Megrántottam a karomat. – Nagyon sajnálom, hogy beborítottalak mustárral – rántottam egyet újra. Meg sem moccant. – De ez a hülye gyilkos játék egy kicsit túlzás! – Még egy rántás, és a csuklóm kicsúszott a szorításából.

Újra futásnak eredtem, és azon tűnődtem, meddig bírom még anélkül, hogy újra elkapnának. A lábaim csak hajtottak és hajtottak előre, de egyre inkább fogytán volt az erőm. Az üvöltések és a vicsorgások egyre hangosabbak lettek. De ekkor egy hideg hang hasított keresztül a káoszon.

– Elég!

Az összes farkas megállt; néhányan fájdalmasan felnyüszítettek, míg mások még mindig az állkapcsukat csattogtatták. A hang olyan erővel zengett a fejemben, hogy térdre rogytam, a kezemet pedig a fülemre tapasztottam. A zúgás az agyamban abbamaradt, én pedig felnéztem.

A pályán egy elegáns bordó talárba öltözött férfi lépkedett át. A ruhája úgy lebegett a fű felett, mintha csak repült volna. Haja hosszú és hullámos volt, a füle mögé tűrve. A szemei olyan sápadtak voltak, hogy sárga helyett inkább fehérnek tűntek. Éreztem a belőle áradó erőt. Ugyanaz a hatalom volt ez, ami az anyámból is hullámokban áradt.

Ő egy igazi Alfa volt. Nem csupán egy örökös, mint a többiek az iskolában.

Az egyik mellettem álló farkas visszaváltozott emberi alakjába. Kihúzta magát, de a keze remegett. – Lunerly professzor – kezdte. – Csak részt vettünk az idei vadászatban. Ez hagyomány...

– Ne meséljen nekem a hagyományokról – mondta a taláros férfi. A hangja úgy simogatta a fülemet, mint a bársony. – Én magam is jártam az Alfa Akadémiára. – Lepillantott rám.

– Amit viszont én sosem csináltam – mondta –, hogy a farkastalanokba kötöttem bele.

– De ő volt a leggyengébb! – tiltakozott egy másik, emberré visszaváltozott farkas. – És Kairos...

– Mr. Moonraiser kárpótlást kap az idei vadászatért – közölte a professzor. – De a többiek mehetnek a délutáni óráikra.

Néhány farkas megpróbált tiltakozni, de végül feladták, ahogy látták, Lunerly professzor szája vékony vonallá préselődik. Egyenként visszaváltoztak farkassá, és eliramodtak a kampusz területén. Amikor mind eltűntek, felnéztem a megmentőmre.

Nem lehetett sokkal idősebb nálam, mégis úgy tűnt. Ahogy viselkedett, ahogy a tartása volt, egy rendkívül idős és hatalmas ember benyomását keltette. Ugyanez a fajta királyi viselkedés lengte körül a kastélyt is, amikor ott voltam.

– Köszönöm – mondta halkan.

A férfi alig vett tudomást róla, ehelyett sarkon fordult, és a felvételi épület felé indult. Egyszer megállt, hogy megnézze, követem-e, majd intett, hogy menjek utána. Átsiettem a füvön, hogy tartsam vele a lépést.

Felmentünk a lépcsőn, be az épületbe. Lunerly professzor sötét tölgyfa folyosókon át vezetett be egy szobába. Az ajtón kalligrafikus betűkkel az „IGAZGATÓ” felirat állt. Intett egy asztal előtti szék felé, amibe aztán bele is ültem. Ő elfoglalta a helyét az asztal mögött, és egy régi tárcsás telefont tolt finoman felém.

– Magának – mondta.

Összeráncoltam a szemöldököm, de felemeltem a telefonkagylót, és a fülemhez tartottam.

– Halló?

– Zora!

Victoria volt az. Remek. Pontosan erre volt szükségem, miután egész nap az életemért küzdöttem.

– Vict... ööö... Felség – mondtam, amikor elkaptam Lunerly professzor tekintetét.

– Semmi szükség ilyen formalitásokra – felelte Victoria. – Valentin családi barát.

Lunerly professzorra pillantottam. A szája még mindig vékony vonallá préselődött. Barátságtalannak tűnt. Kifogástalannak és távolságtartónak.

– Persze – mondtam a telefonba, elnyújtva a szót.

– Na és milyen volt az első napod? – kérdezte Victoria.

– Ööö, nos – simítottam végig a kezemen az arcomon. – Nem mentem át a futáson. Körülbelül negyed mérfölddel maradtam le. Aztán szétkentem egy szendvicset az egyik diákon. Amitől persze elindult a vadászat, és egy csapat dühös farkas kezdett el üldözni, és megpróbáltak megölni. Aztán Lunerly professzor véget vetett az egésznek, és idehozott.

Félig felnevettem. – Szóval elég eseménydús.

– Istenem – nevetett velem Victoria. – Te tényleg az én lányom vagy. Már az első nap ilyen felfordulást okozni!

– Biztos vagyok benne, hogy a te felfordulásod sokkal pozitívabb volt, mint az enyém – morogtam.

– Nos, persze, hogyne – mondta Victoria. – A hercegnő-örökös megkezdte a tanulmányait. És más iskolában, mint az édesanyja! Micsoda botrány.

Hümmögtem. Nem voltam benne biztos, mit akar tőlem hallani. Egy pillanatig mindketten csendben ültünk, mielőtt Victoria felsóhajtott.

– Találkoztál már valamelyik vőlegényjelölttel?

Felhorkantottam. – Sajnos.

– Sajnos!? – hőkölt vissza Victoria. – Ó, te jó ég, a szendvics!

– A szendvics – ismételtem. – Bár azt hiszem, Maximus sokkal dühösebb volt amiatt, hogy megvágtam, mint hogy tiszta mustár lett.

– Megvágtad?! – Soha életemben nem hallottam még Victoriát ennyire meglepettnek. – Ó, egek Ura! Mégis mi a csoda vett rá erre?

– Mert egy faszkalap volt! – vágtam vissza. – Beledöngölt a földbe az Alapozó alatt. Azt mondogatta, hogy értéktelen vagyok! Azt használta sértésként, hogy farkastalan vagyok!

Victoria felsóhajtott. – Mindez nem történt volna meg, ha választasz egy kérőt.

– Nos, örülök, hogy nem tettem! – csattantam fel. – Mindegyik egy abszolút seggfej, akik azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ.

– Mert úgy is van! – emelte fel a hangját Victoria. Megdöbbentem. Még sosem volt ilyen nyers velem. Biztosan ő is rájött, mert ismét mélyet sóhajtott. – Még sokat kell tanulnod, Zora. A Magas Falkák Alfáit óriási tisztelet övezi. A Wolfham és a Moonraiser falka is ezek közé a Magas Falkák közé tartozik. Már a nevük is azt követeli az emberektől, hogy a lábuk elé boruljanak.

– Ez olyan hülyeség! – tiltakoztam. – Akkor most változtassam meg a vezetéknevemet Lunára, és kezdjek el harcolni az emberekkel?!

Victoria elhallgatott. Utáltam, hogy pontosan tudtam, mit fog mondani.

– Megtehetnéd – mondta lágyan. – Sokkal könnyebbé tenné a tanulást számodra. Az emberek a lábad elé omlanának ahelyett, hogy üldöznének. – Ismét szünetet tartott, és megint felsóhajtott.

– De választanod kell egyet a kérők közül, mielőtt felfednéd magad. A saját biztonságod érdekében.

– Biztonság? – horkantottam fel. – Mert, mi, az emberek megpróbálnak majd beférkőzni a bugyimba, hogy megkaparinthassák a trónt, ha nem vagyok „foglalt”?

– Pontosan – felelte Victoria. Halálosan komolyan beszélt. Én viszont csak vicceltem. Újabb sóhaj. – Ígérem neked, hogy mind a három általam kiválasztott férfi értékes és tiszteletreméltó jelölt.

– Értékes és tiszteletreméltó, a seggemet! – mondtam. Lunerly professzor szeme tágra nyílt. – Arrogánsak és nagyképűek. Nincs szükségem rájuk a „biztonsághoz”, és el fogom végezni ezt a hülye sulit a Luna név nélkül is.

Ezzel letettem a telefont. Felnéztem Lunerly professzorra. Kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét.

– Mindig ilyen hangnemben beszél az édesanyjával?

Felhorkantottam, és visszarogytam a székembe. – Tizennyolc évig hagyott egy árvaházban rohadni. Victoria megérdemli.

A professzor hümmögött egyet, aztán ő is hátradőlt a székében. Gondolkodva az ajkához emelte az ujjait. Hosszúak és elegánsak voltak, akárcsak az arca.

– Édesanyja megkért, hogy tartsam rajta a szemem – mondta. – Ezért is avatkoztam közbe ma. Látva az Ön vérmérsékletét, feltételezhetem, hogy ezt még sokszor meg kell majd tennem?

– Ha mindenki más képes lesz békén hagyni engem, akkor nem lesz rá szükség – csattantam fel.

– Tehát akkor igen?

Forgattam a szemem. – Valószínűleg.

Lunerly professzor ismét hümmögött. Kezdett az idegeimre menni. Ezek a hülye emberek és a nonverbális kommentárjaik.

Felállt az asztal mögül, és az ajtó felé intett. Követtem, és épp nyitni akartam az ajtót, amikor a kezével visszanyomta azt. Csupán egyetlen centire állt tőlem, és lenézett rám.

Számos aranyszínű foltot vettem észre az amúgy sárgásfehér szemében. Olyanok voltak, mint apró szeplők az íriszén. Lenyűgözően szépek voltak. Szemét hosszú, barna szempillák keretezték, amelyek az arcához érve meg-megrebbentek. Éreztem, ahogy a tekintetünk egymásba fonódik.

– Próbálja meghúzni magát – mondta halkan. – Mindkettőnk érdekében.

– Nem ígérhetek semmit – válaszoltam, továbbra is állva a tekintetét. – Úgy tűnik, a baj követ engem.

– Úgy bizony – tűnődött a professzor. Kissé kinyitotta az ajtót, és kitessékelt rajta. A szemeivel még mindig engem fürkészett. – Hercegnő.

– Professzor – feleltem.

– Hercegnő? – szólalt meg egy hang.

Felkaptam a fejem, és megláttam Maximust, ahogy előttem a falnak dől. Lebuktam.