Sage

Mire a falkaházhoz érek, már összegyűlt a tömeg. Az Alfa kint áll a kőlépcsőn; otthonának lenyűgöző kőhomlokzata csak még tovább növeli hatalmának auráját. Lábainál három kóbor élettelen teste hever a földön, hűséges őreinek felajánlásaként.

A falka visszafojtott lélegzettel várja, hogy megszólaljon, hogy magyarázatot adjon ezekre a gyakori betörésekre, és felvázolja a tervét, amellyel megállíthatja őket, és biztonságban tarthatja a népünket. Lábujjhegyre állok, próbálok átlátni az embertömegen. Cassius az apja mellett áll. Mellette pedig Daphne, önelégült félmosollyal az arcán.

Ami a választott társakat illeti, Cassius sokkal jobbat is találhatott volna. Mindenki tudja, hogy a lány csak a pénze és a hatalma miatt akarja őt. Nem értem, ő hogyan nem veszi ezt észre.

Olyasvalakivel kellene lennie, aki azért szereti, amilyen legbelül. Valakivel, aki mindennap gondoskodna róla, hogy tudja, milyen csodálatos, és nem csak kihasználná azért, amit adni tud. Nem mintha Daphne valaha is hagyná, hogy bárki is elég közel kerüljön hozzá ahhoz, hogy megmutassa neki azt a megbecsülést, amit megérdemel.

Daphne végigpásztázza a tömeget, mintha keresne valakit. Tekintete az enyémbe fonódik, és látom a felszín alatt megbúvó gonoszságot. Félmosolya gonosz vigyorrá szélesedik, mielőtt arckifejezése komorrá válna, tele megvetéssel és színlelt rémülettel.

– Ő volt az! – vádaskodik, egyik manikűrözött körmével egyenesen rám mutatva. – Ő engedte be őket!

Ugye nem rám gondol? Rettegek a kóboroktól. Majdnem hagytam meghalni a jóképű idegenemet is e félelem miatt. Soha nem szövetkeznék velük.

De a tömeg úgy válik ketté körülöttem, mint a Vörös-tenger, mindenki gyanakvóan mered rám. Nem értem, mi történik. Semmi rosszat nem tettem. Biztosan nem hisznek neki.

– M-micsoda? – dadogom, összehúzódva a rosszalló és szúrós tekintetek súlya alatt.

– Daphne, ez súlyos vád! Nem ítélhetjük el csupán ez alapján a kijelentés alapján. Kérlek, mondd el nekünk pontosan, mit láttál – száll messzire Cassius hangja a tömeg felett.

Felcsillan bennem a remény, hogy a megmentésemre siet. Biztosan átlát a lány nevetséges állításain. Nincs semmi bizonyítéka, mert nem is létezik semmi ilyesmi. Talán még meg is bünteti, amiért hazudott.

A tömeg morajlik, válaszokat követelve, de az Alfa egyetlen kézmozdulattal elcsendesíti őket. Néma csend ereszkedik az udvarra, ahogy mindenki Daphne minden szavát lesi. Legszívesebben rájuk üvöltenék, hogy nyissák ki a szemüket, hogy lássák meg benne azt a gonosz boszorkányt, aki valójában, de mindannyian a bűvöletében élnek.

– Észrevettem, hogy mostanában furcsán viselkedik. – Daphne valósággal lubickol a falka figyelmében, minden egyes szót dramatizálva. – Ételeket lopott a falkaház konyhájából, és úgy viharzott el, mintha találkozna valakivel. Ezért követtem, és rájöttem, hogy egyiküket ott rejtegeti abban a kis viskójában! – Erre az egész falka hallhatóan felszisszen.

– Micsoda? Nem! Ez nem... – kiáltom, de az Alfa parancsa megállásra kényszerít.

– Csendet! – förmed rám. – Hozzátok elém!

Nem mozdulok, ahogy az őrök felém rontanak, tudva, hogy nincs takargatnivalóm. A falka körbezár, alig várva, hogy tanúja legyen a látványosságnak. Könyörgök és kérlelem őket, hogy hallgassanak meg, de senki sem teszi. Senki sem merne szembeszegülni az Alfájával, pláne nem egy olyan farkastalan ómegáért, mint én.

Önként megyek, ahogy az őrök előrerángatnak, tehetetlen vagyok bármi mást tenni. Az Alfa lábai elé vetnek, és még Cassius sem veszi a fáradságot, hogy felsegítsen. Teljesen ki vagyok szolgáltatva nekik.

Most, hogy már Cassius is elhagyott, olyannak látom a helyzetemet, amilyen valójában: reménytelennek. Egy farkastalan ómega vagyok, aki a kevesebb mint semmit éri a falkának. Persze, hogy Daphne hazugságainak hisznek majd, nem pedig nekem.

– Állj fel! – parancsolja az Alfa, és a testem engedelmeskedik.

Közelebb hajol, mélyeket lélegzik, hogy kiszimatoljon, majd úgy hőkölt hátra, mintha meglökték volna. Arca bíborvörösre vált, és kezei dühében ökölbe szorulnak. De nem értem, miért? Ennyire rossz a szagom?

Mélyre hajol, és a fülembe suttog, olyan halkan, hogy csak én hallhassam. – Egy hatalmas farkas társaságában voltál. Érzem rajtad az auráját, és ő nem egy kóbor. Ki volt az? – követeli a választ. – Ki szövetkezik a falkám átvételére?

– N-nem, Alfa! Esküszöm. Senkivel sem szövetkeztem. Soha nem találkoztam senkivel, aki hatalmas lenne – könyörgök neki, hogy higgyen nekem.

– Jól van, te hálátlan szajha! Ha nem vagy hajlandó válaszolni, talán egy éjszaka a tömlöcben majd megoldja a nyelved.

– Kérem! Az igazat mondom! – zokogom, de ügyet sem vet rám, hátralép, hogy a tömeghez szóljon.

– Egy másik farkas aurája lengi körül ezt a lányt – jelenti ki. – Még mindig rajta van a szaga, és az az illető nem hordozza a Blackthorn illatot. Bűnös hazaárulásban! Vigyétek a cellákba, hogy ott várja meg a büntetését!

– Nem! – sikoltom. – Semmi rosszat nem tettem! Cassius, kérlek, segíts!

De amikor rám néz, a tekintete jéghideg, és elfordul, sorsomra hagyva engem. Daphne belekarol, hozzásimul, és győzedelmesen mosolyogva vezeti el őt.

– Ő nem kóbor volt! A barátom volt! – üvöltöm tovább, de senki sem figyel rám. Csak ujjonganak, ahogy elvonszolnak.

Végül feladom, a hangom rekedt, a torkom pedig teljesen kikészült a sikoltozástól. Bedobnak egy apró cellába, ahol nincs más, csak betonfalak és a hideg, kemény padló. Magamra maradok a kérdéssel, hogy vajon hány órám maradt még hátra az életből.