LYRIC

– Sajnálom, hölgyem; de azért vagyok itt, hogy felvegyek valakit. Nem vihetem el ingyen, ha erre kér – küszködtem, hogy visszatartsam a nevetésemet, miközben hallgattam Rufust, apám egyik legrégebbi őrét, aki a vállam fölött pásztázta a tekintetét, keresve a személyt, akinek a felvételére a repülőtéren utasították.

– Tudom. Azért küldték, hogy felvegye Lyric Harpert, igaz? Én vagyok az, Rufus.

A szeme gyanakodva szűkült össze. – Még mindig nem mondta el, honnan tudja a nevemet. És... És hogyan lehetne maga Lyric? Ez lehetetlen. – Megrázta a fejét. – Lyric az...

– Csúnya? – fejeztem be helyette, széles mosollyal az arcomon.

Összehúzta a szemöldökét, és megrázta a fejét. Annak idején Rufus volt az egyetlen, aki soha nem volt képes csúnyának nevezni. Ő volt azon kevesek egyike, aki törődött az érzéseimmel, és még most is, idegenként sem volt képes csúnyának hívni.

Felnevettem. – Nos, segítene, ha emlékeztetnélek, hogy a kedvenc levesed a sütőtökkrémleves volt, és te meg a kicsi Lyric régen mindig „Kígyók és létrák”-at játszottatok?

A felismerés felcsillant a szemében. Az álla leesett a döbbenettől.

– Seraphis irgalmazzon! Lyric, tényleg te vagy az! – Kitárta a karját, én pedig habozás nélkül a meleg ölelésébe vetettem magam.

Annak idején Rufus és én alig töltöttünk időt együtt, de ő mindig emlékezetessé tette azt a kevés alkalmat, amikor találkoztunk. Ő állt a legközelebb ahhoz, hogy szülőm legyen.

– Hogy lehetséges ez? – faggatózott, miután megkérdezte, hogy vagyok. – Az arcod... Te jó ég! Gyönyörűen nézel ki! Csak öt éve mentél el, és... É-én el sem hiszem.

– Hosszú történet, Rufus. De egyelőre maradjunk annyiban, hogy a sors úgy döntött, rám mosolyog.

– Ó, Lyric! Nem is tudod, mennyire örülök, hogy látlak. Biztos vagyok benne, hogy apád el lesz ragadtatva, ha meglátja, hogy már nem vagy... nem-szép többé. – Nevettem a próbálkozásán, hogy ne használja a „csúnya” szót rám.

Nos, ami apámat illeti... Gondolatban megforgattam a szemem. Kissé szomorú voltam, hogy öt év után miatta kényszerültem visszatérni ide. Az életem tökéletes volt Draconisban.

– Ide vele. Ezt elviszem a kocsihoz – mondta Rufus, elvéve a poggyászomat.

– Tedd azt, én pedig találkozom veled az autónál. Fel kell vennem még egy extra csomagot. Ne aggódj, gyors leszek.

Megfordultam, és alig tettem három lépést, Rufus felhívta a figyelmemet: – Leejtettél valamit.

A padlóra nézve megtaláltam a beolvasott képet. A szívem a torkomba ugrott, ahogy gyorsan leguggoltam, hogy felvegyem.

Rufus meglepetten figyelt. Nyilvánvalóan látta az ultrahangfelvételt, és azon tűnődhetett, mi a fészkes fenéért volt ilyesmi a hátsó zsebemben.

Ó, Lyric. Nem lehettél volna egy kicsit óvatosabb?

– Ez... Ez nem az enyém – köszörültem meg a torkom, remélve, hogy a hazugságom hihető. Mármint ki hord magzatokról készült ultrahangfelvételeket a hátsó zsebében?

Visszacsúsztatva a zsebbe, sietve távoztam.

.....

Keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt, miközben a csomagkiadónál vártam. Az extra poggyászomat bármelyik pillanatban kihozhatták.

Miközben tétlenül várakoztam, zavaró gondolatok futottak át az agyamon. Apám két okból akart hazahívni. Az első az volt, hogy teljesen elvágjam a szálakat Roderickkel.

A mi világunkban, amikor két farkas párba állt, egy szalagot kötöttek az egyesülésük jeleként, és egy templomban őrizték. Így, amikor szét akartak válni, két lépésből állt a folyamat. Először szóban kellett megtagadniuk egymást mint társakat, másodszor pedig együtt elvágni a szalagot.

Miután Roderick megtagadott mint társát, nem volt lehetőségünk újra találkozni. Olyan körülmények adódtak, amelyek elszólítottak. De most kétségbeesetten be akarta fejezni az utolsó lépéseket. Úgy tűnik, választott egy új társat, de nem tudja elfogadni, amíg részben még hozzám kötődik.

Nos, én már nagyon vártam a napot, amikor véget vethetek a dolgoknak azzal a seggfejjel. Ő a múltam volt, és az a hülye szalag volt az utolsó dolog, ami összekötött minket.

– Elnézést, hölgyem. Szeretnék egy percet kérni az idejéből, kérem – szólalt meg valaki mögöttem.

Megfordultam, és egy jókötésű férfit láttam fekete öltönyben, sötét szemüveggel a szemén. Nem kellett senkinek elmondania, hogy ő egy testőr.

– Segíthetek? – ráncoltam a homlokom.

– Mondhatni. Az ottani Alfa kihallgatást követel önnel.

Odanéztem, ahová mutatott – egy minibárhoz –, de nem láttam a férfit, akire utalt. Az arcát eltakarta a pult.

Küzdöttem a késztetés ellen, hogy megforgassam a szemem. Manapság ez fárasztó volt. Nyilvánvaló volt, hogy soha nem lesz olyan nap, amikor úgy lépek ki az utcára, hogy ne keltsem fel az ellenkező nem figyelmét.

– Sietek. Mondja meg neki, hogy sajnálom – válaszoltam.

Az őr állkapcsa megfeszült. – Nem hagyhatja figyelmen kívül. – Kiolvastam a kimondatlan szavakat a hangjából: Ő egy hatalmas Alfa. Nem hagyhatod egyszerűen figyelmen kívül a kérését.

De tényleg nem érdekelt, hogy találkozzak bárkivel is. – Sajnálom. Tényleg.

Elfordítottam a fejem. Tiszteletlenség volt figyelmen kívül hagyni egy Alfa hívását. Egy olyan világban, ahol a rangok számítottak, lehetett a hatalmasok egyike, és súlyosan megbüntethetett volna, de tényleg nem voltam olyan hangulatban, hogy bárkivel is beszéljek.

– Roderick Alfáról van szó, a Nightshade falkából – tette hozzá az őr, mintha ezzel akarna csábítani. De fogalma sem volt róla, hogy épp régi sebeket tépett fel.

A szemem rávetődött, majd gyorsan a bár felé villant, ahol a férfi ült. Roderick? Mint a volt társam, Roderick? Az, akivel azért jöttem, hogy véget vessek a dolgoknak? Szó sem lehet róla.

A mellkasom összeszorult a fájdalomtól, és minden erőmre szükségem volt, hogy kordában tartsam az érzelmeimet.

– Még egy ok, hogy ne találkozzak vele – motyogtam, elfordulva.

– Mondott valamit?

– Azt mondtam, hogy nem találkozom vele – sziszegtem a szavakat, körmeim a tenyerembe vájtak.

Az őr rosszalló pillantást vetett rám, mielőtt elment, én pedig remegve fújtam ki a levegőt.

Most pedig, hol a fészkes fenében van a poggyászom?

Megtaláltam az egyik munkást, és helyzetjelentést követeltem, ő pedig biztosított róla, hogy bármelyik percben itt lesz.

Sajnos nem voltak elég gyorsak, mert röviddel ezután láttam, hogy Roderick közeledik felém.