ALINA SZEMSZÖGE

– HOL A POKOLBAN VAN?!

Lucian volt az, de kit keresett? Aztán belém nyilallt: engem keres. Biztosan egyedül ébredt fel, és azt hitte, megint elmenekültem.

Basszus.

Hatalmas csörömpölés visszhangzott a házban.

Te jó ég.

Kirohantam a konyhából, követve a hangot, ami a nappaliból jött.

Amikor odaértem, elakadt a lélegzetem; hogy a csudába tudta az egész helyet a feje tetejére állítani mindössze néhány perc alatt?

Oldalra pillantottam, és a szívem a torkomban dobogott. Lucian a falhoz szorította Ace-t, a kezével szorosan a torkát markolva.

– Egyetlen feladatod volt! – üvöltötte egyenesen Ace arcába.

– F…őn…főn… – küszködött Ace, hogy kipréselje magából a szavakat.

Sokktól és félelemtől földbe gyökerezett lábbal álltam ott, de nem voltam egyedül. A személyzet körülöttünk úgy reszketett, mint falevél a viharban. Pontosan ezért hívta mindenki Luciant „az Ördögnek”.

Abban a pillanatban abszolút félelmetesnek tűnt. Tudtam, hogy végül megfojtja Ace-t, ha nem lépek közbe, így az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott:

Sikítottam.

Lucian feje szinte azonnal felém kapott, és rögtön elengedte Ace-t. Ace a padlóra rogyott, arca sötétlila árnyalatot öltött.

Mezítláb rohantam oda hozzá, vigyázva, hogy elkerüljem a mindenfelé szétszórt, éles üvegszilánkokat.

– Te jó ég, jól vagy? – Pánik itta át a hangomat, ahogy Ace mellé térdeltem, és ellenőriztem a nyakát. – Hát ne csak álljatok ott, hívjatok orvost! – kiáltottam, bár ez inkább csak egy általános könyörgés volt, és hála az égnek, Maya azonnal akcióba lépett, és tárcsázta a számot.

– Jól vagyok, asszonyom – nyugtatott meg Ace, miközben megpróbált felállni.

Kinyújtottam a kezem, hogy segítsek neki, de mielőtt megtehettem volna, Lucian szoros ölelésbe vont, szorítása már-már fojtogató volt.

– Itt vagy. – Hangját hitetlenkedés fojtotta el, mintha nem hinne a saját szemének.

– Nos, ha megnézted volna a konyhát, vagy hagytad volna, hogy Ace szóhoz jusson, akkor tudtad volna – motyogtam a mellkasába. – Nem kapok levegőt – tettem hozzá, óvatosan eltolva magamtól.

Elengedett, de karnyújtásnyi távolságban tartott, tekintete úgy fürkészett, mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg ott vagyok.

– Miért voltál a konyhában? – Lucian szemöldöke ráncolódott, arckifejezése zavartságból valami sokkal hidegebbe csapott át.

Te jó ég, most mi van?

Mielőtt bármi mást mondhatott volna, közbevágtam. – Reggelit csináltam neked. – Halvány mosolyra húzódott a szám, de a tekintete a mezítelen lábfejem és a szabadon lévő combom között cikázott, majd megfejthetetlen érzelemtől sötétült el.

Hirtelen Lucian megfordult, és vad pillantást vetett a szobában lévő férfi testőrökre. Mintha csak végszóra történt volna, mindannyian hátat fordítottak nekem.

Drámakirály.

Folyamatosan hordtam ennél rövidebb ruhákat is, Lucian mégis úgy viselkedett, mintha fehérneműben parádéznék.

– Miért mászkálsz folyton cipő nélkül? – Hangjába irritáció vegyült, miközben felkapott a földről, és az egyetlen kanapéhoz vitt, ami nem volt felfordítva. Leguggolt elém, arckifejezése még mindig viharos volt.

– Elfelejtettem – vallottam be egy kissé megszeppenve.

Ma reggel túlságosan is arra koncentráltam, hogy kislisszoljak, így kiment a fejemből a bolyhos szobai papucsom.

Maya egy szempillantás alatt odanyújtotta őket Luciannak, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, már a lábamra is csúsztatta őket.

– Ha továbbra is elfelejted hordani ezeket, meg fogsz fázni – morogta, hangja az aggodalom és a megrovás keveréke volt.

– Sajnálom – motyogtam, és az ölembe sütöttem a szemem, miközben idegesen babráltam a tőle kölcsönvett ingem szegélyével.

– Említettél valamit a reggeliről? – kérdezte Lucian, majd hüvelyk- és mutatóujjával gyengéden megemelte az államat, így nem volt más választásom, mint a szemébe nézni.

– Igen, minden kint van az asztalon. Meg akarod kóstolni? – A hangulatom azonnal feljavult a gondolatra, hogy megkóstolja a főztömet.

Felpattantam, megragadtam a kezét, és az étkező felé húztam, ami szerencsére megúszta a nappaliban uralkodó káoszt.

– Ezt mind te csináltad? – Hangjában meglepetés bujkált.

– Természetesen – válaszoltam hevesen bólogatva, miközben lehuppantam egy székre, és megpaskoltam a mellettem lévőt, hogy csatlakozzon.

Lucian helyet foglalt, de aztán a sarokban álldogáló egyik séf felé fordult megerősítésért.

– Az asszony valóban mindent maga készített, hiába mondtuk neki, hogy ez a mi feladatunk – morgolódott a séf.

Ó, ezen igazán túlléphetne már. Ez csak egy étkezés volt, nem vettem át a munkáját. Úgy viselkedett, mintha itt lenne a világvége.

Olaszok.

Gyorsan felhalmoztam néhány fogást Lucian tányérjára, szinte ugrálva a székemben, miközben vártam, hogy egyen egy falatot.

De ahelyett, hogy nekilátott volna, csak bámulta az ételt, szkeptikusnak tűnt.

A szemöldököm ráncba szaladt. Látott valamit, amit én nem? Mert az arckifejezéséből ítélve úgy tűnt, mintha magának az ördögnek a feje heverne a tányérján.

– Nem ízlik? – A gondolatra elszorult a szívem.

– Nem, dehogy, erről szó sincs – válaszolta gyorsan. Levágott egy darab palacsintát, a szájához emelte, majd megállt.

– Főnök, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – szólt közbe Ace Lucian háta mögül, és meglepően összeszedettnek hangzott a korábbi megpróbáltatások után.

Zavarodottan ráncoltam a homlokom, de aztán belém nyilallt, miért is hezitál Lucian.

Ó.

Lucian azért hezitált, mert legutóbb, amikor megkóstolta a főztömet, kórházba került. Meg volt győződve róla, hogy talán megmérgeztem… ismét.

Megbántott? Kicsit igen, de haragudtam rá? Egyáltalán nem.

Szó nélkül kikaptam a villát a kezéből, bekapottam a rajta lévő palacsintadarabot, lassan megrágtam, majd lenyeltem.

– Látod? – kérdeztem, kettejük között járatva a tekintetem.

Csak hogy teljesen egyértelművé tegyem a dolgot, mindenből haraptam egy falatot az asztalon, sőt, még a gyümölcsléből és a tejből is kortyoltam.

A biztonság kedvéért még a tányérjainkat is kicseréltem. – Nincs megmérgezve. Mit szólnál most egy falathoz? Egész reggel ezt készítettem – mondtam, és a hangomba egy csipetnyi szomorúság vegyült.

Olyan nagy kár lenne, ha Lucian meg sem kóstolná.

Újabb szó nélkül harapott egyet. A szeme kissé kitágult, ahogy az ízek szétrobbantak a szájpadlásán.

– Finom, ugye? – kérdeztem, és szélesre húzódott a mosolyom, akár a Cheshire-i macskának.

– Igen – bólintott, és újabb falatot vett a szájába. – Ezt tényleg te csináltad?

– Igen! – sugároztam. – Tessék, kóstold meg ezt... és ezt... és ezt is! – kiáltottam fel, miközben még több köretet pakoltam a tányérjára.

Néhány perc elteltével a személyzet körülöttünk kollektíven felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, örülve, hogy Lucian még azután is életben van, hogy evett az általam készített ételből.

Drámai egy banda.

A reggeli ezután zökkenőmentesen telt, én pedig leginkább csak néztem, ahogy Lucian élvezi az ételt.

– Egyél valamit – mondta végül, kizökkentve engem a bámulásból.

– Eszem – válaszoltam.

Tekintete a szinte érintetlen tányéromra siklott, majd üres arckifejezéssel vissza rám.

Sóhajtottam, és enni kezdtem, hogy aztán rájöjjek, mennyire éhes is vagyok valójában.

– Van valami terved mára? – kérdezte, miközben a szemeivel alaposan fürkészett.

– Nem igazán – feleltem, és ez volt az igazság.

– Hmm. – Úgy hangzott, mintha nem hinne nekem.

Mielőtt bármi mást mondhatott volna – mert valljuk be, Lucian nem éppen az a csevegős típus –, Mia hirtelen odasietett, a csengő telefonommal a kezében.

– Asszonyom, a telefonja megállás nélkül csöng – mondta, és felém nyújtotta.

– Köszönöm, Mia – mosolyogtam, miközben elvettem a telefont.

A képernyőre pillantottam, és egy apró vigyor kúszott az ajkamra, amikor megláttam, ki hív.

– Épp ideje volt – motyogtam magam elé.

Itt az ideje mozgásba hozni a tervemet.