Másnap reggel, amikor Sophia kilépett a szobájából, a folyosó túloldalán lévő vendégszoba ajtaja pontosan ugyanabban a pillanatban nyílt ki.

Lucas lépett ki rajta, épp a nyakkendőjét igazítva.

Felpillantott, és teljesen megdermedt, amikor meglátta Sophiát, aki a hálószobájuk ajtajából figyelte.

Meglepetés suhant át az arcán, és azonnal magyarázkodni kezdett. – Teljesen kikészült tegnap este – mondta mély hangon. – Nem hagyhattam csak úgy magára.

Sophia tekintete a férfi gallérján éktelenkedő élénkpiros foltra siklott. Szemét néma megvetés töltötte meg, ahogy arra gondolt, milyen undorító ez az egész.

Jéghideg nyugalommal mondta: – Nyugi, pontosan tudom, hogy soha semmi nem történne köztetek, még akkor sem, ha egy szál ruha sem lenne rajtatok.

Szavai elvágták mindazt a kifogást, amit Lucas épp elő akart adni. Düh sötétítette el az arcvonásait. – Gondolj, amit akarsz – csattant fel. – Az iránta táplált érzéseim tisztán testvériesek.

Sophia tekintete ismét a gallérján lévő rúzsfoltra esett. – És milyen érzés ennyire közel lenni a „húgodhoz”? – kérdezte, hangjából csöpögött a szarkazmus.

Tekintetét követve Lucas meglátta a bizonyítékot, és a bűntudat árnyéka futott át az arcán.

– Baleset volt – erősködött megfeszült hangon. – Ne állítsd be olyan piszkos dolognak.

– Olyan mocskos – mormolta a nő, és megrázta a fejét. Ahogy a férfi élesen beszívta a levegőt, hogy visszavágjon, hűvös mosollyal hozzátette: – Mármint az inged.

A férfi rámeredt, arckifejezése kővé dermedt.

A nő csak egy hanyag vállvonással felelt, és elsétált, a folyosón hagyva a füstölgő férfit.

Lent, Sophia épp a reggelije felénél tartott, amikor a telefonja rezegni kezdett az asztalon. Egy gyors pillantás a képernyőre megerősítette, hogy Helen hívja.

Épp ekkor jelent meg Wendy két további reggelis tányérral. Sophia elhúzta az ujját a képernyőn, hogy fogadja a hívást, miközben egy sokatmondó mosolyt küldött Wendy felé. – Milyen korán telefonál, Mrs. Westwood.

A célzatos mosolytól Wendy ereiben megfagyott a vér, és Mrs. Westwood említése eszébe juttatta, hogyan árulta el Sophiát azzal, hogy előző este jelentett Helennek. A bűntudattól lesújtva majdnem kiejtette a kezéből a tálcát.

Letette a tányérokat az asztalra, és sietve visszavonult a konyha biztonságába.

Sophia ajkát halvány, hűvös mosoly érintette, ahogy Helen mérgező hangja betöltötte a fülét.

– Teljességgel hiányzik belőled minden jómodor – gúnyolódott Helen. – Mit is várhatna az ember valakitől, akinek ilyen közönséges a háttere?

Sophia tekintete jéggé változott. – Vezessen vissza bármilyen vérvonalat három generációval ezelőttre, Mrs. Westwood, és szerény gyökereket fog találni. Ízléstelen dolog a saját származását megvetni.

Helen hirtelen nem talált szavakat.

Bár Lucas szülei mindketten városi gyökerekkel rendelkeztek, a nagyszülei generációja még egy porfészekben küszködött. Helen szülei egyenesen egy tehénistállóban éltek. Szóval ebből a szempontból Helen sem volt jobb Sophiánál.

– Pontosan emiatt az éles nyelved miatt nem bírnak elviselni az emberek – vágott vissza Helen.

Sophia megvetően forgatta a szemét.

Haragját visszafojtva Helen nyugodtabb hangot erőltetett magára. – Találkoznunk kell. Van egy dokumentum, amit alá kell írnod.

– Milyen dokumentum?

– Világos lesz, amint ideérsz.

Sophia annyiban hagyta a dolgot, és letette a telefont. Ahogy így tett, meglátta Lucast leereszkedni a lépcsőn.

Letusolt és átöltözött, haja tökéletesen be volt lőve, akár egy magazincímlapról lelépett modellnek. Be kellett vallania, jólesett ránézni.

„Ezzel a külsővel minden adottsága megvan egy dzsigolókarrierhez” – gondolta fanyarul Sophia.

Lucast önelégült érzés járta át, ahogy a nő tekintete rajta időzött. Kihúzta a mellette lévő széket, és leült. – Mindjárt itt a Paliston Divathét – vetette fel. – Jó alkalom lenne, hogy kicsit elszabaduljunk.

Három évnyi házasságuk alatt ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit javasolt.

Sophia egy halk hümmögéssel nyugtázta a dolgot, de sem a boldogság, sem a várakozás szikráját nem érezte magában. Pontosan annak látta az ajánlatot, ami volt: békejobbnak, amely az árulása utáni bűntudatból fakadt.

Nem sokkal reggeli után megérkezett a fuvarja. Sophia felkapta a táskáját, és kilépett az ajtón.

*****

Amikor Sophia megérkezett a kávézóba, Helen már ott ült, és rá várt.

Sophia odalépett, és helyet foglalt vele szemben.

Helen szó nélkül egy dokumentumot csúsztatott felé. – A válási papírok – mondta. – Lucas már aláírta őket.

Sophia nem tűnt meglepettnek, hiszen tudta, hogy Helen kitalál majd valamit, hogy miután megtudta a meddőségi diagnózist, elüldözze őt.

Kinyitotta a válási papírokat, és ott is volt – Lucas aláírása már ott díszelgett az alján.

Tekintete elidőzött a férfi nevén, mielőtt átfutotta volna a dokumentum többi részét; majd hirtelen megakadt a záradékon, amely kimondta, hogy „üres kézzel távozik”.

Keserű mosoly érintette Sophia ajkát, miközben visszadobta a papírokat az asztalra. – 150 millió dollár – mondta hűvösen. – Ez az ára annak, hogy aláírjam.

Helen megdöbbenve meredt rá. – Elment az eszed? Vagy elfelejtetted, hogy meddő vagy? Ez több mint elég ok arra, hogy egy férfi eldobja a feleségét.

Sophia még csak nem is pislogott. – 200 millió.

Helen úgy tervezte, hogy Sophiát nincstelenül küldi el, de kezdte felismerni, hogy ez nem lesz olyan egyszerű.

Helen egy pillanatra elképedve bámult. Hihetetlennek találta, hogy miután három év alatt képtelen volt örököst szülni, Sophiának volt képe egy vagyont követelni. – Ez nyílt zsarolás! – csattant fel.

Hűvös mosoly jelent meg Sophia ajkán. – Ahogy gondolja. Ha nem fizet, kibírom az életet a fiával még egy darabig. Biztos vagyok benne, hogy a vagyona fele lényegesen többet ér 200 milliónál.

A megjegyzéstől felforrt Helen vére. Gondolatban minden általa ismert trágár szóval elátkozta Sophiát.

De belegondolva, hogyan űzhetné ki végre ezt a „meddő” nőt a Westwood családból, visszafojtotta a dühét, és belement Sophia feltételeibe.

Helen elintézte, hogy az első 50 milliót azonnal átutalják. A fennmaradó 150 milliót egy jogi megállapodás biztosította, amely abban a pillanatban kifizetendő, amint a válást hivatalosan is bejegyzik.

Miután az anyagi kérdéseket az aláírásukkal rendezték, Sophia felvette a tollat, és habozás nélkül aláírta a válókeresetet.

Helen becsúsztatta az aláírt dokumentumokat a mappájába. – Lucas még mindig sötétben tapogatózik ezzel kapcsolatban – figyelmeztette határozott hangon. – A zökkenőmentes folyamat érdekében fenn kell tartanod a látszatot: a birtokon fogsz élni és bejársz dolgozni a kötelező gondolkodási időszak alatt.

– Én már nem dolgozom ott – felelte Sophia.

A terhessége még elég korai szakaszban volt ahhoz, hogy elrejtse, de a reggeli rosszullétek bármelyik pillanatban elárulhatták. A legkevésbé sem hiányzott neki, hogy valaki rájöjjön a titkára.

– Ne feledkezz meg a 150 millióról – vágott vissza Helen, egyenesen a nő arcába vágva a saját követelését.

Sophia lehunyta a szemét, miközben mérlegelte a lehetőségeit. A pénz túl jelentős volt ahhoz, hogy visszautasítsa. – Rendben – mondta végül. – Visszamegyek.

Csak egyetlen hónapra volt szüksége. Aztán végre örökre kizárhatja Lucast és az egész családját az életéből.

Amint Sophia kilépett a kávézóból, az első részletet – az 50 milliót – átutalta Annabelle-nek.

A telefonja azonnal rezegni kezdett Annabelle hívásától.

– Aranyat találtál? – töltötte be Annabelle izgatott hangja a fülét. – Honnan a csudából lett ekkora vagyonod?

– A válási egyezségből – válaszolta Sophia egykedvű hangon.

Éles levegővétel szűrődött át a telefonon. – Tényleg elválsz tőle? – kérdezte Annabelle a döbbenettől remegő hangon.

– Természetesen – válaszolta Sophia kurtán.

Sophia tudta, hogy a legokosabb dolog, amit tehet, ha megforgatja a pénzét, ezért megkérte Annabelle-t, hogy kezelje a befektetéseket.

Annabelle nagybátyja, egy Richard Sterling nevű kockázati tőkebefektető még fiatalon hírnevet szerzett magának Wallintonban, és most ott szerepelt a vagyonosok listáján.

Nagybátyja útmutatásával Annabelle kiváló érzékkel rendelkezett a sikeres befektetésekhez. Egyik ilyen nyereséges vállalkozásuk finanszírozta Sophia penthouse lakását is.

– Teljesen biztos vagy ebben, Sophie? – kérdezte Annabelle. – Nincs visszaút. Tényleg felkészültél rá, hogy mindent magad mögött hagyj?

A forgalmas utca tömegében állva Sophia furcsán elszakítottnak érezte magát az őt körülvevő zajtól és nyüzsgéstől.

Bár büszke volt logikus gondolkodására, most elborították az érzelmek. Könnyek gyűltek a szemébe, és váratlan fájdalom szorította össze a szívét.

– Tovább kell lépnem, Annabelle – mondta halkan Sophia, elszánva magát, hogy szembenéz a jövővel, és nem rágódik többé a múlton.