Sage

– C-, C-, Cassius. H-, Hál' I-, I-, Istennőnek! – A fogaim úgy vacognak, hogy belefájdul az állkapcsom, és ez megnehezíti a beszédet. De a csontig hatoló hideg ellenére a szívem felmelegszik a látványától. – K-, k-, kérlek, s-, segíts!

– Ó, kismadár. Mit tettél? – cöccög, miközben bezárja maga mögött a cella ajtaját.

A hangja szinte mámoros, és olyan izgatott csillogás van a szemében, amitől idegesen liftezni kezd a gyomrom. A barátságos, gondoskodó Cassiusnak, aki mindig könnyed mosollyal ajándékozott meg, nyoma sincs. Szememmel végigpásztázom a kis helyiséget, de nincs hová bújni. Csak egy betonszoba, dermesztően hideg és üres.

– S-, semmit – dadogom, miközben összerezzenek, és a legtávolabbi sarokba kúszom. – E-, esküszöm!

– Ez nem igaz, nemde? – Nyugodt szavai meghazudtolják azt az erőszakot, amit közvetlenül a felszín alatt látok forrni, és csak arra vár, hogy elszabaduljon. – Nem akarlak bántani, kismadár. De muszáj lesz, ha nem mondod el az igazat.

Nem hiszek neki. Bántani akar, és bántani is fog, függetlenül attól, hogy mit mondok. De azért mégis könyörgök. – Kérlek, Cassius! – fakadok sírva, miközben az izzó rettegés azonnal felhevíti fagyott testemet. – Nem ismerek egyetlen kóbort sem!

– Megmentettem egy férfit, akit a kóborok sebesítettek meg. Bebotorkált a falka területére, hogy elbújjon a támadói elől. Csak egy ómega volt, olyan gyenge, hogy az aurája is érzékelhetetlen volt. Semmiféle összeesküvésben nem vettem részt, esküszöm!

– Hazugság! – Fájdalom robban az arcomon, olyan hevesen, hogy biztos vagyok benne, kiugrik a szemgolyóm a helyéből. Megrázza a kezét, ujjpercei sajognak a brutális ütéstől. Majd zúzódást hagyó szorítással ragadja meg a karomat, és talpra ránt. – Állj fel!

– Ha nem vagy hajlandó együttműködni, akkor majd én ráveszlek! – Arccal a falnak lök, fél kézzel odaszorít, míg a másikkal letépi a ruhám hátulját. – Meg ne mozdulj, basszameg! – mordul rám, és kénytelen vagyok engedelmeskedni.

– M-, mit csinálsz? – remeg a hangom, miközben hallgatom, ahogy kikapcsolja az övét.

– Megmutatom, mi történik, ha hazudsz nekem. Kiverem belőled az igazságot! – válaszolja, hangjában kárörvendő éllel.

Hogyan lehettem ennyire vak ezzel az oldalával szemben, soha meg nem látva a mélyen rejlő, szívtelen, kegyetlen démont? Ez az utolsó gondolatom, mielőtt övének könyörtelen bőre a hátamba csattan, a térdem pedig megroggyan a maró fájdalomtól.

Újra és újra megkorbácsol, a kíméletlen csapások tépik és szaggatják a húsomat. Sikoltozom és zokogok, amíg a tüdőm görcsbe nem rándul a kíntól, de ő még mindig ütlegel. Bár a parancsa még mindig gúzsba köt, olyan gyenge vagyok, hogy a testem megadja magát, és összeesem a kemény betonon. De nem enyhül, az ostorcsapások között belém rúg.

Valaki elkezdi dörömbölni a cellám fémajtaját, ezzel haladékot adva nekem. Zihál a büntetésemre fordított erőfeszítéstől, miközben átvág a szobán, és feltépi az ajtót.

– Alfa, itt az idő. Apád üzeni, hogy vigyük a foglyot a térre a kivégzésre – hallom meg egy hangot. Tudom, hogy rettegnem kellene, könyörögve, hogy kíméljenek meg. De örömmel fogadom a halált, ha az véget vet ennek a kínzásnak.

– Nézz rá! Járni sem tud! Ugye nem várod el, hogy én cipeljem ezt az áruló szajhát? Vedd fel te, és vidd magad! – vicsorog Cassius. – Meg kell mosakodnom. Ne öljétek meg, amíg oda nem érek. Különleges búcsúval készültem neki.

Léptek visszhangzanak a szobában, aztán felemelnek a padlóról, és egy férfi a vállára dob. A fájdalom fellángol, de csak egy nyüszítésre futja az erőmből, mielőtt teljesen elájulok. Amikor magamhoz térek, a falka gúnyolódását hallom, a halálomat követelik. Térdre kényszerítettek, a kezemet hátrakötözték, a fejem pedig a mellkasomra hanyatlik; képtelen vagyok szembenézni a vádlóimmal.

– Legyen ennek az árulónak a halála figyelmeztetés mindannyiótok számára. Ha a kóborokkal szövetkeztek, elkapnak titeket, és az életetekkel fizettek! – bömböli az Alfa a tömeg felett.

– Apa, várj! – szakítja félbe Cassius, és ostoba remény ébred a mellkasomban. De miután az imént véres péppé vert, jobban is tudhattam volna. Persze, hogy még egy utolsó döfést akar bevinni, mielőtt meghalok. – Van valami, amit szeretnék mondani ennek a farkastalan szajhának, mielőtt véget vettek szánalmas életének.

– Én, Cassius Blackthorn, a Blackthorn falka leendő alfája, elutasítalak téged, Sage Starling, mint társamat és leendő Lunát.

Azt hittem, az övének csapásai mérhetetlen kínokat okoztak. De a visszautasításának fájdalma egyenesen lélekölő. A sikoly, amely felszakad az ajkaimon, áthasít a tömeg megdöbbent morajlásán, egy szívbemarkoló, vigasztalan hang. De Cassius csak nevet.

Tudta! Egész végig végignézte azt a gyűlöletet és bántalmazást, amit nap mint nap elszenvedtem. Tudta, hogy a társa vagyok, és nem tett semmit!

Cassius soha nem akart engem, soha nem hitt bennem úgy, ahogy tettette. Mindig is erre a pillanatra várt, erre az alkalomra, hogy akkor utasíthasson el, amikor az a legjobban fáj.

Örülök, hogy hamarosan meghalok. Ez a szívfájdalom, ez az üresség több, mint amit el tudok viselni. Amúgy sem volt sok boldogság a világomban, de ami volt, az most romokban omlik össze körülöttem.

Legszívesebben üvöltenék, őrjöngenék mindennek az igazságtalansága miatt, de csak egy üres nevetésre futja. Egy törékeny hangra, amely készen áll a darabokra hullásra, akárcsak én.

Ahogy az Alfa kinyújtja a karmait, készen arra, hogy kitépje a torkom, véget vetve az életemnek, lehunyom a szemem, és visszagondolok a legboldogabb emlékemre, valamibe kapaszkodva, hogy ne essek szét teljesen. Visszaemlékszem a jóképű idegenemre, az egyetlen igaz barátomra. Mogorva és szeszélyes volt, de egyben kedves, és olyan gyengéd velem.

Remélem, épségben hazaért, bárhol is legyen az az otthon. Bárcsak még egyszer láthattam volna. Bárcsak az ő gyönyörű arca lehetne az utolsó dolog, amit látok, mielőtt meghalok.

Várom, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon rám, de ehelyett egy fülsiketítő üvöltés dörren: – Állj! – A parancs erejétől eláll a lélegzetem. Félig kinyitom a szemem, és látom, hogy az Alfa megdermedt a levegőben tartott karmával, épp lesújtani készülve, az egész falkát pedig térdre kényszerítette a hang súlya.

– Ki meri megölni ezt a nőt? – bömböli a megmentőm.