Scott

Évszázadokon át a Lycanok uralták a vérfarkasok faját. Erősebbek voltak, gyorsabbak, és szinte halhatatlanok, és királynak születtek. De az idő nem volt kegyes hozzájuk. Háborúk, betegségek és árulások tizedelték a soraikat, míg végül csak én maradtam. Én voltam az utolsó élő Lycan, és a vérfarkasok utolsó Lycan királya. 28 évesen a fajtám súlya a vállamon nyugodott.

A túlélés érdekében beköltöztünk az emberi városokba, és megtanultunk közöttük élni, beolvadva a világukba, mert nem volt más választásunk. Úgy dolgoztunk, mint ők, úgy öltözködtünk, mint ők, és elrejtettük a valódi énünket. Az emberek számára én csak Scott Moore voltam, a fiatal milliárdos, aki a Phoenix Mall hálózatot és számtalan más üzletet birtokolt. Ha felfedeznék a valódi kilétünket, az a végünket jelentené.

Minden évben a Lycanok egy hetes üzekedési őrületbe estek, hogy párosodjanak. És számomra most jött el ez az időszak az évben. Minden egyes nőstény farkast vagy embert meg akartam baszni, akivel kapcsolatba kerültem, de visszafogtam magam. Erős gyógyszereket szedtem, hogy megállítsam a vágyaimat és a kéjvágyamat.

És a Vének sosem hagyták, hogy elfelejtsem a kötelességem, különösen ebben az időszakban. Azt mondták, ideje társat választanom, és örökösöket nemzenem. Minden nap elmondták nekem, hogy a vérvonalam túl fontos ahhoz, hogy velem véget érjen, és hogy nélkülem a vérfarkasok kihalnának. Én adtam nekik az erőt a létezéshez. Azt akarták, hogy folytassam a Lycan vonalat. De nem értették a kockázatot. Lycannak lenni más volt, mint normális vérfarkasnak lenni. Az én erőm nagyobb, súlyosabb volt. Ha egy nőstény farkas az én kölykömet hordaná ki, talán nem élné túl a szülést.

A Vének mégis hajszoltak. „Rengeteg hajlandó nőstény farkas van” – mondták. „Az életüket adnák érted.” Ők áldozatnak hívták. Én őrültségnek. Nem fogok megölni valakit csak azért, hogy kielégítsem a követelésüket. Így hát újra és újra visszautasítottam. Nem akartam örököst, ha ez azt jelentette, hogy meg kell ölnöm valakit, hogy megkapjam.

Ez a vita ismét lezajlott a mai kora reggeli megbeszélésen. Az orrnyergemet csíptettem, miközben hallgattam őket, türelmetlenül várva, hogy kijussak a megbeszélésről. Amint vége lett, kisétáltam a teremből, és elmentem úszni, hogy levezessem az energiámat, és lecsillapítsam a dühömet és a kéjvágyamat. Ezután egy fontos megbeszélésen kellett részt vennem az emberi részvényesekkel.

Harminc perccel később megérkeztem erre a megbeszélésre a Bétámmal, Troy-jal. Troy felvázolt egy új tervet a részvényeseknek az osztalékokról. Az asztalfőn ültem, feszülten figyelve, amikor hirtelen megcsapott egy illat. Édes és meleg csokoládé és fahéj illata volt. Az illat olyan erős volt, hogy megrázott. A Lycan énem azonnal felébredt. Hogy lehet egy csokoládétortának ilyen jó illata? Kiszáradt a torkom, és a mellkasom összeszorult. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy azonnal megegyem.

Próbáltam nyugodtan ülni, de a sóvárgás másodpercről másodpercre erősödött. A kezeim ökölbe szorultak az asztalon. Mi a fene történik velem? Az illat úgy húzott, mint egy lánc.

Hátratoltam a székem, és hirtelen felálltam. Szó nélkül elhagytam a megbeszélést. Troy sietve követett. „Scott, mi történik?” – kérdezte, miközben minden részvényes meglepetten nézett rám.

Nem válaszoltam, ahogy kiviharzottam a megbeszélésről. A nyálcsiklandó illat megtöltötte a tüdőmet, végigvezetve a Phoenix Mall folyosóin. A Lycan énem most már teljes mértékben átvette az irányítást. Úgy éreztem magam, mint egy vadászó ragadozó. És mindezt egy csokoládés-fahéjas torta miatt? Imádtam az étcsokoládét, de ezt? A reakcióm furcsa volt.

A nyom egy csendes kávézóba vezetett. Az illat itt erős volt. Kinyitottam az ajtót, és a pulthoz sétáltam, végigpásztázva a tortákat, amik ennyire elvonták a figyelmemet. A pult mögötti lány zavarba jött, és elpirult. Ez az emberek normális reakciója volt, amikor megláttak. Tovább vizsgáltam a tortákat, és ekkor meghallottam egy halk szipogást. A fejemet abba az irányba kaptam.

Egy emberi lány ült egy asztalnál, az ablak közelében. A feje le volt hajtva, a vállai aprók és feszültek voltak. Csendben sírt, a keze újra és újra az arcához emelkedett, hogy letörölje a könnyeit. Mielőtt észbe kaptam volna, a lábaim abba az irányba vittek, az illat egyre erősödött, úgy tekeredett a nyakam köré, mint egy hurok.

A Lycan énem egyetlen szót morgott, ami a velejéig megrázott. TÁRS. A párosodás iránti vágy úgy tört fel, mint a hullámok egy viharos tengeren. „Jelöld meg. Tedd magadévá. Hágd meg.”

Megdermedtem. A szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Hogy lehetséges ez? Ember volt. Ez nem lehet igaz. A Holdistennő nem köthet engem egy emberhez. Mégis a testem minden sejtje tudta, hogy ez az igazság. Az enyém volt. Az enyém, hogy magamévá tegyem. És őrülten, rettenetesen akartam őt. Soha nem lenne képes kihordani a kölykeimet. De kit érdekelt?

Bámultam rá. Olyan gyönyörű volt, hogy elfelejtettem lélegezni. Puha volt, félénk és törékeny megjelenésű. Kócos szőke haja volt, ami keretbe foglalta az ártatlan arcát, a szemei pedig olyan smaragdzöldek voltak, hogy átragyogtak a könnyein. Az ujjaim viszkettek, hogy érezzem a domborulatait a rózsaszín ruha alatt.

A Lycan énem örömében üvöltött, ahogy a vágy felébredt benne. „Vedd el. Hágd meg.”

Elindultam felé, az ősi természetem feltört. Aztán, épp amikor közel értem, gyorsan felállt, oldalra fordult, és nekem ütközött.

Az apró teste az enyémnek ütközött, és a karjaim maguktól reagáltak. Elkapva magamhoz szorítottam, szilárdan a mellkasomnak támasztva. Az érintésének sokkja olyan volt, mintha elektromosság cikázott volna át a testemen. A Lycan énem diadalmasan felüvöltött. „Jelöld meg.”

Felnézett rám, a szemei tágra nyíltak. Egy másodpercig csak bámultuk egymást. A világom kibillent a tengelyéből, majd szédítő sebességgel forogni kezdett.

A vállam felett átpillantott. Enyhén elfordultam, és láttam, hogy két férfi figyeli őt. Néhány asztallal arrébb ültek, döbbenten meredve ránk. A Lycan énem dühe azonnal fellángolt. Bárkik is voltak, ők ríkatták meg. Már csak ezért is holtan akartam látni őket.

Mielőtt bármit is tehettem volna, megragadta az ingemet, és megcsókolt, a frászt is hozva rám. Lefagytam. Aztán megéreztem puha ajkait az enyémen, kétségbeesetten és remegve, és minden elszakadt bennem. Soha nem akartam, hogy a csók véget érjen.

Utáltam, amikor elhúzódott. Gyorsan az ajkaimba suttogta. „Kérem, tartson velem. Folytassa a színjátékot egy percig.”

Azt hitte, ez egy színjáték? Fogalma sem volt róla, min megyek keresztül. De láttam a félelmet a szemeiben, a kétségbeesést. Bólintottam. Belemegyek a játékba, egyelőre.

„Nem. Jelöld meg. Hágd meg.”

Az ellenségei még mindig figyeltek. A dühöm forrón lángolt. Így hát birtoklóan visszacsókoltam, közelebb húzva magamhoz. Az íze, a szájának melegsége, ahogy a kezeivel belém kapaszkodott. Mindez lángra lobbantott, megzavarva az elmémet. A Lycan énem tiszta örömében üvöltött. „A mienk.”

A csókunk után kivezettem a kávézóból, szorosan magam mellett tartva. Az emberek megbámultak minket, de senki sem szólt egy szót sem. Az elmekapcsolaton keresztül hívtam Troyt. „Néhány férfi üldöz engem. Ha megpróbálnak követni, állítsd meg őket. Ha ellenállnak, öld meg őket.”

„Igen, Alfa” – válaszolta Troy azonnal, aggódó hangon. „De hol vagy? Gyorsabban eltűntél, mint a füst.”

Összeszorítottam a fogam. „A Moon Kávézó közelében.”

Nem lassítottam, és magammal húztam a privát liftek felé, amikhez csak nekem volt hozzáférésem. Nem harcolt ellenem. A léptei igazodtak az enyémekhez, aprók és gyorsak voltak. Éreztem a remegést a kezében, és lágyan megszorítottam.

Az ajtók szétcsúsztak, és bevezettem a penthouse-omba. Úgy nézett fel rám, mint egy kis bárány, mit sem sejtve arról, hogy besétált a farkasodúba.

„Most már biztonságban vagy” – mondtam megnyugtatóan. „Itt senki sem érhet el.”

Az ajtók bezáródtak mögöttünk, kizárva a világot. Hosszú idő után először éreztem magam nyugodtnak, elégedettnek és kiegyensúlyozottnak. Mintha megtaláltam volna azt, amire egész életemben vártam. A gyönyörű társamat. Az otthonomban.

És eszem ágában sem volt elengedni, mert holnap be akartam jelenteni őt a Véneknek.