Fejezet 5

Rhea

A tekintetemet a lábára szegezem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy érezzem, ahogy a szeme lyukat éget belém. A testem remeg, a szívem vadul ver a mellkasomban. Félek megmozdulni, félek megszólalni, félek bármit is csinálni. Lélegezni sem bírok. A levegő fojtogat, sűrű az illatától. Úgy érzem, megfulladok, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedve a sötétségben.

Eltelik egy pillanat, és még mindig nem szól egy szót sem.

Hála az égnek.

Leteszem a tálcát az előtte lévő asztalra. Elias alfa az ablak közelében áll, élvezve a kinti látványt, és felügyelve a harcosokat, akik éppen edzenek.

Amikor megfordul, gyorsan kiegyenesedem, és rá nézek. – Szólnál Ethelnek, hogy tegye meg a szükséges előkészületeket Aron ittlétéhez?

A testem megmerevedik, és próbálom visszatartani a zihálást, ami alig várja, hogy kiszakadjon a torkomból.

Itt marad. Miért? Istenem, miért?

– Ó, erre nem lesz szükség. Már mindent elintéztem. Nincs szükség arra, hogy bármi más miatt aggódjatok. – Amikor megszólal, a hangja sima és kontrollált. A tekintete még mindig rajtam pihen, de én rá sem akarok nézni.

– Szüksége van még valamire? – kérdezem Elias alfát.

– Intézhetnénk legalább a te embereidnek szobákat? – néz rá Aronra, és megkérdezi tőle. – Nem akarom, hogy egy olyan szűk helyen nyomorogjanak, amit a harcosok pihenőként használnak, ahogyan azt egész éjszaka tették. Csak néhány órába telik, és el tudjuk szállásolni őket idebent.

– Rendben.

– Akkor tehát minden el van intézve – bólint Elias alfa. – Megtiszteltetés lesz számunkra, ha a falka vendégeként itt tartózkodik, ameddig csak óhajtja, és az embereit is szívesen látjuk.

– Az ittlétem csupán rövid ideig fog tartani – mondja Aron, egy árnyalatnyi mosollyal az arcán. – Van valami nagyon fontos, amit itt kell elintéznem. Ha ezzel megvagyok, már itt sem vagyunk.

Elias alfa bólint, az álla megfeszül. Elégedettnek tűnik ezzel az elrendezéssel. Fel nem foghatom, miért nem akarja, hogy ez a férfi és a kísérete elmenjen, de azt hiszem, sosem fogom megérteni, mi jár az Alfám fejében.

Megköszörüli a torkát, és rám néz. – Tájékoztasd Ethelt az előkészületekről, és ez minden.

– Igenis, Alfa. – Azonnal kimegyek a szobából, próbálva a lehető leggyorsabb lépteket tenni. A lábaim nem tudnak elég gyorsan kivinni onnan.

A lépcsőn lefelé és be a konyhába, próbálom megakadályozni, hogy remegjek, vagy bármi olyat tegyek, ami modortalannak tűnhet.

– Mi a baj? – lép oda hozzám Ethel abban a pillanatban, ahogy belépek az ajtón. – Mi történt?

A mellkasom emelkedik és süllyed. Egy részem egyáltalán nem akarja elmondani neki, de egy másik részem azt súgja, meg kell tennem. Ha van rá esély, hogy a falkaházban marad, a háztartási személyzetnek legalább az ő és az emberei napirendjét ismernie kell.

– A Véreskarom falka – köszörülöm meg a torkom –, Alfája itt marad... egy darabig. Elias alfa arra kért, hogy tájékoztassalak téged, hogy gondoskodhass az ő és a vele lévő emberei elszállásolásáról.

Ethel kissé meglepettnek tűnik, de nem szól hozzám egy szót sem. Csak bólint.

– Rendben.

– Találkoztál a férfiakkal? – szól közbe egy hang, és látom, hogy az egyik szakács az. Rachel. – A dögös alfával és az embereivel? Kérlek, mondd, hogy igen! Dicsőséges volt?

– Fogd be a szád! – csattan fel Ethel. – Senkiről nem beszélünk így, különösen nem az Alfád vendégeiről. Mutass egy kis tiszteletet, Rachel!

– Jól van, jól van. – Rachel felnevet egy kicsit, mielőtt újra rám emeli a tekintetét. – Szóval, dicsőséges volt?

– Rachel – figyelmezteti Ethel.

– Csak tudni akarom – vonja meg a vállát, mielőtt újra rám néz. – Most te futkosol a vendégeknek, úgyhogy biztosan láttad őket. Csak adj egy kis célzást. Milyenek?

Lehajtom a fejem, és válaszolok neki, mert ha nem teszem, addig fog zaklatni, amíg el nem mondom neki, amit tudni akar. – A Véreskarom falka egyetlen farkasát sem láttam, kivéve az Alfájukat.

– És?

– És... ez minden. – Nem mondok többet, nem akarok. Még csak rágondolni sem akarok. Megrémít. Ő megrémít.

Ethel közelebb lép hozzám, és a vállamra teszi a kezét. – Van kint egy kis munka az edzőpályák közelében, amit el kell végezni. Ma nincs ott túl sok harcos, különösen a tegnap esti ünneplés után. Szóval oda mehetsz. Tony is ott lesz – veszi le rólam a tekintetét, és a másik lányra néz. – És Rachel, miért nem kezded el készíteni az ebédet, ahelyett, hogy itt ácsorogsz a pletykákra várva? Rengeteg a tennivaló, most, hogy a vendégek száma a duplájára nőtt.

– Igenis, asszonyom.

Rachel felkap egy tálcányi aprított zöldséget, és elsétál tőlünk, Ethel pedig ismét teljes figyelmét nekem szenteli. – Mondta az alfa, hogy meddig maradnak a vendégek? – kérdezi tőlem, mintha csak egy egész csevejt folytattam volna le vele odafent.

– Nem – rázom meg a fejem. – De azt hiszem, csak pár napról van szó. Kétlem, hogy tovább tartana.

Ethel azon stresszel, hogy most milyen sok mindent el kell intézni. A vendégekről, különösen a más, erősebb falkákból származó Alfákról gondoskodni kell. Egy jó vendéglátás mély kötelékhez vezethet a falkák között, és olyan barátságokhoz a vezetők között, amelyek a falka javára válhatnak. Ezt ő nagyon is jól tudja.

Ethel aztán elküld a konyhából azzal a feladattal, hogy menjek ki az edzőpályára, és segítsek Tonynak mindenben, amit ott el kell végezni. Egyáltalán nem bánom, ha kint kell dolgoznom. Lenyűgöz, amikor a harcosokat nézhetem, ahogy a mezőkön edzenek.

De ma furcsán, feszültnek érzem magam. Az Alfa jelenléte az, és ezt tudom jól. Fent van a harmadik emeleten, de mégis érzem őt, érzem az illatát, és hiába van olyan messze, mégis a bőröm alá kúszik.

Olyannyira, hogy egyenesen az őrületbe kerget.

Miért? Ez az egyetlen kérdés visszhangzik a fejemben. És nem akar elnémulni.

Minden érzést lerázok magamról, ahogy kilépek a falkaházból. Tony már dolgozik; takarítja a faleveleket, és felszedi a földről a dolgokat. A harcosok minden reggel és este kijönnek az edzőudvarra. Vannak célpontok, egy hosszú, füves sáv a küzdelmekhez, és faeszközök, amikkel a gyakorlásukat élesíthetik.

Ma nincsenek sokan. Csak néhány delta és gamma harcos van itt, akiknek a többségét fel is ismerem.

Csendesen és szorgalmasan dolgozom, cipelem a kosaram a pázsiton, összegyűjtöm az elszórt leveleket, felszedem az eltört fegyvereket, és megjavítom azt, ami elromlott, mindent megcsinálok.

Tony csatlakozik hozzám, segít és társaságot nyújt. De én még mindig kényelmetlenül, idegesen érzem magam. Rettegés fészkel a gyomromban, egy olyan rettegés, ami másodpercről másodpercre egyre csak dagad.

És az egyetlen, amit tenni akarok, hogy megszabaduljak tőle.

– Tegnap este korán leléptél? – vonja fel a szemöldökét Tony.

– Igen – motyogom.

– Miért mentél haza?

Hatalmasat sóhajtok, képtelen vagyok válaszolni neki. Nem akarom elmondani az igazságot. Az ok csakis rám tartozik, és nem tudnám úgy elmagyarázni neki, hogy megértse. – Csak fáradtnak éreztem magam, és Ethel elengedett.

– És most már jól vagy?

– Igen, jobban.

Igyekszem azt tenni, amire utasítottak, és nem törődni a gondolataimmal; próbálom megtalálni a békét a munka folytatásában. Ráerőltetem magam, hogy azt csináljam, ami megakadályozhatja, hogy a tegnap esti emlékek betörjenek az elmémbe.

Mindent összeszedek, amit a gyakorlás során használtak. Minden egyes darabot a helyére teszek, hogy amikor a következő edzés elkezdődik, már minden készen álljon.

– Te – szólal meg valaki a hátam mögött, miközben felemelem a lábamnál heverő fejszét. – Selejt.

Gyorsan kiegyenesedem, és megfordulok, hogy lássam, ki hívott. – Öhm... tessék?

Ezra az. Egy gamma harcos.

A falka gamma harcosainak vezetője, és egy olyan férfi, aki különleges képességei miatt magas rangot tölt be a falkában. Ezen képességek közé tartozik a vadászat és az íjászat... valamint a fejszehajítás. Csak a múlt hónapban megölt egy csapat kóborlót, akik behatoltak a területre, a delta harcosok vezetőjével együtt, aki most éppen mögötte állt.

Mindannyian lenéznek rám.

– Vedd fel azt, és gyere velünk a pályára. Szükségünk van egy célpontra.