Tipikus Victoria, hogy megtalálja a létező legrosszabb férfiakat. Bár ez egybevágott azzal, ahogy egész életemben bánt velem.

Pontosan, sosem szeretett téged, mondta egy hang a fejemben.

Kapd be, vágtam vissza neki.

Aztán éreztem, hogy egy erő szorítja meg a bicepszemet. Kizökkentem a belső monológomból; Kairos keze olyan erővel szorította a karomat, hogy az már zúzódással fenyegetett. Halkan felnyöszörögtem.

– Ide figyelj – rivallt rám. – Úgy tűnik, nem sokat tudsz a farkaskultúráról. Valószínűleg azért, mert senkit sem érdekeltél eléggé ahhoz, hogy megtanítson rá... – Ajka szadista vigyorra húzódott. – De most a leendő király jelenlétében vagy. Tiszteletet követelünk. Talán, ha megadnád nekünk, elengednénk egy figyelmeztetéssel.

Hátrahőköltem tőle, de egy centit sem mozdultam. Felvontam a szemöldökömet. – És hogy szeretnéd, hogy ezt megtegyem?

– Térdelj le – köpte a szót.

Körbenéztem. Mindenki minket figyelt. Az egész suli megtudná, milyen engedelmes kis ribanc vagyok, ha nem állok ki ezzel az idiótával szemben. Az itt töltött hátralévő időmben folyamatosan belém törölnék a lábukat. Most kellett a sarkamra állnom, és érvényesítenem a dominanciámat.

– Nem – köptem vissza.

Az ő szemei is aranyszínűek voltak, de sötétebbek, dühösebbek, mint Maximusé. – Mit képzelsz, ki vagy te? Egy hercegnő?

Nos, a jelek szerint igen, mondta a belső hangom.

Sokat segítettél...

– Nem tűröm el a zsarnokoskodást – förmedtem rá. – Márpedig te egyértelműen az vagy. Szóval engedj el, és kopj le.

Kairos egy pillanatig némán meredt rám, orrlyukai kitágultak. Az egész arca remegett a dühtől. Kár érte; ha nem lenne ilyen dühös, talán még jóképű is lehetne. Végül elengedte a karomat, és ellökött magától.

Nyekkentem egyet, amikor landoltam Loren mellkasának közepén. Kairos még mindig szúrós tekintettel méregetett, mielőtt megfordult, és a tömeghez fordult. A beteges mosolya visszatért.

– Megvan az első vadászatunk! – jelentette be. A tömeg üdvrivalgásban és kurjantásban tört ki, én pedig olyan mély pánikot éreztem a mellkasomban, hogy a csontjaim is beleremegtek. – Aki először behódolásra bírja, az nyer – folytatta. Aztán visszanézett rám. – Bónuszpont jár érte, ha közben le is terítitek.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, majd visszapillantottam az étkezdében lévő tömegre. Mindenki talpra ugrott, és lassan felém araszoltak. Néhányan vicsorogtak, mások a levegőt szimatolták, próbálták elkapni a szagomat.

– Zora – suttogta Loren a hátam mögül. – Futnod kell.

– Nincs értelme – vágtam vissza. – Emberként is gyorsabbak nálam, hát még farkasként.

– Csak próbáld meg, a fene egye meg! – taszított Loren az étkezde ajtaja felé. Megbotlottam egy kicsit, és hallottam, ahogy Kairos felnevet. Lassan hátráltam az ajtó felé, szememet az előttem lévő embereken tartva. Egyre közelebb és közelebb nyomultak. A kezem az ajtó fém kilincséhez ért, feltéptem, és futásnak eredtem.

A lábaim még mindig teljesen kimerültek voltak a reggeli futástól. Éreztem, hogy minden izmom tiltakozik, ahogy teljes sebességre kapcsoltam. Fogalmam sem volt, hová megyek, csak futottam tovább, miközben üvöltéseket hallottam a hátam mögül. Nem állhattam meg körülnézni, hogy lássam, milyen közel vannak, mert azzal megkockáztattam volna, hogy lelassulok.

Hajtottam és hajtottam magam, a tüdőm és a combom lángolt a fájdalomtól, amíg valami hatalmas dolog el nem vágta az utamat, amitől megtorpanásra kényszerültem. Egy masszív, szürke bundájú, izzó lila szemű farkas állt meg előttem. Megcsattogtatta az állkapcsát, én pedig sarkon fordultam és egy másik irányba vetettem magam.

Futottam tovább, amíg egy másik farkas el nem vágta az utam, ezúttal egy gesztenyebarna, aranysárga szemű példány. Újra sarkon fordultam, és egy épület felé szaladtam. Egy harmadik farkas elzárta a bejáratot, így kitértem, és a hátsó sikátor felé rohantam. A szívem majd kiugrott a helyéről.

Végül befordultam egy sarkon, abban a reményben, hogy megmenekülök, de egy zsákutcába jutottam. Egy kerítés állta az utamat, ami olyan magas volt, mint belőlem kettő egymásra állítva.

– Bassza meg! – sikoltottam. Az üvöltések és a morgások egyre közeledtek. Megfordultam, és négy farkast találtam magam előtt, felborzolt szőrrel, vicsorgó fogakkal. Elöl egy hatalmas szőke farkas állt, aki fel-alá sétált.

– Hódolj be! – ugatott rám. – Kérj bocsánatot! – Olyan volt, mintha a fejemben beszélt volna. Szavai a koponyám faláról verődtek vissza. Megdöbbentem. A farkasok tudnak beszélni?

– Vagy mi lesz? Megesztek? – kérdeztem. Igyekeztem a lehető legkevesebb félelmet mutatni, annak ellenére, hogy a zsigereim is reszkettek. – Ha Kairos játszani akarja ezt a kis játékot, akkor annak akkor lesz vége, amikor én úgy döntök.

A szőke farkas orra vigyorra húzódott. – Sok szerencsét!

Aztán rohamra indultak. Azonnal rúgásokkal és ütésekkel kezdtem védekezni. Ujjaim a kerítés réseibe kapaszkodtak, és elhúztam magam a pofájuktól. Ott csattogtatták a fogukat a lábam alatt, majd a hátsó lábukra kezdtek ágaskodni. Kapva az alkalmon, fellendítettem a lábam a szürke farkas fejének tetejére.

Felnyüszített, ahogy a teljes súlyom a fejére nehezedett. Elrugaszkodtam tőle, és a magasba vetettem magam. Kicsit kapálóztam a levegőben, mielőtt megragadtam volna a kerítés tetejét, és átlendítettem magam rajta. A másik oldalon a földre huppantam, miközben a farkasok még mindig vicsorogtak.

A fenekem teljesen lezúzódott, és sántikálva tápászkodtam fel. Megpróbáltam újra teljes sebességre kapcsolni, de csak egy bicegő futás lett belőle.

– BASSZÁTOK MEG, RIBANCOK! – kiabáltam hátra a vállam felett.

Kifutottam a sikátorból, és hallottam, ahogy még több farkas kezd üvölteni. A francba, lehetséges, hogy kommunikáltak egymással, és szóltak nekik, hogy megszöktem? Nem hagytam magam túl sokáig ezen rágódni. Arra koncentráltam, hogy találjak egy helyet, ahol elrejtőzhetek. Futottam tovább, amikor éreztem, hogy egy hatalmas erő nekem ütközik.

A világ megpördült velem, és végre rájöttem, hogy talán ez lesz a vég.

Pislogtam párat, hogy eltűnjenek a homályos foltok a látásomból. Úgy éreztem, mintha a fejemen átment volna egy busz. Tántorogva felálltam. Egy kéz fonódott a csuklómra. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de amikor felnéztem, megláttam a kezet birtokló személyt.

Természetesen Maximus volt az.

– Engedj el – sziszegtem.

– Gyerünk, kis ember – gúnyolódott. – Csak add fel. Hódolj be, és lásd be, hogy egy senki vagy ebben az iskolában.