Killian szemszöge

Itt volt. Biztonságban volt. Megtalálni őt már nem jelentett problémát.

Mégsem tudtam kiverni a fejemből. Folyton a felrepedt ajkára és a karján lévő zúzódásokra gondoltam. Meg akartam találni a felelőst, és végezni vele azért, amit a társammal tett.

Dühöngtem a gondolattól, hogy a szobánkban van, sérülten, egyedül, és – abból ítélve, amit a falkájánál láttam – rémülten. De sikerült eltörölnie minden iránta érzett együttérzésemet, amikor más nőkről kérdezett. Vagy olyan rossz véleménnyel volt rólam, hogy azt hitte, ágyasok gyűjteményét tartom magam körül a saját szórakoztatásomra, vagy csak puhatolózott, hogy vajon fogok-e más nőkkel hálni, és ezáltal ő is hálhat-e más férfiakkal.

Mindkét gondolat arra késztetett, hogy ne akarjak a közelében lenni. Pontosan ez volt az oka annak, hogy nem akartam társat. Egy lelki társnak hatalmában áll elpusztítani téged, és összezúzni az élni akarásodat.

Ha nem lett volna Joselin látomása, boldogan éltem volna tovább az életemet egyedül. Talán egy napon nemzeni kellett volna egy örököst, de nem egy társsal. Nem lett volna szükség arra, hogy megjelöljek egy nőt, és hátralévő életemre magamhoz kössem, amikor ugyanolyan könnyen adhatott volna nekem egy gyermeket, hogy aztán ne álljon az utamba.

De a nő gondolata a szobánkban, esetleg az ágyunkban, boldoggá tette a bennem élő fenevadat, engem viszont feldühített. Ő akarta a nőt, én pedig megvetettem a puszta gondolatát is.

Abban a pillanatban tudtam, amikor elhagyta a szobát, és bolyongani kezdett az otthonunk folyosóin. Amikor a közelgő fenyegetésre és az előttem heverő térképre kellett volna összpontosítanom, ő kötötte le minden figyelmemet.

Felálltam a székemből, amitől az hátrabukott a padlón, miközben én beletúrtam a hajamba.

– Ha ennyire frusztrált vagy, most már van egy társad, aki segíthet ellazulni... – nevetett Joselin, sokatmondóan megmozgatva a szemöldökét, miközben egyetlen csuklómozdulattal ismét talpra állította a székemet.

– Törődj a saját dolgoddal, Josie – morogtam, miközben még mindig túlságosan is tudatában voltam a közeledő társam jelenlétének. Nem akartam rá gondolni, sem rá fókuszálni. Voltak fontosabb elintéznivalóim is.

A vámpírokról és a támadásaikról szóló jelentések álltak a listám élén. Több mint egy évszázada kihaltak. Az, hogy most felbukkantak, aggasztó volt. Ki kellett derítenem, hol rejtőznek, és hányan vannak.

Egy évszázaddal ezelőtt ők indították el a Nagy Háborút, és mindannyian azt hittük, hogy ki lettek irtva a Föld színéről. A győzelmünk után évtizedekig vadászcsapatok járták a vidéket, hogy megbizonyosodjanak róla: az utolsó szálig megsemmisítették őket.

De most visszatértek, és még Joselin sem volt képes bemérni őket a mágiájával, akármilyen hatalmas is volt.

Valami vagy valaki védelmezte őket, nekem pedig ki kellett derítenem, hogy ki és hogyan, hogy leszámolhassak a népemet fenyegető veszéllyel.

Egy társ birtoklása volt a legkisebb gondom, és a listám legalján kellett volna szerepelnie. Mégis, ahogy közeledett az irodám ajtaja felé, az illata miatt teljesen elvesztettem a fókuszomat a feladatról. Olyan illata volt, mint egy frissen sült desszertnek; pont annyira édes, hogy legszívesebben lopnál belőle egy falatot, amikor senki sem figyel.

Így csábítják magukhoz a férfiakat, és én nem fogok a bájai áldozatául esni, amikor kötelességem a népemet az első helyre tenni.

Ezt apám sosem vette figyelembe, amikor egy nő miatt vetett véget az életének és az uralkodásának.

Joselin felnézett, és felvette velem a szemkontaktust, ahogy megérezte a társam közeledtét. Pajkos mosolyától görcsbe rándult a gyomrom, ahogy felpattant a székéből, és feltárta a keményfa ajtót, alig egy lélegzetvétellel azután, hogy társam finom keze megkocogtatta azt.

A társam riadtnak tűnt, ahogy Joselin megállt előtte, és a keze lassan visszahullott a teste mellé.

– Remek. Talán rá tudod venni, hogy végre ésszerűen viselkedjen – mondta gyermekkori barátom, miközben a háta mögött bemutatott nekem. Halkan felmorrogtam, amit ő figyelmen kívül hagyott, miközben elindult, hogy kimutassa vonzalmát legújabb játékszere iránt. Évek óta próbálta magára vonni Tobias figyelmét, és biztos voltam benne, hogy a férfi hamarosan megtörik. A néma óriással számolni kellett, de Joselin imádta a kihívásokat.

A társamra pillantottam, és nedves haját, valamint friss ruháit látva nagyot kellett nyelnem. Mindent úgy terveztek rajta, hogy vonzzon engem. A tudat, hogy a zuhanyzómban volt, kínszenvedés volt.

De el kellett nyomnom magamban ezt a gondolatot.

Egy csábító volt… egy szirén, én pedig gondoskodni fogok róla, hogy soha ne irányíthasson, és ne rántson magával a mélybe.

Visszafordítottam a figyelmemet az asztalomon lévő térképre, próbálva kitalálni a legjobb akciótervet a járőreink számára, hogy átfésüljék a területet azok után a vérszívók után. Erre kellett koncentrálnom.

– A feszültségből ítélve feltételezem, ti ketten még nem is találkoztatok igazán – mondta Joselin, és a szemem sarkából láttam, ahogy felém tolja a társamat. Így is épp elég közel volt. Nem tudtam tisztán gondolkodni, ha a kastélyban volt, nemhogy egy szobában velem. Az illata elég volt ahhoz, hogy megrészegítsen a vágy és a puszta akarás, de az elmém elég erős volt ahhoz, hogy tudjam: semmi jó nem származna abból, ha engednék neki. Csak és kizárólag egy dolog miatt volt itt. Amikor eljön a csata ideje, mellettem fog harcolni, és ő lesz az oka annak, hogy megérek még egy napot. Meg fogom becsülni és tisztelni fogom érte. Mindent megadok majd neki, amit csak akarhat vagy amire szüksége lehet, de a szívemet nem adhatom oda neki.

– Engedjétek meg, hogy bemutassalak titeket egymásnak.

– Joselin – morogtam figyelmeztetően. Udvarias maradok a társammal, de nem volt szükségünk arra, hogy megismerjük egymást. És semmiképpen sem kellett többnek lennünk annál, mint amiknek lennünk kellett. Végül a királyság majd elvárja, hogy megjelöljem, és hivatalosan is a királynéjukká tegyem. Azt is elvárják majd, hogy örökösöket nemzzünk. De mindez várhat addig, amíg a népünket fenyegető veszélyt el nem hárítottuk.

Joselin csak legyintett felém, én pedig a szememet forgattam azon, ahogy nyíltan semmibe vette a tekintélyemet. Ő volt a jobbkezem, és a nyilvánosság előtt mindig messzemenőkig megadta a tiszteletet, de négyszemközt újra az az őrült kislány lett, aki hivatalos eseményeken az emberek ételét férgekké és bogarakká változtatta, csak hogy reakciót váltson ki belőlük. – A neved, kedvesem?

– Natalie Matthews. – Lágy suttogása olyan volt, mintha egy tollpihét húztak volna végig a gerincemen, és a tenyeremet még jobban az asztalnak támasztottam, hogy nyugton tartsam a fenevadamat. Még soha nem volt ilyen kevés uralmam felette. Abban a pillanatban, ahogy először megéreztem az illatát, minden megváltozott.

Most már mindennél jobban akarta őt a világon, és nekem vissza kellett fognom őt.

– Natalie, ismerd meg Killian Ameryt, a társadat.

A társam. Natalie.

– Nem voltam benne biztos, hogy elhagyhatom-e a szobát – mondta, miközben egy lépéssel közelebb jött.

Eltoltam magam az asztaltól, és meredten néztem rá az ostoba megjegyzése miatt. – Hát persze, hogy elhagyhatod – csattantam fel, miközben hajtogatni kezdtem a térképet. Szükségem volt egy percre távol tőle, hogy később friss szemmel térhessek vissza rá. Az összes hely közül, amit felfedezhetett volna, pont a magánirodámat választotta, hogy engem zavarjon. Lehet, hogy a nyomok alapján rosszul bántak vele az előző falkájában, de addig jöhetett és mehetett, ameddig csak akart, amíg az őre vele volt.

Csak időre volt szükségem, hogy megszokjam a közelségét, mielőtt a közelében lehetek és meg tudom őrizni a józan eszemet.

– Nem mondtad, hogy szabad – vonta meg a vállát, miközben a tekintetét rajtam tartotta. Ki nem állhattam ezt. A melegség és a megnyugvás, amit puszta pillantásától is éreztem, arra késztetett, hogy azon tűnődjek, milyen érzés lenne a karjaimban tartani őt.

De rácsuktam az ajtót erre a gondolatra. Tudtam, hogy nehéz lesz ellenállni neki, csak azt nem fogtam fel, mennyire. – A társam vagy, nem a foglyom.

A kijelentés azzal a szándékkal hagyta el az ajkamat, hogy tudtára adjam, mennyire ostoba volt ez az állítás. Ehelyett melegség öntötte el a mellkasomat a szóbeli kinyilatkoztatástól, miszerint az enyém. Mélyen a lelkembe fészkelte magát, és bármennyire is el akartam fordítani róla a tekintetem, nem tudtam.

– Nem értem, miért engem választottál. – Natalie összezavartnak tűnt, miközben zöld szemei belém fúródtak, én pedig megértően bólintottam. Egyelőre csak egy ember volt. Még semmiképpen sem érezhette a társi kötelékünket.

Egy napon majd el kell mondanom neki, hogy igaz társak vagyunk. Úgyis rájönne magától is, amikor átváltozik. De egyelőre az előnyömre válhat, hogy távolságot tartsak tőle, ha nem ismeri az igazságot.