Bailey szemszöge

A gardrób fülledt volt és sötét, az egyetlen fény az ajtó alatti vékony csíkból szűrődött be. A hátam az ajtónak nyomódott, és folyamatosan éreztem a kintről beszűrődő zenét, amely úgy lüktetett, mint egy második szívverés.

Kaleb lazán a túloldalnak dőlt, és összehúzott szemmel figyelt engem.

– Miért viselkedsz ilyen elutasítóan, Bails? – törte meg végre a csendet, én pedig nem tudtam megállni, hogy fel ne horkanjak.

– Nem tudom, miről beszélsz. – A mellkasom előtt összefontam a karom, a tekintetem a tornacipőmre tapadt. Még a padló is forgott velem, mi a fene bajom van?

Kaleb kiegyenesedett, a tekintete élesebbé vált. – Akkor nézz rám.

Semmi játékosság nem volt a hangjában, és ez egy pillanatra váratlanul ért.

Kaleb várt, de nem tudtam rá nézni, nem úgy, hogy a fejem a fellegekben járt. Ez nem volt minden. A higgadtsága bosszantott a legjobban. Túl nyugodt volt, szinte zavartalan, még azután is, ami történt.

– Úgy fogsz tenni, mintha minden rendben lenne? – csattantam fel, és a tekintetemet a mellettem lévő régi ruhaállványra irányítottam, bárhová, csak ne rá.

– Nincs minden rendben? – kérdezte, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog, és én majdnem elnevettem magam. Magamon, azon, hogy azt hittem, hatással lesz rá.

– Hát jó. – Vállat vontam, miközben a fogamba haraptam az alsó ajkamat.

Istenem, miért idegesít ez ennyire?

A mellkasom fájdalmasan lüktetett, és a szoba forgott velem, amitől meg is inogtam a helyemen.

– Hóha. – Éreztem, ahogy a kezei megpihennek a vállamon, de az érintés több kárt okozott, mint hasznot.

– Jól vagyok. – Leráztam őt, a hangomban egy csipetnyi méreg is felfedezhető volt. Reméltem, hogy elrejti az alatta húzódó remegést.

Kaleb szemei kitágultak, majd összeszűkültek, a tekintete éles volt, ahogy úgy vizsgált, mintha valami minta lennék a mikroszkóp alatt.

– Mennyit ittál? – kérdezte, de úgy hangzott, mint egy parancs, ahogyan a bátyám hangzik, amikor leszid.

De Kaleb nem volt a bátyám. Szóval nem tartoztam neki magyarázattal.

– Mi közöd hozzá? – förmedtem rá.

– Bailey...

– Tudod, mit ne mondj. – Felemeltem a kezem, hogy megállítsam, már kitalálva, mit fog mondani legközelebb. – Azt fogod mondani, hogy ez azért van, mert a legjobb barátod kishúga vagyok, vagy mert a legjobb érdekeimet tartod szem előtt, vagy akármilyen hülye kifogás is jut az eszedbe...

A mellkasom zihált, ahogy tettem egy lépést előre, végre összeszedve a bátorságomat, hogy ránézzek. Éreztem, hogy az érzelmeim úgy zúdulnak ki belőlem, mint a víz egy átszakadt gáton, túlcsordulva és elárasztva mindent.

– Azt fogod mondani, hogy nem vagyok elég idős ahhoz, hogy igyak, vagy hogy túl gyerekes vagyok ahhoz, hogy megértsem a való világot...

Be kellene fognom. Abba kellene hagynom a beszédet, és csak várni, hogy leperegjen ez a hét perc. Részeg voltam, és tudtam. Semmi értelme nem volt annak, amit beszélek, és ezt is tudtam. De még így is úgy éreztem, hogy felrobbanok, ha továbbra is magamba fojtom ezeket a dühöngő érzéseket.

Kaleb némán figyelt engem, az arckifejezése olvashatatlan volt. Ez csak még jobban feldühített.

– Te!.. – A kezemet ökölbe szorítottam, és puszta frusztrációból a mellkasának csapódtam. Alig reagált, így csak tovább ütöttem. – Valószínűleg csak egy buta tininek tartasz, akire kénytelen vagy vigyázni – sziszegtem, miközben az ökleim gyengén puffantak a mellkasán. – Csak ennyinek látsz, ugye?

Utáltam, ahogy megcsuklott a hangom, ahogy a haragom valami olyanba folyt át, amit nem akartam, hogy meghalljon. A torkom szorosabbnak tűnt, mint a gombóc a mellkasomban, és bárcsak az alkoholt okolhattam volna a szememet csípő könnyekért.

– Elvégre... – halkultam el, az ökleim remegtek a mellkasán. – ...sosem fogsz úgy nézni rám, ahogy én rád.

A vallomás kicsúszott a számon, mielőtt megállíthattam volna magam. A szavak súlyosan lógtak a levegőben közöttünk, hangosabban, mint az ajtó túloldalán dübörgő basszus.

Egy pillanatnyi gyötrelmes csend következett. Lehajtottam a fejem, képtelen voltam állni a tekintetét. Csak álltam ott, és rájöttem, hogy olyasmit mondtam, amit sosem lett volna szabad kimondanom; ez a felismerés erősebben sújtott le rám, mint a villámcsapás.

– Mondj valamit. – Az ökleim megszorították az ingét, és attól féltem, hogy nevetni fog, vagy ami még rosszabb, megszán.

Mivel nem érkezett válasz, újra megszólaltam.

– Miért mentél el anélkül, hogy bármit is szóltál volna? – suttogtam rekedten, egy kérdés, amit az elmúlt öt évben, amióta elment, újra és újra feltettem magamnak. – Biztos vagyok benne, hogy Davidnek adtál magyarázatot... szóval ez csak annyit jelent, hogy én nem értem meg a fáradságot, mi?

Ismét vártam, de ő csendben maradt.

– Istenem, mennyire utállak. – Egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon, a vállaim megereszkedtek, ahogy végre elfogadtam az igazságot. De amit mindennél jobban utáltam, az az volt, hogy mennyire aprónak, mennyire láthatatlannak éreztem magam mellette, miközben a jelenléte teljesen elemésztett.

– Még két perc!! – kiáltotta be valaki kintről, én pedig felsóhajtottam, mielőtt elengedtem őt.

De amint hátraléptem egyet, Kaleb karjai a derekam köré fonódtak.

Ziháltam, ahogy magához húzott, a tenyerem pedig a mellkasára simult.

– Mit...

A szavaim félbeszakadtak, amikor a szája az enyémnek csapódott.

Olyan volt, mintha a világ megállt volna.

A levegő a gardróbban hirtelen sűrűbbé vált, és alig tudtam bármit is felfogni. De egy dolgot tisztán éreztem: az ajkait. Csak az ajkait tudtam érezni.

Nem volt gyengéd. Nem volt óvatos.

Sietős volt, forró és vad: szinte kétségbeesett, mintha egész idáig visszafogta volna magát. Az ajkai olyan éhséggel követelték maguknak az enyémet, ami kiszívta a levegőt a tüdőmből, és egy másodpercre elfelejtettem, hogyan kell gondolkodni.

Sör és egy halvány füstnyom ízét éreztem rajta, és amikor megdöntötte a fejét, a nyelve pedig tovább kutatott, összeomlottam, a térdeim majdnem megroggyantak.

Fájdalmasan tudatában voltam a testének melegével, ami az enyémhez simult, és attól féltem, hogy érzi, milyen hevesen ver a szívem. A karjai szorosabbra fonódtak a derekamon, ott tartva engem.

Ez nem az a Kaleb volt, aki a felnövésünk során mindig ugratott engem, nem az, aki játékosan összeborzolta a hajamat, amikor szomorú voltam, nem az, aki gyermekkoromban megfogta a kezemet a sötétben. Ez egy teljesen más ember volt, valaki, akit alig ismertem fel, de a mindent beborító idegenség ellenére kíváncsivá tett, és még többet akartam belőle.

Így hát visszacsókoltam.

Beleolvadtam, követtem az irányítását, hagytam, hogy az ajkai ellopják azokat a darabjaimat, amelyekről megesküdtem, hogy soha nem adom oda senkinek.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen véget is ért.

Kaleb úgy hőkölt hátra, mintha megégették volna, a mellkasa zihált, a szeme pedig tágra nyílt a döbbenettől, szinte elborzadt.

Fagyottan álltam, a köd felszállt az elmémből. Az ujjaim ösztönösen az ajkamhoz értek, amik még mindig lüktettek az érintésétől. A szívem pusztítást végzett bennem, úgy kalimpálva, mintha ki akarna szabadulni a bordáim közül.

Ezután nyugtalanító csend támadt. Egyikünk sem merte megtörni. Nem tudtuk.

Annak a súlya, ami az imént történt, nehezen nehezedett ránk, sűrűn és fojtogatóan.

És ekkor...

A gardrób ajtaja kitárult.

Fény áradt be, és kintről a tömeg ujjongása tört fel, visszarántva minket a valóságba.

– Lejárt az idő! – nevetett valaki.

Kaleb azonnal hátralépett, az állkapcsa megfeszült, ahogy kisétált anélkül, hogy egyetlen pillantásra is méltatott volna.

A lábaim végül felmondták a szolgálatot, én pedig a falnak vetettem a hátamat, hogy kábultan megtámasszam magam.

Mi a fene történt az imént?

Kaleb nem nézett vissza, ehelyett természetes módon elvegyült a buli zajában és káoszában, mintha mi sem történt volna.