Sage

A szorongásom minden lépéssel csak nő, ahogy hazasietek. Egy fontos vendégem van – nos, legalábbis számomra fontos –, és meg is sérült. Még mindig eszméletlen volt, amikor ma reggel magára hagytam, és egész nap aggódtam érte. Remélem, jól van.

Nem tudom a nevét, sem azt, hogy honnan jött. Igazából csak annyit tudok, hogy szüksége van rám. Tegnap a földeken dolgoztam, amikor betántorgott a falkánk területére, számos csúnyának tűnő sebétől tetőtől talpig vérben úszva. Hátborzongató látvány volt, és én rettegtem, de mielőtt még kiszakadhatott volna a sikoly a tüdőmből, összeesett a lábaim előtt.

Szégyellem bevallani, de haboztam, hogy segítsek-e neki, attól tartva, hogy talán egy kóbor farkas. Egy kóbor farkas rejtegetését halállal büntetik a falkámban, és nem voltam benne biztos, hogy kockáztatnom kellene. De közelebbről megvizsgálva drága ruhákat viselt, és még az arcára kenődött vér sem tudta elrejteni a jóképű vonásait. Ráadásul fantasztikus illata volt, olyan, mint a friss, ropogós téli levegőé, egyáltalán nem olyan bűzös, mint egy kóboré.

Minden porcikám azért kiáltott, hogy segítsek neki. Ha nem teszek semmit, belehalt volna a sebeibe, és nem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel, ha sorsára hagyom. Így hát minden erőmet összeszedve sikerült hazavonszolnom, és ráfektettem a kis priccemre. Megtisztítottam és bekötöztem a sebeit, és egész éjszaka virrasztottam mellette, hűvös rongyokkal borogatva, valahányszor a láza felszökött.

Gyűlöltem ma reggel magára hagyni, de ha nem jelenek meg a munkában, Daphne küldött volna valakit, hogy megkeressen. Akkor pedig biztosan lebukunk, és mindketten halottak lennénk. Csak remélem, hogy túlélte a napot.

Amikor a kis ételcsomagommal végre hazaérek, besietek, alig várva, hogy ellenőrizzem a betegemet. Még mindig a priccsen van, de már felült, és az arcának is lett egy kis színe. Ezt jó jelnek veszem.

– Hogy érzed magad? – kérdezem, abban a reményben, hogy talán egy icipicit beszédesebb lesz, most, hogy kicsit jobban van.

Nem válaszol, csak haragosan mered rám, miközben tetőtől talpig végigmér, mintha most látna először. Aztán megesküszöm, hogy a szürke szeme borostyánsárgán villan meg, miközben vadítóan felmordul.

– Ki bántott? – üvölti.

– Jól vagyok. – Hárítom el az aggodalmát, mert túlságosan szégyellem, hogy elmondjam neki, milyen bántalmazást kell elviselnem.

– Nem vagy jól! Most pedig válaszolj! – préseli ki a szavakat, az álla megfeszül a dühöngéstől.

– Mit számít ez? – vágok vissza. – Még túl sérült vagy ahhoz, hogy segíts, és amúgy sem lehet tenni semmit. De ha tényleg tudni akarod, mindent elmesélek, amint végeztem a kötéseid cseréjével. Hogy... hogy vagy?

Még egy pillanatig engem bámul, és láthatóan nem elégedett az alkunkkal. Végül azonban bólint, és válaszol: – Még mindig gyenge, de élek, hála neked. – Telt ajkai félmosolyra húzódnak, és érzem, ahogy elpirulok a hálájától. – Értékelem a kockázatot, amit vállaltál azzal, hogy az otthonodba hoztál. Biztos vagy benne, hogy biztonságos itt lennem? Elmehetek, ha akarod.

– Hidd el, ha nem akarod, hogy megtaláljanak, nincs biztonságosabb rejtekhely, mint az én otthonom. Engem soha senki nem keres – mondom kissé túl keserűen.

De ha észre is veszi a hangszínemet, nem fűz hozzá semmit, csak bólint, majd összerezzen a mozdulat okozta fájdalomtól. Innen is látom, hogy néhány kötését ki kell cserélni, mert a vér már átüt a ruhája anyagán. Elkezdem levenni a ruháit, de a keze kivágódik, és olyan erővel ragadja meg az enyémet, ami meglepő egy ilyen gyenge férfitól.

– Mit csinálsz?

– Levetkőztetlek – válaszolom tárgyilagosan. – Nem várhatod el, hogy ruhában kezeljelek. Ráadásul nem mintha nem láttalak volna már meztelenül. Mit gondolsz, hogyan gondoskodtam rólad tegnap éjjel? Azok a kötések nem kerültek fel maguktól.

Mond valamit, ami inkább morgásnak hangzik, de elengedi a kezemet. Ezt engedélynek veszem, és segítek neki levenni a maradék ruháját, az alsónadrágja kivételével. Minden csepp akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne bámuljam.

Nyilvánvaló, hogy ez a férfi gondoskodik a testéről. Minden porcikája erőt és hatalmat sugároz, az izmai megfeszülnek a gyönyörűen lebarnult bőre alatt. Jelenlegi sebeit leszámítva, csak néhány elszórt heg rontja el a tökéletességét.

– Öhm, csak elhozom az elsősegélydobozt. Rögtön jövök. – Felállok, és elkapom a tekintetemet.

Besietek a mosdóba, a mellkasom hevesen emelkedik, a szívem pedig kalapál. – Mi baj van veled, Sage? Na és akkor mi van, ha pusztítóan jóképű! A férfi sérült! – szidom le magam. – Ráadásul te csak egy farkastalan senki vagy. Rá se fog nézni a feléd, ha egyszer meggyógyul. Ezt ne felejtsd el!

A hegyi beszéd befejeztével megragadom a készletet, és visszasietek az oldalához. Gyorsan végzek a sebei megtisztításával és az újrakötözéssel. Ő egész idő alatt engem figyel, intenzív, acélszürke szeme sosem tér el rólam, határozott, szögletes álla pedig sosem veszít semleges kifejezéséből.

– Jó vagy ebben – mondja faarccal; ez inkább ténymegállapítás, mintsem bók.

– Sokat gyakoroltam. – Megvonom a vállam. – Sűrűn előfordul, hogy megsérülök. És senki sincs a közelemben, aki elláthatná a sebeimet. – Azt a részt kihagyom, hogy akkor sem lennének hajlandóak segíteni, ha a közelemben volnának.

– Hm. – Morog egyet, én pedig megfeszítem az állkapcsomat. Legalább annyit mondhatna, hogy köszönöm.

– Szóval, elmondanád, hogyan kötöttél ki a falkánk határán belül?

– Kóbor farkasok támadtak rám. Sikerült elmenekülnöm, és kerestem egy helyet, ahol elbújhatok – jelenti ki szenvtelenül, továbbra is érzelemmentes hangon. – Elmegyek, amint meggyógyultam. Tudom, hogy kockázatot vállalsz azzal, hogy itt tartasz.

– Ezen sérülések egy része súlyos. Meg kell figyelni, nehogy elfertőződjenek. Nem hiszem, hogy egyhamar bárhová is mennél. – Egy pillanatig engem bámul, de nem vitatkozik, ahogy azt vártam tőle.

Számomra is megmagyarázhatatlan okokból a gondolat, hogy ez a nemrég megismert idegen egyszer csak nem lesz itt, elszomorít. Talán azért, mert rokon lelket érzek benne. Még az auráját sem érzékelem, mint a többi farkasnak. A farkasa bizonyára nagyon gyenge, vagy talán neki sincs, akárcsak nekem.

Belemerülök a gondolataimba, miközben dolgozom, de amint felhelyezem az utolsó kötést, felnézek, és látom, hogy feszülten figyel engem. – Kész vagy? – kérdezi.

– Igen, egyelőre. – válaszolom.

– Jó. Akkor most mondd el, ki bántott! – követeli.