írok Bennek, hogy jöjjön értem.