Sage

– Sage! Sage! Hol van az a farkastalan kis csavargó? – hallom meg Daphne-t, a Béta lányát és az úgynevezett leendő Lunát, legalábbis ő így tekint magára, miközben besietek a falkaházba.

– Itt vagyok! – válaszolom egy kicsit túlságosan is kifulladva.

– Elkéstél! – korhol, miközben a szemében gyors és szigorú büntetés ígérete lappang.

Daphne megragadja a csuklómat, fájdalmasan megcsavarja, és közelebb ránt. – Te lusta kis utcakorcs! Hogy merészeled kihasználni az Alfád kedvességét! – Már azelőtt érzem az arcomon a csípést, mielőtt egyáltalán felfognám, hogy a keze lendült a pofonhoz.

A szemembe könnyek gyűlnek, de nem engedem, hogy kicsorduljanak. Dörzsölöm az érzékeny bőrt, miközben próbálom figyelmen kívül hagyni a többi ómega kuncogását, akik összegyűltek, hogy élvezzék a műsort. Nem találnák ilyen viccesnek, ha mindez velük történne. De persze ez sosem fog megtörténni. Nem, amíg van egy olyan szerencsétlen, farkastalan kitaszított, mint én, akit helyettük is bántalmazhatnak.

– Felmászol arra a létrára, és addig fényesíted a kristálycsillárt, amíg olyan vakítóan nem ragyog, hogy belefájdul a szemem! Fontos vendégek jönnek vacsorára, és nem tűröm, hogy az Alfánk egy olyan házban fogadja őket, ami nem makulátlan! – parancsolja.

– D-de én... én n-nem t-tudom. – A hangom remeg, a félelem átszivárog a szavaimon. – T-tériszonyom van.

– De igen, tudod, és meg is csinálod! – követeli könyörtelenül. – Most pedig mássz fel arra a létrára, mielőtt olyasmit adok neked, amitől igazán retteghetsz!

Beletömködöm a fényezőt és néhány rongyot a kötényem zsebébe, aminek elnyűtt varrásai megfeszülnek a nehéz súlytól. Csak csináld, Sage! Minden rendben lesz. Rengeteg ember mászik létrára, és túlélik, hogy elmesélhessék. Gyorsan felmászom a létrán, és le sem nézek, mielőtt még inamba szállna a bátorságom.

Már majdnem a tetején járok, amikor megcsúszik a lábam. Hirtelen hátrafelé zuhanok, a karommal kalimpálok, a szememet pedig szorosan behunyom. Várom, hogy bármelyik pillanatban halljam a koponyám reccsenését a keményfa padlón, ahogy a saját koordináció hiányom a halálomat okozza.

De az a zúzó fájdalom, amire felkészültem, sosem jön el. Ehelyett egy pár erős kar kap el, egy meleg mellkashoz húz, és ott is tart. Olyan jó érzés, hogy legszívesebben odabújnék, és sosem mennék el.

– Hohó, kismadár. – A hangja mély, nyugtató, és kissé szórakozott. – Szerintem te még nem állsz egészen készen a repülésre.

– Cassius – lehelem, miközben felnézek az Alfa fiának jóképű arcára és lenyűgöző, smaragdzöld szemére. – É-, én nagyon sajnálom! Nem is tudom, miért vagyok ilyen ügyetlen. Köszönöm, hogy elkapott!

Gyorsan kikászálódom a karjaiból, ő pedig gyengéden a talpamra állít, de nem enged el. A kezeim olyan aprónak tűnnek az övéiben; a nagy tenyere beborítja az enyémet, a hüvelykujja lágyan dörzsöli a csuklómat. Rám vigyorog, de nem éppen barátságosan, sokkal inkább úgy, mint a nagy, gonosz farkas, aki megvillantja a nagy, fényes fogait.

– Nem kell megköszönnöd, kismadár. Csak örülök, hogy itt voltam. Biztos vagyok benne, hogy találunk számodra olyan feladatot, amivel mindkét lábad biztonságosan a földön maradhat. – Finoman megemeli az államat, és egy hajtincset tűr a fülem mögé.

– Igen, Alfa – hagyom rá, de elakad a lélegzetem, amikor a mosolya vadállativá válik, mintha fel akarna falni. Kiszabadítom magam a szorításából, és a hideg futkos a hátamon.

– Jó kislány! – A szavak mélyről, a mellkasából morognak fel. Vonzóan, féloldalasan elmosolyodik, aztán már el is tűnt.

– Hogy merészeled zavarni Cassiust! – pattan elő Daphne a semmiből, kizökkentve engem álmodozó gondolataimból. – Sokkal fontosabb dolgai is vannak annál, mintsem szánalmas, farkastalan ómegákat megmentsen!

Megragadja a felkaromat, a körmeit a bőrömbe vájja, és berángat a konyhába. Amint kikerülünk a látótérből, a földre lök, és fenyegetően fölém magasodik.

– Mivel nem tudtad elvégezni azt az egyetlen egyszerű feladatot, amit adtam, most ereszkedj négykézlábra, és súrold fel az egész padlót. Gondoskodj róla, hogy makulátlan legyen, olyan tiszta, hogy a vendégeink megláthassák benne a tükörképüket! – Gonoszul elvigyorodik, majd hosszú, fekete haját a vállára veti, és távozik.

Néhány órával később hátralépek, és megnézem a művemet, büszkén arra, amit elértem. A padló tükörfényesre van csiszolva, és az egész terem fenyőillatú. Remélem, Cassius büszke lesz rám, amikor meglátja.

Kimerülten indulok el a folyosón egy nagyon is szükséges mosdószünetre. Daphne és néhány barátnője összebújva, összeesküvő módon suttognak, de mindannyian elhallgatnak, amikor elhaladok mellettük. Vajon miben sántikál most ez a nőördög.

Amikor kilépek a mosdóból, már mind ott várnak rám. Az egyikük megragad a hajamnál fogva, és a földre lök a körük közepén. Egymást váltva rugdosnak és ütlegelnek, amíg már alig kapok levegőt.

Összegömbölyödöm, és próbálom a lehető legjobban védeni magam az ütéseiktől. Régebben visszaütöttem, de az csak rontott a helyzeten, így megtanultam mozdulatlanul feküdni és tűrni, miközben mindent megteszek, hogy ne sírjak. Amikor már mindegyikük sorra került, Daphne leköp, gyilkos tekintettel az arcán.

– Maradj távol Cassiustól, te kis rongy! Azt hiszed, nem vettem észre azt a kis magánszámot, amit ma levágtál? Próbáld meg még egyszer elcsábítani, és elvágom a torkod, te szemétláda!

Ott hagynak a padlón fekve, vérzőn és zúzódásokkal borítva. Kell egy kis idő, mire visszanyerem a lélegzetemet, majd lassan feltápászkodom. Amikor visszaérek az étkezőbe, a gyönyörű padló, amin annyit dolgoztam, teljesen tönkre van téve. Piszkos, zsíros lábnyomok vezetnek keresztül a termen, és úgy néz ki, mintha valaki a konyhai szemetet egyenesen a közepére borította volna ki.

Felsóhajtok, és lenyelem a késztetést, hogy levadásszam és megöljem Daphne-t. De a bűncselekményért csak börtönben kötnék ki. Késő estig dolgozom, hogy kijavítsam a károkat, és végül sikerül újra ragyogóvá tennem, épp mielőtt a vendégek megérkeznek. Nem olyan szép, mint az előző munkám, de meg kell felelnie.

Éhezve indulok a konyhába, hogy becsomagoljak magamnak néhány ételmaradékot, ami a fizetségem a kemény munkámért. Aztán megkezdem a hosszú utat vissza a kis viskómba, kint a falkahatárnál.

Fáradt vagyok, egészen a csontjaimig, és mindenem fáj a kapott veréstől. Bármelyik másik napon ráérősen sétálnék haza. De ma este átküzdöm magam a fájdalmon, és sietek vissza. Mert ma este valaki vár rám, aki számít rá, hogy gondoskodom róla, és nem hagyhatom cserben!