Roderick Fletcher.

Az egyetlen férfi, akiről azt reméltem, szeretni fog, de sosem tette.

Az elme egy aljas jószág. Azt hittem, túl vagyok Roderick árulásán, és semmit sem fogok érezni, amikor találkozunk. De ahogy figyeltem őt, amint felém közeledett, úgy festve, mintha ő lenne itt a főnök, a szemem megtelt könnyel.

szippantottam egyet, és elfordultam, visszakényszerítve a könnyeket.

– Szóval, ide kellett jönnöm, hogy személyesen beszéljek veled – dőlt neki a pultnak mellettem. – Milyen merész.

A torkom összeszorult, képtelen voltam szavakat találni. Féltem, hogy elcsuklik a hangom, ha megpróbálok megszólalni.

Három őr ólálkodott mellette, szemük körbe-körbe járt. Roderick kifinomultnak tűnt, mint akinek nyilvánvalóan jó élete volt.

Mit keresett egyáltalán itt? Várt valakit?

– Mi a neved? – kérdezte félrebillentett fejjel.

Semmit sem szóltam, még csak rá sem néztem.

– Halló?

– Nem tartom szükségesnek, hogy idegeneknek eláruljam a nevemet – sikerült végül kinyögnöm. A hangom feszült volt.

A szeme felcsillant a szórakozástól. És itt volt egy férfi, aki soha nem mosolygott rám, amikor egy évig együtt voltunk.

– Mondjuk úgy, hogy ma túlságosan izgatott vagyok – sóhajtott. – Itt vagyok, és várom, hogy egy bizonyos szuka megérkezzen. – Amikor értetlenül néztem rá, hozzátette: – A volt társam. Túl vagyunk az első lépésen, és már csak egy aprócska lépés van hátra. Végre megszabadulok tőle.

Felhorkantottam. Hihetetlen volt.

– Már korábban megcsináltam volna, tudod? De a borzalmas lány évek óta eltűnt. A pokolba kívántuk, mire megtaláltuk – nyers megvetéssel beszélt.

– Miért nevezed borzalmasnak? – kérdeztem, mielőtt megállíthattam volna magam.

Felnevetett. – Hidd el nekem, édesem; ő egy szörnyeteg. Ha látnád, neked is ez lenne a véleményed. Ő a legcsúnyább teremtés, akit valaha láttam.

Valami forró robbant a mellkasomban. Minden erőmre szükség volt, hogy ne hagyjam kitörni az érzelmeimet.

Nem. Ez nem a megfelelő hely.

De Roderick volt az igazi szörnyeteg. Fogalma sem volt róla, hogy pont az előtt a nő előtt áll, akit megvetett. Mit tenne a büszkeségével, ha megtudná?

Értelmet nyert, miért várakozott a repülőtéren. Egyértelműen el akart rángatni a templomba, hogy elvágjuk a szalagot. Nos, nem hagyom, hogy nyilvánosan megalázzon. Még egyszer nem.

Szerencsére a poggyászom végre megérkezett.

– Elnézést a késésért, hölgyem – mondta a fiatalember, miközben felém gurította.

Rá sem nézve Roderickre, indultam, hogy távozzak. Ez meglephette. – Szívesen beszélnék veled máskor is. Az elérhetőségedet, ha nem bánod.

Egy pillanatig háttal álltam neki, a szavaimat mérlegelve. Megfordultam, amikor megtaláltam a legudvariasabb választ, amit adhattam: – Még ha meg is kellene adnom a számomat, hogy megmentsem magam tőled, akkor sem tenném. Alfa.

Amikor a szavaim eljutottak a tudatáig, meglepetés táncolt a szemében, amit egy csipetnyi sértődöttség követett.

Valami kivirágzott a mellkasomban. Büszkeség volt.

Így hát elgurítottam a bőröndömet, otthagyva őt a döbbenettől lefagyva.

****†****†

Rufus és én a parti idején érkeztünk haza. A mostohaanyám születésnapi partija volt.

Nem mintha szándékomban állt volna részt venni rajta – a Hold mentsen meg tőle –, csak véletlenül pont jókor érkeztem.

Nem voltam a partihoz öltözve. Egyszerű farmer és ing volt rajtam, a hajam lófarokba kötve. Mégis, amikor beléptem a csarnokba, a fejek felém fordultak.

Egy pillanatig kínosan éreztem magam. Ez az egész figyelem dolog még mindig új volt nekem.

Soha nem tudtam, hogy ennyi bókot kaphatok, amíg meg nem szabadultam a hegemtől. Most az emberek alig tudtak rám nézni anélkül, hogy el ne mondták volna, milyen gyönyörű vagyok.

A mostohahúgom, Nora, odasétált hozzám egy mosollyal. – Szia! Kicsit elkéstél a partiról. Mi a neved?

Tipikus Nora. Kiskorától kezdve mindig a dögös lányokkal akart barátkozni. Annyira megvetett engem, mivel „foltot” ejtettem a nevén. Hogy egy sebhelyes nő a nővére.

Öt évvel ezelőtt rám csapta az ajtót, nem engedett be a könyörgésem ellenére. Most meg csupa kedvesség volt.

– Nem a parti miatt vagyok itt – válaszoltam hűvösen, és elfordultam, apámat kutatva a szememmel.

Egy sarokban találtam rá a mostohaanyámmal és néhány vendéggel. Ő volt az oka, hogy itt voltam. Tudnom kellett, mi olyan sürgős azon kívül, hogy elvágjam a szálakat Roderickkel.

Rám szegezte a tekintetét, gyanakodva figyelt. Felé indultam.

– Hé! Ki vagy te? – jött utánam Nora, kissé sértődött hangon.

De figyelmen kívül hagytam, amíg el nem értem apámat.

Apám jól ismert Alfa volt, ezért volt tele a parti méltóságokkal. Jól tettem, hogy fejet hajtottam nekik, ahogy apám előtt álltam.

– Ki maga? – kérdezte a mostohaanyám.

Félmosollyal találkoztam a tekintetével. – Ennyire más vagyok, hogy nem ismer meg? – Apámra néztem. – És te, apa? Túl más vagyok?

Hallható zihálás hullámzott végig körülöttem. Nora a szája elé kapta a kezét.

– Ez lehetetlen – motyogta, a fejét rázva.

– Lyric? – Apa szeme tele volt döbbenettel és felismeréssel.

– Ki ez a szélhámos? – csattant fel a mostohaanyám. – Azt hiszed, nem tudjuk, hogy néz ki Lyric? Azt hiszed, bedőlünk ennek a csalásnak?

Apára fókuszáltam a tekintetem. – Csak azért vagyok itt, mert azt mondtad, van valami fontos, amiről beszélned kell velem. Ha nem bánod, szeretném, ha most megejtenénk ezt a beszélgetést.

Apa elvitt a dolgozószobájába, számos megdöbbent embert hagyva hátra, akik egy szót sem tudtak kinyögni.

Nem tagadom, milyen jó érzés volt tudni, hogy én voltam az oka a szótlanságuknak. Nem nevezhettek csúnyának. Ami azt illeti, soha többé nem fog csúnyának nevezni senki, soha.

– Mi történt veled, Lyric? A hegedet lehetetlen volt eltüntetni – kérdezte Apa.

– Nem kívánom most megvitatni. – Vagy azokat a borzalmas dolgokat, amik az elmúlt öt évben történtek. Még mindig próbáltam elmenekülni előlük. – Csak mondd el, miért volt szükséged rám itt.

– Igen, az. – Az arckifejezése megsavanyodott. – Fogalmad sincs, mennyire boldog voltam, amikor megtaláltalak évekig tartó keresés után. Te egyszerűen... köddé váltál. – Sóhajtott. – Bajban vagyunk, Lyric. A falkánk nyakig ül a pácban a Darkspire miatt. É-én elkövettem egy hibát, és rengeteg pénzt vesztettem – egy egész vagyont –, amivel eladósodtam a Darkspire-nek.

Oké, nem tetszett, amerre ez tartott.

A Darkspire egy generációs farkasfalka volt, amely arról volt híres, hogy csak a legerősebb Alfákat termelte ki. Azokat az Alfákat, akik mindig első helyen álltak a hierarchikus rendszerben. Amennyire csak lehetett, kerülték őket, mivel híresek voltak a kegyetlenségükről. Az ember semmilyen okból nem keveredett velük össze.

– Ha ez kitudódik, végünk van. Lejjebb csúsznánk a ranglétrán, és egy olyan falkától származva, amely hozzászokott a csúcshoz, hidd el, ez nem jó dolog számunkra. De hajlandóak elengedni az adósságot.

Összehúztam a szemöldököm. Ennek semmi értelme nem volt. Éreztem, hogy jön egy hatalmas „De”.

– De szükségük van egy Lunára ebből a családból, csak egy évre.