Bailey szemszöge

Kinéztem az ablakon, és figyeltem a kanyargós utat, ahogy a dél-karolinai nyaralónk felé tartottunk.

Minden nyáron odamentünk, de ezúttal a szüleink nélkül. Anya és apa egy fontos üzleti úton voltak, és ahelyett, hogy lemondták volna a nyaralást, a bátyámat bízták meg, abban a hitben, hogy elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy gondoskodjunk magunkról.

Néhány nap múlva töltöm be a tizennyolcat, de nem voltam olyan izgatott, mint gondoltam volna.

Miért?

Mert ő nem lesz ott.

Kaleb Hayes. A bátyám legjobb barátja.

Öt év telt el azóta, hogy utoljára láttam, amióta összepakolt és elment anélkül, hogy akár csak elköszönt volna. Amióta az eszemet tudom, állandó szereplője volt az életemnek, mindig ugratott és játszott velem.

Tizennyolc éves korában ment el, én pedig tizenhárom voltam, még lapos mellű, ezüst fogszabályzóval és vastag keretes szemüveggel az orromon.

Mindenki más számára ő volt a klasszikus rosszfiú; arrogáns, tetovált, vakmerő és veszélyesen dögös.

De nekem ő volt az a fiú is, aki megtanított biciklizni, aki cukorkát csúsztatott a kezembe, amikor a szüleim nemet mondtak. Két lábon járó ellentmondás volt. Túl vad. Túl tiltott.

És mégis mindenre emlékeztem vele kapcsolatban.

Mindig csatlakozott a nyári vakációinkhoz, ugrált a stégekről és túl nagy tábortüzeket rakott. A bátyámmal söröket csempésztek be, miközben én úgy tettem, mintha nem venném észre, és mindig a vízbe dobott, valahányszor azzal fenyegetőztem, hogy beárulom őket.

– Megérkeztünk, Bailey. – szólt a bátyám, én pedig felriadtam az emlékekből, ahogy befordultunk a kocsifelhajtóra.

A ház ugyanúgy nézett ki; széles elülső veranda, naptól kifakult zsalugáterek, és az a lusta báj, amit csak egy nyaraló tud nyújtani. A levegőnek fenyő- és sóillata volt, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egyáltalán nem is telt volna el az idő.

Bementem a csomagjaimmal, a fapadló nyikorgott a lábam alatt. Már tudtuk, melyik a mi szobánk, és a nosztalgia hulláma csapott meg, amint beléptem az enyémbe.

Az első dolgom az volt, hogy vettem egy fürdőt, és ahogy elmerültem a meleg vízben, nagyot sóhajtottam.

Elvesztettem az időérzékemet, de amikor végre kiszálltam, a gyomrom megkordult. Törölközőbe burkolóztam és kicsoszogtam a folyosóra, vöröses hajam a nedvességtől barnának tűnt, és a hátamra csöpögött.

Ásítottam egyet, miközben kinyújtóztattam a végtagjaimat, és a konyha felé vettem az irányt, hogy valami rágcsálnivalót szerezzek.

De amikor megláttam, hogy egy ismeretlen alak áll ott háttal nekem, aki túl izmos és merev volt ahhoz, hogy a bátyám legyen, lefagytam, és a szívem hevesen verni kezdett a mellkasomban.

Úgy hajolt a nyitott hűtő fölé, mintha övé lenne a hely, a jelenléte szinte betöltötte az egész teret.

Nem tudtam mozdulni. Csak álltam ott, tágra nyílt szemekkel. De nem féltem.

Az illata... a fahéj, a levendula és valami férfias esszencia keveréke. Felkavart bennem valamit, de aztán észrevettem a rózsatetoválást a bal vállán.

Abban a pillanatban egy emlék villant fel az elmémben: a tízéves énem véletlenszerűen kiválaszt egy rózsa ábrát egy magazinból, és azt mondja egy bizonyos személynek, hogy jobban mutatna a karján.

Megbotlottam, és hátráltam egy lépést, a szemem kikerekedett a felismeréstől.

Nem.

Nem, az nem lehet.

– Kaleb?

A hangomra megfordult, tekintete találkozott az enyémmel, benne a meglepetés szikrája... és valami más, amit nem tudtam megnevezni.

Tényleg ő volt az.

Kaleb Hayes.

Idősebb. Magasabb. És pusztítóan dögösebb.

A barna haja hosszabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, hátrafogva egy laza félkontyba. Az állkapcsa most élesebb volt, egy borosta emelte ki, ami csak még inkább olyanná tette, amilyen fiúktól az anyák óvják a lányaikat.

Az izmai megfeszültek az ujjatlan trikója alatt, ahogy becsukta a hűtőajtót, a melegítőnadrágja pedig mélyen a csípőjén lógott, felfedve a mély V-vonalakat, amitől az arcom lángba borult.

És a tetoválásai. Most már több volt belőlük, fekete tinta futott végig a karján, körbeölelve a bicepszét, egészen a nyakáig kúszva.

Teljesen felém fordult, tekintete végigpásztázott a testemen, lúdbőrt hagyva a nyomában.

Amikor újra a szemembe nézett, elmosolyodott, megmutatva tökéletes, fehér fogsorát.

– Régen láttalak, kölyök. – mondta mély hangján, ami visszarántott a valóságba.

Megrezzentem, és aztán megtörtént a legrosszabb...

A törölközőm lecsúszott.

A világ egy töredékmásodpercre megállt.

A mosolya lehervadt. A szeme nagyobbra nyílt, mint egy csészealj, és az állkapcsa megfeszült.

És én?

Vörösebb lettem, mint egy túlérett paradicsom.

– Úristen! – ziháltam, és kapkodva próbáltam elkapni a törölközőt. Az ujjaim remegtek, ahogy felkaptam a padlóról, és fénysebességgel megpördülve a sarkamon, elviharzottam.

Nem néztem vissza. Nem mertem.

Amint beértem a szobámba, becsaptam az ajtót és nekidőltem, ziháló mellkassal azon tűnődve, hogy mi a fene történt az imént.

– Basszus. – A padlóra rogytam, és a tiszta megaláztatás és szégyen kupacává omlottam össze, arcomat a térdembe temetve.

Kaleb Halas visszatért.

Itt volt.

Én meg épp úgy villantottam neki, mintha egy szar romantikus vígjáték női főszereplője lennék.

Ráadásul már nem voltam gyerek.

És abból, ahogy rám nézett...

Tudta.

****

Örökkévalóságnak tűnő ideig maradtam a szobámban, de valójában csak néhány óra telt el.

Az ágyamban feküdtem, arcomat a párnámba fúrva, miközben a rettegett pillanatot játszottam újra és újra a fejemben. Ezer és egy kérdés gyötörte az elmémet, azon tűnődve, miért van itt.

Most tért vissza?

Mikor jött vissza?

Miért jött ide?

Miért most?

Egy halk kopogás az ajtómon kizökkentett a gondolatmenetemből.

– Bails? – David volt az, a bátyám. Az egyetlen, aki Bailsnek hív. A hangja óvatos, mégis vidám volt. – Amióta megérkeztünk, ki sem tetted a lábad a szobádból, jól vagy?

Ó, nagyon is kitettem, és most mélységesen bántam.

Mivel nem válaszoltam, hallottam, ahogy felsóhajt, majd újra megszólalt. – Na mindegy, csak szólni akartam... – folytatta. – Kaleb visszatért. Azt mondta, a városban járt, és meg akart lepni. Úgy gondoltam, tarthatnánk neki valami kis üdvözlő bulit ma este, olyan lenne, mint a régi szép időkben.

Szorosabban magamhoz szorítottam a párnámat, és éreztem, ahogy egy kicsit összeszorul a szívem.

Persze, hogy David miatt jött.

Megráztam a fejem, elhessegetve magamtól minden csalódottságot. Ez mindig is így volt. Kaleb mindig Davidet kereste először, én pedig csak a legjobb barátja húga voltam.

Valamiért ez mindig is bosszantott.

Azt hittem, a bátyám már elment, amíg meg nem hallottam még egy kopogást az ajtón.

– Te is jöhetsz, Bailey.

Felkaptam a fejem, és azonnal felültem.

– Tényleg? – válaszoltam, de hamarosan hallottam, ahogy a léptei elhalnak a folyosón.

Nem sokkal később felcsendült a zene, lágy ritmusokban zengve át az épületen. Hamarosan autók parkoltak le a hátsó udvarunkban, sokkal többen, mint amennyi egy üdvözlő bulihoz illene.

David egy teljes körű bulit rendezett, és most először nem parancsolta meg, hogy maradjak az emeleten.

És most először nem mondta, hogy maradjak az emeleten.

Semmi „Túl fiatal vagy a bulikhoz.”

Semmi „Nincs még túl a lefekvésidejeden?”

Csak egy nyitott meghívás.

Kivonszoltam magam az ágyból, és a tükör elé álltam, az önsajnálat és a szégyen takarójába burkolózva.

A tekintetem elidőzött a tükörképemen, és valami megmozdult bennem.

Anélkül, hogy túlgondoltam volna, megszárítottam a hajam, és felöltöztem: fekete farmer rövidnadrágot vettem fel egy ejtett vállú crop toppal. A vöröses fürtjeimet egy alacsony kontyba fogtam, feltettem egy kis vidám szájfényt, és egy kevés szempillaspirállal kiemeltem a zöld szemeimet.

Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a szobámból, az egész ház lüktetett az energiától. Az emberek táncoltak, és a nevetés betöltötte a levegőt, keveredve a jókedvvel és a zenével.

De még a tömeg ellenére is utáltam, hogy milyen könnyű volt kiszúrnom őt.

Az est fénypontját.

Kalebet.

Lazán a konyhapultnak dőlt, egyik kezében egy üveg sörrel, miközben a másikkal az alkarján lévő tetoválást rajzolta körbe. És mint mindig, most is lányok vették körül.

Nem volt szokatlan látvány, és mostanra már hozzá kellett volna szoknom. De öt év elteltével is kivétel nélkül mindig felfordult tőle a gyomrom.

Elszakítottam róla a tekintetem, és az italok felé vettem az irányt, kétszer is megnézve, hogy David nincs-e a közelben. Alapvetően már tizennyolc voltam, szóval nem lehet nagy ügy, ha iszom pár nappal korábban.

Nyúltam egy pohár puncsért, amit valaki őrizetlenül hagyott, és néhány korttyal lehúztam. Az íze semmilyen volt, de megvontam a vállam, és most egy üveg sörért nyúltam.

Amint az ujjaim köré fonódtak, egy másik kéz nyúlt oda, és kikapta a kezemből.

Meglepődve pislogtam, majd oldalra pillantottam, és csak Kalebet találtam, amint tornyosul mögöttem.

– Nem vagy még elég idős ahhoz, hogy igyál, kölyök.

Megforgattam a szemem, és megfordultam, hogy elmenjek, úgy döntve, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom, de ekkor elém lépett, hatalmas termetével elzárva az utamat.

– Nem örülsz nekem? – Tényleg zavartnak tűnt, és túlzottan lazának, mintha nem tűnt volna el szó nélkül, vagy mintha nem látott volna meztelenül néhány órával ezelőtt.

Megpróbáltam a másik irányba menni, de megint megállított. Sóhajtottam egyet, de nem tudtam a szemébe nézni.

– Félre tudnál állni?

Kaleb felvonta a szemöldökét, és egy gúnyos félmosoly játszott az ajkán. – Ugyan már, Bailey. Még mindig...

– Felelsz vagy mersz, mindenki! Mozgassátok a seggeteket ide! – kiáltotta valaki a nappaliból, félbeszakítva őt.

Tökéletes időzítés.

Áttolakodtam Kaleben a nappaliba, ő pedig követett, a jelenléte olyan nehéz volt, mint az a rohadt kölnije.

Elkezdték a játékot, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam ideges. Még sosem játszottam felelsz vagy merszet, és David sehol sem volt. Úgy tűnt, az emberek nem is tudják, hogy én vagyok a húga, és ez üdítő volt.

– Biztos vagy benne, hogy akarod játszani ezt a játékot, kölyök?

Megdermedtem, ahogy Kaleb hangja csiklandozta a fülemet, a lehelete a bőrömhöz ért. A kanapén ültem, míg ő mögöttem állt, könyökével a fejem mellett támaszkodva, ahogy előrehajolt.

Túl közel volt. Túl közel ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni.

De a hanghordozása néma kihívást rejtett, talán egy csipetnyi szarkazmust is, de nem hagytam, hogy ugrasson.

– Igen, biztos – válaszoltam határozottan, hevesen verő szívvel.

A játék könnyedén indult, az emberek felfedtek néhány kínos igazságot, majd jött pár buta feladat. Pislogtam egyet, ami ma már a századiknak tűnt, és hirtelen szédülni kezdtem.

A szoba egy kicsit forgott velem, és a dilemmám közepette Kalebet választották következőnek.

– Azt adom feladatul, hogy válassz egyet az itteni lányok közül, és tölts el vele hét percet a mennyországban. A gardróbban. – adta ki a feladatot valaki, mire a szoba nevetésben és ujjongásban tört ki.

A pulzusom a fülemben dübörgött, és alig tudtam felfogni, mi történik, de aztán éreztem, hogy egy nagy kéz fonódik a csuklóm köré, és felhúz.

– Hé?!

Kaleb volt az, és engem választott.

Megpróbáltam kitépni magam a szorításából, de túl erős volt, és mielőtt bármi mást tehettem volna, már a gardróbban voltunk, az ajtó pedig egy hangos kattanással bezárult.