Fejezet 1

Rhea

A harcosok kint edzenek, és számomra ez lenyűgöző látvány. Tágra nyílt szemmel figyelem őket, akár a nyúlra meredő kutya. Csakhogy a harcosok sokkal érdekesebbek, és ahogy nézem őket, óhatatlanul is odaképzelem magam közéjük, ahogy ugyanolyan keményen küzdök, birkózom és harcolok, mint bármelyikük.

Természetesen ez sosem fog megtörténni. Egyrészt nő vagyok, és a nőknek tilos harcosnak tanulniuk.

Másrészt pedig selejt vagyok.

– Rhea – fordulok meg egy ismerős hangra, Ethel az. – Nem lehetsz kint. Odabent van rád szükség, rengeteg a tennivaló a parti előtt, és azzal, hogy azokat a hímeket bámulod, nem lesz kész semmi.

– Nem bámulom őket – horkantok fel, miközben követem Ethelt visszafelé, az Alfa falkaháza felé. – Csak nézem.

– Hát, nézz valami mást. Ha Elias alfa meglát, dühös lesz, én pedig, az biztos, egyáltalán nem akarok most a haragjával foglalkozni.

A falkaház általában csendes hely volt, de ma csak úgy nyüzsgött az élettől. Farkasok rohangáltak fel s alá, takarítottak, díszítettek, és készülődtek az Alfa ma esti születésnapi ünnepségére.

A harcosok viszont edzettek. Úgy edzettek, mint minden áldott nap a falkaházat körülvevő, többhektáros területen.

– Rhea – förmed rám újra Ethel, ezúttal már kissé túlzottan is frusztráltan. – Szállj le a földre. Rengeteg a munka. Kezdj el foglalkozni a virágdíszekkel. A virágkötő már egy ideje kiszállította őket. A raktárban vannak. Kezdd el elrendezni és a helyükre tenni őket.

– Igenis, asszonyom – válaszolom, és a falkaház hátulja felé vonszolom magam, ahol a raktárhelyiségek találhatók.

A raktárhelyiségek általában sötétek és porosak, de ma fényárban úsznak. Sosem értettem, miért van szükségünk ennyi raktárra. De ez egy falkaház, aminek az egész falkát ki kell szolgálnia, így hát gondolom, logikus, hogy több tárolóhelyiséggel rendelkezik.

Amint kinyitom az ajtót, a legkülönfélébb virágok illata csapja meg az orromat. Mindegyiket szépen dobozokba és kosarakba csomagolták, fóliával és szalagokkal átkötve.

Nem vagyok benne biztos, mit is kellene tennem. Sosem csináltam még ilyet.

Felemelem az első dobozt, amely meglepően nehéz. A liliomok illatát még a csomagoláson keresztül is érzem.

Lassan kiveszem a törékeny virágokat, és vázákba rendezem őket, amiket aztán visszaviszek a falkaházba, be a bálterembe, ahol a parti lesz.

Ma este van az Alfa harmincötödik születésnapja, és a tizedik évfordulója annak, hogy a Feketeagyar falka az ő uralma alatt áll. Ez egy jelentős esemény. Lehetőség a falka minden tagja számára, hogy összegyűljenek, és megünnepeljék az Alfa örökségét és eredményeit.

Miután végeztem a virágok elrendezésével, áttérek a következő feladatra: kikészítem a pezsgőspoharakat, amiket Ethel ad nekem. Vannak itt vendéglátósok, akik az ételekért felelnek, de a többi ránk hárul.

Azaz Ethelre. Ő a falkaház házvezetőnője, és az ő keze alatt dolgozik a többi személyzet, köztük én is. De egy ilyen eseményhez bizonyára kevesen vagyunk. Több száz ember fog idejönni, és szinte nincs elég kezünk, hogy megbirkózzunk a munkával.

Számos más falka Alfája is itt lesz, köztük néhány magas rangú harcos is. Ethel úgy rohangál fel s alá, mint a fejetlen csirke, és igazából nem is hibáztathatom érte.

Csak örülök, hogy nem én vagyok a felelős.

– Rhea!

Meghallom a hangját, és egy kicsit összerezzenek tőle.

– Igenis, asszonyom?

– Tedd ezeket az asztalra! – nyom a kezembe Ethel több üvegszobrot.

– Ezeket?

– Igen, és iparkodj!

Engedelmeskedem, és óvatosan az asztalra helyezem a szobrokat. Gyönyörűek, szinte félek, hogy eltöröm őket.

A bálterem majdnem kész, és hamarosan érkeznek a vendégek. Mindennek tökéletesnek kell lennie, és ha nem az, Ethel ki fog akadni.

Ma már egyszer láttam, ahogy nekiesett a vendéglátós személyzetnek.

Ahogy telik az idő, az ég lassan sötétedni kezd. Az ünnepség este nyolckor kezdődik, és várhatóan éjfélig, vagy még tovább is eltart. Az ilyesmik gyakran elég későn értek véget. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg én sem fogok hazamenni egyhamar. Igazából nem bánom. Otthon úgy sincs sok dolgom, legfeljebb az, hogy nézzem, ahogy a bátyám, Luke rajtam gyakorolja a harci fogásait, és hallgassam, ahogy azzal kérkedik, milyen nagyszerű is ő.

– Rendben, azt hiszem, készen vagyunk – tapsol egyet Ethel, miközben körbetekint a termen.

A zene szól, az ételek ki vannak tálalva. A termet virágok és gyertyák töltik meg, és minden tökéletesnek tűnik. Most már csak meg kell várnunk, hogy megérkezzenek a vendégek.

Nem az én dolgom üdvözölni a vendégeket, de határozottan kíváncsi vagyok, kik fognak megjelenni.

Azt biztosan tudom, hogy a szüleim itt lesznek, de hála az égnek nem kell találkoznom velük, mivel az este hátralévő részében a konyhában fogok dolgozni, és a hátsó ügyeket intézem majd.

Legalábbis ez az eredeti terv.

Amíg Ethel oda nem jön hozzám. – Változás történt a tervekben.

– Változás a tervekben? – nézek rá kíváncsian. – Ezt meg hogy érted?

A kezembe nyom egy egyenruhát, ami meglehetősen hasonlít ahhoz, amit a többi vendéglátós és felszolgálólány visel. – A bálteremben fogsz dolgozni. Több felszolgálóra van szükségünk. Rengeteg ember lesz itt.

– De...

– Nincs de.

– Nem hiszem, hogy az emberek azt akarják, hogy én szolgáljam ki őket. – Rámutatok arra a tényre, hogy nem vagyok más, csak egy selejt, és kétlem, hogy az ide érkező emberek akár csak a szagát is érezni akarnák egynek.

A selejteket világszerte megölték. Engem is csak Elias alfa miatt kíméltek meg. El sem tudom képzelni, miért gondolja Ethel, hogy lenne bárki is, aki azt akarná, hogy én szolgáljam ki.

Ethel felhorkant. – Biztos vagyok benne, hogy senkit sem fog érdekelni. Különben sem kérlek, hanem utasítalak. És nincs választásod. Kevesen vagyunk.

A kapott egyenruhára szegezem a tekintetem, majd újra felnézek rá. – Rendben.

– Remek. Menj hátra, és öltözz át. Gyorsan, még mielőtt a vendégek elkezdenek beözönleni. Már sötétedik. Bármelyik pillanatban itt lehetnek – veregeti meg kétszer a karomat, mielőtt megfordul, és elindul a másik irányba.

Hitetlenkedve felsóhajtok, és beviszem a tőle kapott ruhákat a bálterem mögötti mosdóba. Egy percbe telik, mire átöltözöm, és amint végzek, a tükörbe pillantok, hogy lássam, hogy állnak rajtam a ruhák. Amennyire csak lehet, lógnak rajtam.

A szoknya jóval a térdem alá ér, az ing pedig olyan hatalmas, mintha csak egy takarót viselnék. De nem tehetek ellene semmit, úgyhogy beletörődöm, és elhagyom a mosdót, vissza a bálterembe, ahová már kezdenek megérkezni a vendégek.

Lehajtom a fejem, nem akarom senki figyelmét sem magamra vonni, miközben átvágok a tömegen. Lenyűgöző látni, mennyi hatalmas és befolyásos farkas érkezik a partira. Rengeteg Alfát látok itt a kíséretükkel és a párjukkal.

Még mindig döbbenten figyelem mindannyiukat. Az utolsó szálig ki vannak csípve, a legszebb ruháikat és ékszereiket viselik, és úgy festenek, mintha életükben egyetlen napot sem dolgoztak volna.

A háttérben egy élő zenekar játszik, miközben elölről egyre több ember áramlik be. Odakint már teljesen sötét van, és a telihold magasan ragyog az égen.

Annyi pezsgőt szolgálok fel, amennyit csak tudok, mindenkinek, aki kér, miközben fél szemmel Anyát és Apát keresem. Ide fognak jönni, és azt akarom, hogy lássák, valami hasznosat csinálok.

A családom a legfontosabb számomra, ők jelentik nekem a mindenséget, és miattuk vagyok életben. De még mindig nem jutottak el odáig, hogy elfogadjanak, különösen Apa nem. Négy éve nem szólt hozzám, négy hosszú éve, és akármilyen keményen is próbálkozom, egyszerűen nem áll velem szóba.

Nem amiatt van, amit tettem, hanem amiatt, aki vagyok. Selejtnek születtem, s egyebek mellett selejt is vagyok, de nem én választottam ezt. Harcos akarok lenni, mint az apám, mint a bátyám és mint a nagybátyáim, de esélyem sincs arra, hogy azzá váljak. A selejtekből sosem lesz más, csakis teher.

– Mit keresel itt? – hallok meg egy újabb ismerős hangot, és ezúttal sokkal gyorsabban fordulok meg, miután rájövök, hogy az Anyám az. – Úgy tudtam, nem leszel itt a partin.

– Nem is úgy volt... A konyhában kellett volna dolgoznom, de Ethel...

Félbeszakít, mielőtt befejezhetném. – Nos, ne hagyd, hogy apád meglásson itt. Különösen nem így. Dühös lesz, és akkor majd elmegy.

– Anya, nem tehetek semmit – magyarázom neki.

– Dehogynem tehetsz. Bemehetsz a konyhába, és távol maradhatsz az emberektől. Vagy ami még jobb, menj korán haza, és maradj a szobádban. – Már most hallom a gyűlöletet a hangjában, olyan harsány, még akkor is, amikor ilyen halkan beszél.

Egy kicsit elszorul a szívem, de nem szólok semmit.

– Kérlek.