Danielle

EGY ÓRÁVAL azután, hogy Booker elment, csengettek. Kinyitottam az ajtót a bátyámnak, aki lehajolt, és arcon puszilt, miközben a kezembe nyomott egy telefont rejtő dobozt, majd belépett a lakásomba. A bátyám magas volt, valamivel több mint hat láb, szőke hajjal és mogyoróbarna szemekkel. Minden barátnőm bele volt zúgva, ódákat zengve arról, mennyire hasonlít Brad Pittre.

"Szia" – mondtam, és becsuktam az ajtót.

"Hali. Hol a kocsid?" – kérdezte. "Nincs a parkolóban."

"Az egyik srác a roncstelepről elvontatja valahová, hogy megnézzék. Holnap vagy pénteken fog hívni." A friss telefonra pillantottam. "Hát, igazából hagy majd egy üzenetet, és én visszahívom, mivel engem annyira nem tud hívni."

Elliot kuncogott. "Vettem az adást, hugi."

"Néha elfelejtem, hogy okosabb vagy, mint amilyennek látszol." Elvigyorodtam. "Kérsz egy kis bort vagy sört?"

"Mennem kell igazából. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy épségben hazaértél. Hánykor kell holnap az iskolában lenned?"

"Hétkor."

"Szeretnéd, hogy bejöjjek érted?"

"Ó, igen. A francba. Bele sem gondoltam, hogy fogok munkába menni" – vallottam be. "Kissé szétszórt vagyok."

Összefonta a karját. "Milyen volt a vakrandi?"

"Te jó ég, szar volt. Nagyon. Nagy B-vel volt unalmas. Folyamatosan csak a selyemhernyók párzási szokásairól pofázott."

"Legalább jól lennél felöltözve."

"Olyan cuccokba lennék felöltözve, amiket csak vegytisztítóval lehet mosni. Passzolom" – vágtam vissza.

Elliot kuncogott. "Össze tudnálak hozni valakivel, tudod."

"Nem" – mondtam gyorsan. "Befejeztem egyelőre. Csak arra akarok fókuszálni, hogy visszakapjam az életemet, és talán újra elkezdjek spórolni."

A bátyám arca elsötétült. "Az a seggfej."

"Igen, tudom, Ell, de nem tehetünk semmit. Em mindent megtett jogilag, és a srác fizeti a kártérítést."

A nővérünk, Emily, ügyvéd volt, és már évek óta próbálta jogi szempontból kezelni az ügyeimet.

"Havi száz dollár az lószart sem ér."

"Egyetértek. Remélem, Emily talál még valamit az anyagi hátterében."

Elliot egy pár feszült másodpercig fürkészett. "Oké, megyek. Holnap hat harminckor érted jövök."

"Köszönöm. Te vagy a legjobb báty a világon."

Elvigyorodott, a teste pedig egy kicsit ellazult. "Ne is mondd, tudom."

Adott egy gyors ölelést, aztán már kint is volt az ajtón, én pedig bezártam, és ledobtam magam a kanapéra. Felnyitottam a kagylós telefont rejtő műanyag csomagolást, bedugtam, bekapcsoltam, és felhívtam Kimet.

"Itt Kim."

"Hali, én vagyok."

"Nos, helló, »én«." Kim kuncogott. "Megkaptam az üzenetedet. Zseniális."

"Köszönöm" – mondtam.

"Feltételezem, épségben hazaértél?"

"Nem, élve elástak egy árokban az út szélén."

"Ó, merre? Megyek és megmentelek."

Nevettem egyet. "Imádom, hogy mindig számíthatok rád."

"Adakozó típus vagyok" – vágott vissza.

"Ennek örömére, meg tudnád adni azt a számot, ahonnan azokat a képeket küldtem, kérlek?"

"Áh, persze? De el kell mondanod, hogy miért."

"Az egyik srác azt mondta, felhív holnap, és elmondja, mi van a kocsimmal, én pedig meg akarom adni neki az új számomat."

"Mhm, lefogadom" – mondta. "Mondd el az igazi okot."

Egyszerre imádtam és utáltam, hogy a legjobb barátnőm átlát rajtam. "Ez az igazi ok."

"Helyes? Az az »egyik srác«, aki »a srác«?"

Te jó ég... hogy helyes-e? Ez elég enyhe kifejezés. "Ő egy gengszter, Kim."

"Nem ezt kérdeztem."

"Igen, jól néz ki... gondolom, a maga nyers módján."

"Mhm, persze" – válaszolt. "Átküldöm neked."

"Köszi."

"Kéne fuvart holnapra?"

"Hajlandó lennél eljönni értem fél hétre?"

A levegőért kapott. "Reggel? Á, nem. Bocs, annyira azért nem szeretlek."

Kuncogtam. "Tudom. Ell jön értem."

"Ó, mennyire imádom őt."

"Tudom, babám. Mindenki."

"Oké, átküldöm neked a számát, aztán elteszem magam holnapra."

"Köszi, Kim. Kedden találkozunk ebédnél, ugye?"

"Mindenképpen. Szia!"

"Szia!"

A kanapén ültem, és valóságos örökkévalóságnak tűnő ideig bámultam a telefont, mire Kim üzenete megérkezett. A szám felbukkant a képernyőmön, a szívem pedig izgatottan hevesen vert. Nem sokkal múlt tíz óra, én pedig ilyenkor már általában ágyban szoktam lenni, és azon tűnődtem, vajon ő is ott van-e. Talán nem fogja felvenni, én meg hagyhatok neki egy üzenetet. A számba haraptam. Nem igazán tudtam, mitévő legyek. Úgy éreztem, muszáj felhívnom. Mintha, ha nem hallanám a hangját elalvás előtt, nem tudnék elaludni.

"Dani, te nevetséges vagy" – mondtam magamnak, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy vonzódom hozzá. Nagyon is.

Félretettem a telefont, és belekortyoltam a boromba, majd újra a kezembe vettem a készüléket, és rábámultam. Aztán ismét letettem, és percekig ismételgettem ezeket a mozdulatokat, miközben a saját hülyeségemen elmélkedtem. Végül azt hoztam fel ürügyként, hogy nála van az autóm, és én csak azért hívom, hogy informáljam. Nem számított, hogy egy csütörtök este már elmúlt tíz óra. Ez üzlet volt, így beütöttem a számot.

"Mondjad."

"Öhm, szia. Austinnal beszélek?" – kérdeztem. Nem jött válasz, így a telefonomra pillantottam, majd visszatettem a fülemhez. Talán rossz számot hívtam. "Elnézést kérek. Biztosan rossz számot hívtam."

"Engem hívtál, Dani." A hangja végigsimított rajtam, és végigfutott a hideg a hátamon.

"Honnan tudtad, hogy én vagyok az?" – kérdeztem.

Kuncogott egyet. "Senki más nem hív Austinnak."

"Ó. Tényleg. Öhm, én csak azt akartam, hogy megmaradjon neked az új számom, amire majd felhívhatsz, ha megtudod, mi a baj a kocsimmal."

"És ezt most rögtön el kellett mondanod nekem?"

Hivatalosan is egy idióta voltam. "Hát, nem, gondolom, nem muszáj. De vagy most volt a lehetőség, vagy nagyon kora reggel, mert hétkor munkában kell lennem, és úgy gondoltam, hogy ha alszol, úgysem veszed fel, én meg hagyok neked egy üzenetet. Nem számítottam rá, hogy felveszed." A francba, megint csak hadartam.

"Értettem, drágám."

"Nos, nagyszerű. Oké. Nem is tartalak fel tovább."

"Valószínűleg ez egy jó ötlet."

Le kellett volna tennem. De mint mindig, most is szerettem szenvedni. "Miért lenne jó ötlet?"

"Dani, nem én vagyok a te embered."

A levegőért kaptam. "Tessék? Soha nem mondtam, hogy te lennél."

"Nem is kell hangosan kimondanod, babám. Rá van írva az arcodra."

"Nincs ráírva! Hűha. Te mindig ilyen bunkó vagy, vagy csak nekem van szerencsém?"

Kuncogott, és az Isten engem úgy segéljen, ha nem fészkelődtem egy kicsit a hangjára. "A kocsid egy rakás szar."

"Akkor gondolom, mindkettő" – morogtam.

"Tényleg nem kellene vezetned" – folytatta, figyelmen kívül hagyva éleslátó megfigyelésemet.

"Nos, csak ezt engedhetem meg magamnak, így nincs sok választásom a dologban."

"Miért csak ezt engedheted meg magadnak?"

"Öhm, elnézést, Sir Tapló, ehhez semmi közöd."

Újra kuncogott.

Kihúztam magam. "Nos, szólj valakinek, hogy hívjon fel, mennyibe fog kerülni a javítás, aztán valaki majd elvisz, és elhozom."

"Négyezer-hétszázkilencvenkét dollár a jelenlegi becslés" – mondta.

Félrenyeltem. "Micsoda?"

"A motorod lényegében teljesen kuka, Dani."

"Nincs ennyi pénzem" – suttogtam, és visszapislogtam a könnyeimet. Hajlamos voltam egy kicsit érzelgőssé válni, amikor kimerült voltam.

"Levágtam, drágám. Azon tűnődöm, miért."

Hátrahajtottam a fejem, és a plafont bámultam. "Ha mindenképpen tudni akarod, az egyik exem ellopta a megtakarításaimat és a személyazonosságomat. Az elmúlt négy évet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam tisztázni a nevem, és elítéltetni őt, és most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy havi száz dollár kártérítést kapok. A jelek szerint elköltötte a pénzt, amit ellopott... vagy valószínűbb, hogy elrejtette... és harminc napot töltött a megyei fogdában. Bónuszként kapott három év próbaidőt. Nekem viszont teljesen a béka segge alatt van a hitelminősítésem, és kénytelen vagyok azt a hitelkártyát használni a vészhelyzetekben, amit az apukám adott nekem, ami pedig határozottan egy vészhelyzet; viszont nem igazán akarom, hogy ötezer dollárt kelljen fizetnie egy olyan autóért, ami még csak annyit sem ér." Felnyögtem. Nem akartam elhinni, hogy ezt az egészet egy gyakorlatilag teljesen idegennel osztottam meg, különösen azért, mert a családomon és a seggfejen kívül, aki ellopta a pénzemet, Kim volt az egyetlen másik emberi lény, aki tudott a történetről. "Bocs. Túl sok információ."

"Mennyit lopott el?" – kérdezte Austin... nem, követelte.

"Tessék?"

"Mennyit lopott el tőled a seggfej?" Úgy hangzott, mintha dühös lenne.

"Nem fontos" – suttogtam.

"Dani. Mennyit lopott el?"

"Ötvennégyezer-hatszázhetvennyolc dollárt és tizenhat centet" – böktem ki. "És ez csak az, amit kivett a megtakarításaimból. További hatvanezret terhelt rá olyan hitelkártyákra, amiket az én nevemben nyitott meg."

"Hogy baszódjon meg. Komolyan?"

"Komolyan. Egy házra spóroltam." Éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon, miközben Steven árulásának emlékei elárasztottak. "Mindegy, ez nem a te problémád. Öhm, majd beszélek apámmal, és kitaláljuk, mi legyen a kocsival. Tényleg nagyon értékelem a segítségedet. Holnap beszélünk. Szia." Letettem, és a fejemet egy díszpárnába fúrtam, hogy sikítsak egyet. Nem volt sok időm az önsajnálatban dagonyázni, mert a telefon megcsörrent a kezemben. "Halló?"

"Hogy hívták a rohadékot?" – kérdezte számonkérően Austin.

"Tessék?"

"A seggfej, aki ellopta a pénzedet. Mi a neve?"

"Miért?"

"Babám, mi a neve?" – ismételte meg, hangja mélyebbre ereszkedett.

"Steven."

"Steven kicsoda?"

"Senki."

"Dani, add meg a rohadt nevét."

"Nem" – nyomatékosítottam. "Ehhez semmi közöd." Hallottam, ahogy vesz egy mély levegőt, aztán valaki kopogtatott az ajtómon. Összeráncoltam a homlokom. "Mennem kell, valaki van az ajtóban."

"Igen, ki kéne nyitnod, drágám."

"Nem fogom kinyitni az ajtót este tízkor, Austin. A viselkedésem ellenére nem vagyok idióta."

Kuncogott. "Nyisd ki, babám."